Budapesten született 1939-ben. Reklámgrafikát tanult a Képző- és Iparművészeti Gimnáziumban, érettségi után
a Magyar Képzőművészeti Főiskolára jelentkezett. Felvételije nem sikerült, az Athenaeum Nyomdában lett litográfus szakmunkástanuló,
esténként a Dési Huber Körbe járt rajzolni. 1958-ban felvették a Főiskola reklámgrafika szakára, a második évben a festő szakra váltott, és 1963-ban végezte el.
Bak Imre
1971 és 1979 között a Népművészeti Intézet képzőművészeti osztályán, az iskolán kívüli vizuális nevelés módszertani kérdéseivel foglalkozott. 1976-tól 1980-ig a Magyar Tudományos Akadémia Vizuális Kultúrakutatás munkabizottságának tagja, 1979-től a Film Színház Muzsika című hetilap tördelőszerkesztője volt. 1987-től 1991-ig az Iparművészeti Főiskola tanára, a Művelődéselméleti és Tanárképző Intézetének igazgatója, 1987-től docens, 1990-től egyetemi tanár. Oktatási tevékenysége mellett művészetelméleti írásai is jelentősek (Vizuális alkotás és alakítás 1977, Partita 1999, A történet folytatódik 2006).
Festői pályája kezdetén nagy hatással volt rá az akkoriban kubista képeket festő Molnár Sándorral kötött barátsága, a svájci Skira kiadó legendás kismonográfia-sorozatának Braque-kötete és a francia intézetből kölcsönzött színes impresszionista filmeken látott Monet- és Matisse-képek. 1962-ben a Szovjetunióba tett tanulmányi útja során a moszkvai Puskin Múzeum és a leningrádi Ermitázs raktárában Matisse, Picasso, Léger és Kandinszkij elzárva tartott képeit is láthatta. Tagja volt Molnár Sándor zuglói lakásán szerveződő művészcsoportnak, a Zuglói körnek, ahol anyagokat gyűjtöttek a külföldi nonfiguratív festőkről, és igyekeztek felvenni a kapcsolatot az Európai Iskola belső emigrációba szorított művészeivel. A főiskola utolsó évében megrendezett hallgatói kiállításukat, melyen az otthon, titokban készített képeiket mutatták be, botrányosnak minősítették és betiltották.
Bak Imre 1964-ben Nádler Istvánnal nyugat-európai útra indult, felfedezték a kortárs nagyokat, a legfrissebb irányzatokat. Megismerkedtek a galériatulajdonos Hans Jürgen Müllerrel, aki 1968-ban közös kiállítást szervezett nekik stuttgarti galériájában. Hazatérve - nemzetközi kiállításai ellenére -
a hatalom megtűrt művészként csak önköltséges kiállítást engedélyezett számára, és ő munka mellett, hétvégenként festve évi 8-10 kiállítást hozott létre.
1971-ben a modern művészet népszerűsítéséért, a vizuális környezet fejlesztéséért létrehozott program egyik kidolgozója volt, 1974-ben részt vett a Budapesti Műhely megalapításában.
Művészetét számos díjjal ismerték el: 1988-ban Munkácsy Mihály-díjat kapott, 1996-ban kiváló művész lett, 1998-ban Herder-díjat vehetett át. 2002-ben Kossuth-díjjal tüntették ki a magyar képzőművészet progresszív hagyományait továbbépítő, kiérlelt formavilágú festészetéért, európai szintű műveléséért, a kortárs magyar festészet nemzetközi szintű megismertetéséért. 2014-ben a Nemzet Művésze díjjal tüntették ki.
Szinte egész életművét a geometrikus absztrakció jellemzi. Pályája kezdetén az amerikai eredetű absztrakt hard edge és a pop-art irányzat volt rá nagy hatással. 1965-ben Struktúra címen három, sorozatba is illeszthető, ciklusnak tekinthető művet festett, 1967-ben festette a Kompozíció I. és a Kompozíció II. című képét. A világ elől sokáig elzárva tartotta a pop-artot leginkább megközelítő, utolsó figurális munkáját, Marika című festményét.
1968-tól készített formázott vásznain megjelent a kvázi háromdimenziós hatás, először a Sávok III. című képén, az 1969-es Alakzatot a szó szoros értelmében is tárggyá tette.
1970-1971-ben felhagyott a festészettel, és koncept műveket kezdett készíteni, szövegeket írt, xerox grafikákat gyártott, fotó-koncept sorozatot és fotómontázst készített (Park, Geometrikus variációk), 1971-ben az esseni Folkwang Múzeumban valósította meg Kötél-projektjét, 1973-ban jelent meg a Csináld magad! című konceptuális füzete.
Az 1970-es évek második felében visszatért a festészethez. Művein a formák jelekké szerveződtek, a szimmetria és a tükrözés rendjébe építve jelentek meg (Nap-ember-arc sorozat 1975-1976). Az 1980-as évek elején, a képsíkokon tereket, mélységeket jelenített meg (Fekete-fehér 6. 1982).
Posztmodern festményein elmélyült a képtér, a perspektíva egyre határozottabb szerephez jutott, színhasználata kivilágosodott, derűssé vált, megnövekedtek képméretei.
Változatos, amorf és organikus vagy a népművészeti, műtörténeti motívumidézetek tűntek fel képein (Hommage á Giorgio de Chirico és Hommage á Kassák, 1986). Az 1990-es évektől az építészeti konstrukciókból épített struktúra lett a fő motívuma, majd a tér mélységeinek hangsúlyozása felé fordult (Tao 1993, Imagináció 1997, Város 1999, Fénytörténetek V. 2014).
Számos hazai és nemzetközi, egyéni és csoportos kiállításon vett részt. 1971-ben Jovánovics Györggyel volt közös tárlata az esseni Folkwang Múzeumban, első önálló bemutatója 1977-ben volt a Műcsarnokban. 1986-ban kiállított az XLII. Velencei Biennále magyar pavilonjában, 2007-ben a III. Prágai Biennálén. 2016-ban életmű-kiállítása volt a Paksi Képtárban, idén a londoni The Mayor Galleryben és a berlini Galerie Volker Diehlben volt egyéni kiállítása, és részt vett az Iparterv I. (1968) és az Iparterv II. (1969) kiállítások ötvenedik évfordulója alkalmából rendezett Iparterv 50+ című tárlaton a Ludwig Múzeumban.
Bak Imre 2017-ben bekerült a mai magyar művészeti élet ötven meghatározó alakját összegyűjtő KULT50 magazin válogatásába.
(via MTVA Sajtóadatbank)
hírlevél
