Egy kezünkön meg lehetne számolni, hányszor sikerült egy film második része jobban, mint az első – de legalábbis könnyebb dolgunk van, ha azokat az alkotásokat próbáljuk összegyűjteni, amelyeknek valósággal bűn volt elkészíteni a folytatását. Különösen nehéz dolog ez egy kultfilm esetében.

Amikor 2011-ben bemutatták a mozikban A vizsga című filmet Bergendy Péter rendezésében, Köbli Norbert forgatókönyve alapján, váratlan sikert aratott a hazai közönség előtt. Ennek elsődleges oka talán az lehetett, hogy a történet tökéletesen lekövette az amerikai kémthrillerek fordulatos dramaturgiáját. Egy átélhető-élvezhető szórakozás volt, az alacsony költségvetés ellenére is. A csattanó – még ha a rutinosabb nézők az elszórt jelekből ki is találhatták – jól működött, és még afféle parabolisztikus tanulságot is megfogalmazott az emberi természetről, a bizalomról. Mindezt egy olyan kor kontextusába helyezték – a Rákosi-diktatúra utáni évekbe –, amely a közbeszédben gyakran még mindig úgy jelenik meg, mint egy feldolgozatlan korszak. Ráadásul az államvezetés paranoid logikája tökéletes alapanyag is volt egyben egy kémjátszmához.

Nagy Zsolt és Staub Viktória A játszma című filmben (Fotó/Forrás: InterCom)

És akkor még meg sem emlékeztünk a nagyszerű színészi játékról, különösképp Kulka Jánoséról, aki a határozott, de belül jószívű ávós Márkó Pál bőrébe bújva felejthetetlen alakítást nyújtott. Nem csoda, hogy az ő karaktere volt a katalizátor a folytatáshoz, Köbli Norbert bevallottan Kulka Jánosnak akart forgatókönyvet írni, ezért döntött a folytatás mellett.

Egy jó második részhez elengedhetetlen, hogy az alkotók valamennyire elszakadjanak az előzménytől, hogy véletlenül se kísértse meg őket az egyszer már bevált recept. Ahogy már a cím is jelzi, nem A vizsga 2-t készítették el, hanem A játszmát.

A történet szerint hat év telt el azóta, hogy Markó Pál elbukott a vizsgán. Jung András (Nagy Zsolt) boldogan él feleségével, Évával (Hámori Gabriella), karrierje az állambiztonság tisztjeként egyre feljebb ível, az előléptetés csupán egy hajszálnyira van. Egy, a Pravdában megjelent cikk azonban mindent megváltoztat: Jung attól tart, hogy rehabilitálni szeretnék Markót, akinek minden oka megvan, hogy bosszút álljon. Markó azonban korántsem ugyanaz, aki egykor volt: felesége halálát követően ugyanis agyvérzést kapott. Jung, hogy bebiztosítsa előmenetelét, még egyszer konspirációs játszmát tervez.

Valamennyi színész a tőle elvárható, magas szinten alakít.

De a vásznon debütáló Staub Viktória is remekül helytáll a történetben, bizonyára érdemes lesz a későbbiekben is nyomon követni a pályáját.

Az alkotók valóban elszakadtak az előzménytől, annyira, amennyire kellett. Ez már a korszakváltásban és így a látványvilágban is meglátszódik: míg A vizsga egy sötét kémjátszma volt, zegzugokba húzódó, árnyékban megbúvó, lódenkabátos elvtársakkal, addig A játszma sokkal színesebb képi világgal, hangulatos zenékkel próbálja megidézni a hatvanas évek fesztelenebb légkörét. A látványban a túlstilizáltság leghalványabb jelét sem fedezhetjük fel szerencsére, a korszak nem nosztalgikusan (giccsesen/klisésen) jelenik meg.

Kulka János és Staub Viktória A játszma című filmben (Fotó/Forrás: InterCom)

A játszma azon kevés filmek egyike, amelyek túlszárnyalják az előzményüket. Elsősorban azáltal, hogy – bár megőrzi azt, amit szerettünk A vizsgában: a csavaros történetet – új látásmóddal közelít a karakterekhez, és megmutatja a mögöttük húzódó motivációkat, félelmeket, vágyakat. Drámai színezetet kap Markó Pál, Jung és Éva is, és ezt tökéletesen segíti Nagy András operatőri munkája, aki a feszültség pillanataiban meg-megremegő kézikamerával egészen új minőséget ad a jeleneteknek.

A drámaiságot tovább fokozza, hogy a forgatókönyv nyíltan behoz mélyebb témákat: Jung például arról beszél a film elején, hogyan lesz a gondolatból vágy, a vágyból pedig tett. Később is központi kérdés lesz, hogy vajon az emberek kivetkőzhetnek-e a természetükből, lemondhatnak-e a vágyaikról. Míg egy új szereplő, Abigél (Staub Viktória) helyenként filozófiai tanulmányokból olvas fel részleteket.

Mindamellett, hogy a fő- és antihősök új árnyalatokat kapnak, tökéletesen hitelesek nem lesznek: továbbra is jól felismerhetőek bennük a tipikus filmes karakterek, akik pontosan az általunk elvárt módon viselkednek. De, minthogy a film egyértelműen nem egy tökéletesen reális, hanem egy élvezhető történet bemutatására törekszik, ez teljességgel működőképes.

Fejléckép: Jelenet A játszma című filmből (Fotó/forrás: InterCom)