Bizonyára sokan vegyes érzelmekkel fogadták a hírt, hogy új évadot kap a Dokik. Egyrészről kultikus szitkomról van szó, amelynek mindig öröm elmerülni sajátos fantáziavilágában, másrészről a rajongók jól emlékezhetnek még az elátkozott 9. évadra, amelyet látva mindenkiben ugyanaz a kérdés merülhetett fel: erre mégis mi szükség volt? Miért kell egy kerek, szépen lezárt történetet továbbvinni, minden látható cél és mondanivaló nélkül folytatni? Mi szükség új karaktereket a középpontba állítani a régi, jól bevált, szerethető főhősök helyett?
Az alkotók most végül is arra tettek kísérletet, hogy még egyszer életet leheljenek a produkcióba, visszahozták az eredeti szereplőgárda egy részét, és megpróbálták valamiképpen tovább mesélni JD és társai sztoriját, elképzelni, hogyan is nézhet ki az életük tizenhat évvel később. Vajon jól tették-e?
Jelenet a Dokik című sorozatból (Fotó/Forrás: Darko Sikman / Disney)
A Dokik titka
Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszoljunk, érdemes előbb visszagondolni, mitől is volt igazán jó ez a sorozat. Miért indokolt egy alapvetően magasművészettel foglalkozó portálon egy közönséges szitkomról beszélni?
A Dokik ereje leginkább abban rejlett, hogy bár szórakoztató, rövid epizódokkal dolgozott, az alkotók mégis képesek voltak a történetet drámával megtölteni. (Ezt a szitkomok közül talán csak az Office-ról, esetleg a Futottak még című sorozatról mondhatjuk el jó szívvel.) Minden rész ugyanazzal a jól működő dramaturgiával dolgozott: a húszperces játékidőből körülbelül tizennyolc a komikummal telt. Néhol gyermeki, szinte infantilis, meseszerű poénokat kaptunk, máskor nagyon is komoly, mai szemmel nézve egyáltalán nem píszí viccekkel nevettek a rasszizmuson, a halálon vagy épp a szexualitáson – mígnem az utolsó két percben a forgatókönyvírók csavartak egyet a történeten, és hirtelen komolyra fordították a szót, rámutatva, hogy amit eddig komikusnak gondoltunk, az valójában nem az. Hiszen mégiscsak egy kórházi sorozatról van szó.
Ennek a nagyon egyszerű dramaturgiának köszönhetően a Dokik tényleg szép gondolatokat tudott megfogalmazni halálról, gyászról, felelősségről, szeretetről, barátságról, kitartásról, hitről és sok minden másról.
Az epizódok végén a néző joggal érezhette úgy, hogy a könnyed kikapcsolódáson túl kapott is valamit. Persze, ezek a tanulságok és érzelmes finálék nem mindig tartogattak világrengető felismeréseket, de mégis újra meg újra kísérletet tettek arra, hogy mélységet adjanak az egyébként súlytalannak tetsző cselekménynek.
Jelenet a Dokik című sorozatból (Fotó/Forrás: Brian Bowen Smith / Disney)
Az eredeti széria nyolc évadot ért meg (nem, a kilencedikről továbbra sem vagyunk hajlandók tudomást venni), ami elég hosszú volt ahhoz, hogy a főszereplők látványos jellemfejlődésen menjenek keresztül, sőt még a kevésbé fontos mellékszereplőknek is sikerült valamennyire árnyalni a történetét. Láttuk összeomlani a sokáig rendíthetetlennek tetsző Dr. Coxot (John C. McGinley); megértettük, hogy a főorvos, Bob Kelso (Ken Jenkins) valójában nem gonosz, csupán keményszívűnek kell maradnia, hogy elvezesse az intézményt; vagy épp végignéztük, ahogy az önértékelési zavarokkal küzdő Elliott (Sarah Chalke) lassacskán elfogadja és megtanulja tisztelni önmagát. És ott van persze a sorozat főhőse, JD (Zach Braff), aki igazán ellentmondásos figura. Egyszerre melegszívű, kedves, érzékeny, örök álmodozó és nem mellesleg törődő orvos – másrészről azonban nagyon is tökéletlen figura, aki rengeteg kifogásolható dolgot tesz, gyakran tapintatlan és árt azoknak is, akiket szeret.
Mindent egybevetve a Dokik egy nagy felnövéstörténet, és nem kizárólag a főhősé.
Valamennyi epizód egy-egy újabb állomás volt a különböző jellemek számára. A nézők velük együtt hasalhattak el a hétköznapi kihívások buktatóin, hogy aztán fel-felállva, továbbra is esendő emberekként ugyan, de egy kicsit erősebben és bölcsebben folytassák az életet. Épp ezért volt nagyon helyénvaló és szép a 8., utolsó évad lezárása, amely a néző képzeletére bízta a továbbiakat. A fantázia egyébként is a Dokik egyik legfontosabb eleme, a JD fejében játszódó, szürreális asszociációtár a sorozat védjegyévé vált. A fináléban a főhős utolsó fantáziája elevenedett meg, amely ezúttal nem abszurd és tréfás volt, hanem egyfajta vízió, ideálkép arról, milyen életet képzel el magának és barátainak. Majd pedig feltette a kérdést: „Ki mondta, hogy a fantáziáim nem válhatnak valóra, legalább most az egyszer?” – majd elsétált az éjszakában.
Új évad, régi kérdések
Hatásos lezárás volt, és épp ezért nehéz helyén kezelni a legújabb évadot, amely szerencsére közel sem olyan szörnyű, mint az inkriminált 9. szezon, de valahol mégiscsak hasonló kérdést vet fel bennem: biztos, hogy erre szükség volt?
Érzésem szerint az alkotók lényegében megfosztottak minket attól, hogy mi magunk képzeljük el a történet folytatását,
például azt, vajon együtt marad-e végül JD és Elliott, vagy hogy Dr. Cox képes lesz-e betölteni azt a pótapaszerepet, amelyre a főhős olyannyira áhítozik.
Az új szezon története szerint JD visszatér a Szent Szív kórházba, ahol Dr. Cox hamarosan közli vele, szeretné, ha ő venné át tőle a főorvosi posztot. Mindeközben a régi szereplők már nem ifjú rezidensek, hanem az intézmény legfontosabb, rutinos tagjai, az ő feladatuk tanítani és támogatni a fiatal kollégákat. Az új generáció azonban már egészen más problémákkal néz szembe… legalábbis látszólag.
Jelenet a Dokik című sorozatból (Fotó/Forrás: Darko Sikman / Disney)
A 10. évad egyik gyengesége ugyanis, hogy többnyire nem csinál mást, csak elismétli az eredeti széria alapvető kérdéseit és témáit. Például: a túlzottan elbizakodott rezidens megrendül az első komoly hibája után, míg egy másik fiatal orvos például nem képes érzelmi támogatást nyújtani az elhunyt betegek hozzátartozóinak – ezeket jól ismerjük már. Mindeközben az eredeti szereplők az idő múlásával néznek szembe. Carla (Judy Reyes) változókorba lép, Turk (Donald Faison) a kiégéssel küzd, Dr. Coxot pedig súlyos autoimmun betegséggel diagnosztizálják.
Nagyívű drámák lehetnének ezek, csakhogy az évad mindösszesen kilenc epizódból áll.
Kilencszer húsz perc pedig aligha elegendő arra, hogy jelentős jellemfejlődést és nagyobb, az egész szezonon átívelő drámát bontson ki.
Nincs elég idő az új karakterekhez való kötődésre, a felmerülő nehézségekre pedig rendre hasonló választ adnak az alkotók. Az utolsó három epizódban egészen konkrétan ugyanaz a felismerés ismétlődik meg többször is: a sorozat legerősebb karaktereinek, Carlának és Dr. Coxnak is el kell fogadnia, hogy mostantól nekik kell másokra támaszkodniuk. Mindeközben JD szinte probléma nélkül, stresszmentesen látja el a főorvosi teendőit, holott az eredeti széria fontos állítása volt, hogy ez a pozíció rengeteg lemondással, kegyetlenséggel és kompromisszummal jár.
Jelenet a Dokik című sorozatból (Fotó/Forrás: Darko Sikman / Disney)
Azért szerethető
Ha a cikk elején azt emeltem ki, hogy a Dokik képes volt valami komolyan vehető drámát csempészni minden részbe, ebből egy kicsi elveszett – a tanulságokban nincs semmi új, a szálakat pedig kissé összecsapva varrják el. Mindazonáltal mégis van valami szerethető ebben az évadban: a poénok és a fantáziajelenetek ugyanúgy élvezetesek, kreatívak, Zach Braff és Donald Faison között változatlanul remek a kémia, a sorozattörténelem legszebb brománca továbbra is tart közöttük.
Az alkotóknak egészen ügyesen sikerült reagálnia a 8. évad óta eltelt tizenhat év változásaira. Különösen vicces, amikor például egy kigyúrt fiatal azért kerül kórházba, mert egy a TikTokon terjedő étrendet követve kizárólag fehérjét hajlandó fogyasztani. De ugyanígy önironikus gesztusnak hat Sibby (Vanessa Bayer), az új HR-es munkatárs felbukkanása is, aki minden egyes rázósabb poénnál vagy Cox-monológnál azonnal felbukkan a háttérben, és jelzi, hogy ma már ez nem igazán fér bele.
Összességében senkit nem beszélnék le arról, hogy adjon egy esélyt ennek az évadnak, múltidézésnek mindenképpen jó.
Csak közben megerősít abban a felismerésben is, hogy minden alkotásnak, legyen az film vagy sorozat, megvan a maga szükséges ideje és ideális lezárása. Persze, az is lehet, hogy talán csak a nosztalgia beszél belőlem, a Dokik ugyanis megboldogult tinédzseréveim különösen fontos szereplője volt.
Hát úgy kell nekem! Így jár, aki komolyan vesz egy szitkomot.
Fejléckép: Jelenet a Dokik című sorozatból (Fotó/Forrás: Darko Sikman / Disney)
hírlevél
