Martin Scorsese az elmúlt időszakban főként a mai, modern mozival kapcsolatos kritikájával hívta fel magára a figyelmet. A rendező számtalan alkalommal problematizálta, hogy a futószalagon gyártott, többnyire lélektelen, egy kaptafára készülő képregényadaptációk milyen sokat ártanak a filmművészetnek. Azt ő is elismeri, hogy ezeken a produkciókon valóban tehetséges, nagy tudású szakemberek és alkotók dolgoznak, kritikája mögött azonban főként az a félelem húzódik, hogy komplett generációk nőnek fel abban a hiszemben, hogy a film egyáltalán nem is szólhat másról, mint ezekről a könnyen fogyasztható, szórakoztató, ugyanakkor teljességgel súlytalan történetekről. És nem is olyan nehéz osztani Scorsese aggályait, hiszen
már ma is az emberek jelentős része számára a Marvel-produkciók és a hozzájuk hasonló blockbusterek jelentik a legfontosabb mozgóképes referenciát.
Scorsese kiállása és kritikája azért is érdekes, mert valójában ő maga sem szerzői filmeket, nehezen emészthető, a vizuális közlés lehetőségeit feszegető alkotásokat készít. Rendezői nagysága sokkal inkább precizitásában és fegyelmezettségében mérhető, történeteit lehengerlő erővel, ugyanakkor könnyen befogadhatóan, élvezhetően meséli el, legyen szó bármilyen műfajról. Munkáiból hiányzik az a művészi mélyáram, ami példának okáért át- meg áthatja Paul Thomas Anderson műveit, akinek korai rendezései egyébként stilisztikailag nagyon is hasonlítanak Scorsesééhez.
A művészet felől szemlélve Scorsese ugyanúgy a szórakoztatóipar terméke, a másik oldalról nézve viszont kétségkívül egy klasszikus moziszemléletet képvisel.
Az inga pedig sohasem billen el egyik irányba sem. Rendezésein nem ütközik át a személye, műveiből hiányzik az egyéni látásmód, a sajátos világértelmezés. Filmjeinek többnyire nem mélysége, hanem pazar stílusa van, illetve a puszta történeten túlmutató központi témája.
Hogy ez mennyire szándékos, azt mi sem bizonyítja jobban, hogy még azután sem volt hajlandó elmozdulni erről a vékony mezsgyéről, hogy tetemre hívta a komplett Marvel-univerzumot. Megfojtott virágok című, legújabb drámája ezúttal is félreérthetetlenül a nagy tömegeknek szól. Ellenállása leginkább a játékidőn érhető tetten: több mint három és fél órás nagyeposzával mintha azt üzenné, arra, hogy létrejöjjön a mozi varázsa, nem szabad sajnálnunk az időt.
A Megfojtott virágok valós, az amerikai köztudatban is vélhetően alig ismert történetet dolgoz fel. A huszadik század fordulóján az őslakos oszázs törzs tagjait egy terméketlen vidékre szorították, ahol nem sokkal később olajra bukkantak.
A fekete arannyal rövidesen azonban valami más is megérkezett a területre: a fehér ördög.
A törzs tagjai között hamar megjelentek a nyerészkedők, akik zsarolással, megtévesztéssel, lopással, végül pedig gyilkosságokkal próbálták megkaparintani a pénzt.
A történet főhőse Ernest Burkhart (Leonardo DiCaprio), aki az első világháborúból hazatérve bácsikájánál, William Hale-nél (Robert De Niro) húzza meg magát. A fiatal férfi nagy vagyonról, jólétről álmodozik, amikor pedig beleszeret az indián származású Mollie-ba (Lily Gladstone), erre minden lehetősége megnyílik: bácsikájától megtudja, hogy a nyerészkedők hosszú ideje tudatosan házasodnak be a törzsbe, hogy megszerezzék földjeiket és vagyonukat. Ahhoz azonban, hogy az örökség rájuk szálljon, az őslakos családok tagjainak meg kell halnia.
A Megfojtott virágok pontosan illeszkedik Scorsese életművébe: ahogy a Nagymenők, a Casino vagy A Wall Street farkasa, úgy ez a film is a bűnbeesés motívumán keresztül mutatja be egy nagyravágyó ember felemelkedését és bukását. Ami ezúttal azonban változott, hogy nézőként nem könnyű felismerni, pontosan mi is játszódik a szemünk előtt. Ernest ugyanis nem egy megátalkodott gonosz karakter, csak ahogy a film elején fogalmaz, nagyon-nagyon szereti a pénzt. A történet mélységét ez a lélektani összetettség adja: hiába látjuk, hogyan süllyed a fiú egyre mélyebbre és mélyebbre a bűn mocskában, egyúttal azt is érezzük, hogy érzései Molly iránt cseppet sem őszintétlenek. A jóság valahol legbelül ott pislákol benne, ezért nézőként összezavarodva figyeljük a történéseket. Ernest megvezethető figura: a jobb élet reménye, na meg bácsikájának ördögi manipulációja miatt idővel már nemcsak végignézi, de aktívan részt vesz az oszázsok módszeres kifosztásában és megölésében, mindeközben mégis hinni szeretné, hogy szeretteinek nem esik bántódása.
Ernest elkárhozásának egyetlen kiváltó oka saját, tragikusan ostoba, a jó és a rossz között különbséget tenni képtelen természete.
A film mintha azt állítaná, hogy a múlt legaljasabb bűneinek terhe a megvezetetteket, a parancsra cselekvőket éppúgy terheli, mint a parancsot kiosztókat.
A történetben éppígy fontos szerep jut annak, aki a gyilkosságokért elsősorban felelős. Ernest bácsikája, William Hale ugyanis egy igazán démoni figura: bájos, együttérző mosolya, szívhezszóló jókívánságai talán még a nézővel is elhitetik, hogy ő egy jóságos úriember, aki mindenkinek a legjobbat szeretné. Igaz, a figyelmesebbek már a legelső jelenetében érzékelhetnek némi ellentmondást, Ernestet ugyanis szerényen arra kéri, ne szólítsa Mr. Hale-nek, hívja inkább, nemes egyszerűséggel, Királynak, mint mindenki más. A történetben ő maga a megátalkodott gonosz, aki pontosan tudja, mit, miért tesz. Sem Istent, sem embert nem fél, hiszen már megértette az új idők szavát: akinek pénze van, az az Isten.
Scorsese sohasem bízza a véletlenre a szereplőválogatást, ezúttal is két, kedvenc színésze mellett tette le a garast, tudván, hogy biztosan nem lő mellé. Robert De Niro nehezebb szerepeket is hozott már a démoni báj, a megtévesztő mosolyok és a cinikus szemöldökvonogatások eszközeivel. Leonardo DiCaprio úgyszintén jól szórakozik a filmben,
mintha egy Faulkner-karakter elevenedne meg előttünk a vásznon, olyan fülsértő déli akcentussal formálja meg az együgyű Ernestet.
A film legnagyobb felfedezése ugyanakkor egyértelműen Lily Gladstone, aki először kapott jelentős szerepet egy ilyen nagy produkcióban, és remekül élt is a lehetőséggel. Mollie története ugyanis minden izgalom ellenére a legdrámaibb szála a filmnek, hiszen ő az, akiben egyszerre egyesül mindaz a jó tulajdonság, ami a másik két főszereplőből hiányzik. Ernesttel ellentétben ő egy valóban erős személyiség, aki számára egyértelműek a határok jó és rossz között. A Királlyal ellentétben ugyanakkor a végsőkig megőrzi hitét, és bízni akar az emberi jóságban, még akkor is, amikor már egyértelmű, hogy ez akár az életébe is kerülhet. Gladstone fantasztikus játékkal visz eleven életet ebbe az egyébként fegyelmezett, rezzenéstelen arcú karakterbe, sokan valószínűsítik épp ezért, hogy a színésznő jó eséllyel várhatja a 2024-es Oscar-gálát.
A Megfojtott virágok közel sem a legjobban elmesélt vagy a legszerethetőbb filmje Martin Scorsesének, ez azonban nem jelenti, hogy ne volna érdemes látni, már csak a végső jelenet miatt is, merthogy az egész életművét nézve is egy meglepő rendezői megoldással zárja le történetét. Scorsese így veszi fel a harcot a tucatfilmekkel:
klasszikus témákról beszél, jóról és rosszról, szerelemről és gyűlöletről, életről és halálról, felemelkedésről és zuhanásról.
Vajon elmesélhette volna mindezt másfél órában? El bizony. És jól tette, hogy nem így döntött végül? Jól bizony.
Megfojtott virágok (The Killers of the Flower Moon)
amerikai történelmi dráma, krimi, 206 perc, 2023
Rendezte: Martin Scorsese
Forgatókönyv: Eric Roth, Martin Scorsese, David Grann
Forgalmazó: UIP-Duna Film
Megjelenés: október 19.
Fejléckép: Lily Gladstone, Robert De Niro és Leonardo DiCaprio a Megfojtott virágok című filmben (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)