2007-ben jelent meg az első Nők Magyarországon című kötet 88 portréval, amit egy második követett 2014-ben. Most elkészült a harmadik album, amelybe ezúttal is 88 portré került. Mennyit változtak a nők Magyarországon az elmúlt tizennyolc évben?
Szerencsére már sokkal jobban kiállnak magukért, a társadalom azonban olyan, mintha ennek ellenére mégis visszafejlődne. Elég, ha csak megnézzük az országgyűlés összetételét. Beszédes a nemek aránya. Az, hogy nő a köztársasági elnök, kevés. A vezető pozíciókban többségében még mindig férfiak ülnek, akik azt mondják, a nők maradjanak otthon, és neveljenek gyereket. Ne szerezzenek annyi diplomát, mert akkor nem szülnek. És fogadják el, hogy ugyanazért a munkáért még mindig jóval kevesebbet kapnak, mint a férfiak.
Az biztos, hogy ez a téma megérne egy másik beszélgetést. És ön mennyit változott?
Sokat. Mind emberileg, mind fotósként. Már csak olyan szempontból is, hogy kit merek felhívni. Nem mintha az első kötetben ne lennének nagy nevek, Szabó Magdától kezdve Polcz Alaine-en át Székely Éváig. Az alázat részemről ugyanúgy megmaradt, de jó érzés, hogy van már két könyv a hátam mögött. És senki nem akarta még bedarálni.
2004-ben az Origo fotósaként dolgozott, és amikor a Mindentudás Egyetemén Heller Ágnes filozófust fényképezte, akkor jött az ötlet, hogy szeretné őt egy olyan oldaláról is láttatni, amit kevésbé ismerhet a nagyközönség. A nők igazi arcát akarja megmutatni, retus nélkül. Ön szerint miért különösen fontos ez ma?
Igen, Hellerrel kezdődött minden, de akkor még nem tudtam, hogy könyv készül majd. Azok a nők, akiket fotózok, kiállnak magukért, és teszik a dolgukat. Kiválóak abban, amit csinálnak. Ezt meg kell mutatni, hiszen egy új generáció van felnövőben, akik már más mintát láthatnak arra, milyenek a nők, mint amit mi láthattunk.
Össze akarom gyűjteni a jó példákat, és rajtuk keresztül megmutatni, mennyire bátrak a nők, és milyen nagy teljesítményre képesek.
Ez hatalmas energiát mozgat meg. Épp ezért a harmadik könyvborító pontokból áll össze. Annak az erejét szimbolizálja, hogy milyen nagy potenciál rejlik egy csapatban, ha összefogjuk a tagjait. Még akkor is, ha itt a legtöbb esetben nem ismerik egymást az alanyok. Attól még van bennük közös, csak ezt nem feltétlenül tudják. Ezért sem akartam senkit kiemelni a címlapon.
A mostani könyvében is szerepelnek színművészek, énekesek, írók, fotósok, képzőművészek, tudósok, orvosok, sportolók, sőt villamosvezető, hidegburkoló és jelnyelvi tolmács is, direkt nem mondok neveket én sem. Nehéz és hálátlan feladat, de ha ki kellene emelnie közülük valakit, ki lenne az?
Valóban nem könnyű, hiszen mindegyikőjük jelentős, és a maga területén egyedülálló.
Karikó Katalint azért említeném meg mégis, mert kilenc hónapon át leveleztem vele, hogy két percet kapjak az életéből.
Nagyon nehezen szereztem meg a sajtóakkreditációt a Bolyai-díjátadóra, amelyen részt vett, hiszen a járványidőszak miatt sokkal szigorúbbak voltak a szabályok, ráadásul én szabadúszó fotósként dolgozom. Amikor végre megkaptam a zöld utat, előző este Karikó Katalin rám írt, hogy ne fáradjak, mert nem lesz másnap ideje a fotózásra. Megírtam, hogy én ott leszek. Az MTA épületében vártam őt a lépcsőfordulóban. Izgultam, hol és hogy fogom lefotózni egy decemberi borongós délután, hiszen nem használok vakut. Aztán észrevettem, ahogy befordul a folyosón, odaszaladtam, és nagyon kedvesen jelezte, hogy most ráér egy kicsit, majd beállt a legsötétebb sarokba. Exponáltam, és megkértem, hogy menjen be inkább a két oszlop közé. Végül mindössze negyven másodperc telt el az első és az utolsó expo között.

Karikó Katalin, kutatóbiológus, a szintetikus mRNS alapú vakcinák orvosi technológiájának kifejlesztését felfedezéseivel megalapozó biokémikus (Fotó/Forrás: Fábián Évi)
Magabiztos tudás kell ahhoz, hogy abban a pár másodpercben észnél legyen az ember, mert nem jön vissza a pillanat. Sokan azt hiszik, ez egy könnyű szakma, csak kattintgatni kell, főleg manapság, amikor a csúcsszuper okostelefonoknak köszönhetően mindenki önjelölt fotóssá válhat. Közben ahhoz, hogy az ember jó fényképet készíthessen, igazi kitartó munka és sok tanulás szükséges. Úgy tudom, szó szerint az egyik álmát váltotta valóra, amikor fotózni kezdett.
Igen, tizenötéves koromban egyik éjjel azt álmodtam, hogy fotós vagyok. Annyira erősen hatott rám az álmom, hogy amikor felébredtem, megkértem édesapámat, hogy írasson be egy fotós tanfolyamra, ő pedig rábólintott. Akkoriban Münchenben laktunk, mert édesapám ott dolgozott. Az első fényképezőgépem árát ablakmosással kerestem meg. Azért vettem Canont, és nem Nikont, mert az ötven márkával olcsóbb volt, de egy életre beleszerettem a Canonba. Egy gimis évet aztán az USA-ban töltöttem egy vendégcsaládnál, a Missouri állambeli St. Joseph-ben. Ez a filmekben a ciki környék, amikor a New York-i vagy a San Franciscó-i lenézően mutogat az új lányra, hogy „midwestes”. Én szerettem. Az ottani iskolákban a kötelező tárgyak mellett magad állíthatod össze az órarended, én pedig a fotót és a rajzot választottam.
A tanár látta, hogy egy lelkes őrült vagyok, így a rajzóra alatt is a fotólaborban szöszmötölhettem.
Annyit és azt fotóztam, amit akartam, sok mindent megtanultam ezalatt. Azt hittem, enyém a világ.
És tévedett?
Azért amikor Amerikából hazajöttem, rá kellett jönnöm, hogy rengeteg tanulnivalóm van a szakmáról. Tizenhétévesen a szüleim nélkül költöztem Magyarországra. A gimnázium mellett a József Attila Szabadegyetem sajtófotó tanfolyamára jártam. Később felvételiztem az ELTE-re, német szakra, ahol feminista nyelvészetből írtam a diplomamunkám. Ezzel párhuzamosan a 6-os számú ipari szakmunkásképzőben tanultam fényképésznek. Az egyetem alatt már fotósként dolgoztam a Pester Lloyd lap Budapest city mellékleténél, ahol cikkeket is írtam, németül.
Gyerekként nyolc évet élt Németországban, felnőttként pedig vissza is költözött négy évre. Amikor hazatelepült, évekre felhagyott a fotózással. Mi történt Berlinben, ami ennyire megviselte?
Amikor 2012-ben kiköltöztünk, azt gondoltam, nem lesz nagy baj, hiszen beszélek nyelveket, több szakmám és egy diplomám is van. Gyerek mellett azonban nem tudtam klasszikus, nyolcórás munkát vállalni, így családi fotósként dolgoztam egy nagy cégnél. Az egy igazi daráló volt. Minden reggel kaptam egy Excel táblázatot, és kettő vagy akár három családhoz is el kellett mennem fényképezni. Háttérrel, lámpákkal, kellékekkel, egyedül, asszisztens nélkül. Klasszikus családi fotókat kértek, fehér háttér előtt, kalap, kosár, nyuszi, közös kép apucival, anyucival, kutyával. Rengeteg depressziós anyával találkoztam, akik szenvedtek a bezártságtól, és örültek, hogy egy felnőttel beszélhetnek. Rám is zúdították minden problémájukat. 419 napig voltam alkalmazásban a cégnél és ezalatt az időszak alatt 417 családot fotóztam le. Nem sokat pihentem, ráadásul meg sem fizették a munkámat. Hiába voltak kedvesek a szülők és édesek a gyerekek, ebben azért ki lehet égni. Utána jelent meg a második könyvem, de addigra már teljesen megcsömörlöttem a fotózástól.
Egy kisebb csodának köszönhetően adta ki a második albumot, amelyben Gryllus Dorka pizsamában kuporogva néz a kamerába, Tóth Krisztina a macskáját dögönyözve mosolyog a lakásában, Molnár Piroska pedig szigorú tekintettel üldögél kedvenc karosszékében.
Ez tényleg meseszerű történet. Még azelőtt készen lettem a második kötettel, hogy kiköltöztem Berlinbe, de mivel nem volt szponzor, aki finanszírozza a megjelenést, két évig a fiókban hevertek a képek. A berlini magyar követségen rendeztek egy kiállítást a fotóimból, ahová ellátogatott egy idősebb hölgy is. A megnyitó után kaptam tőle egy köszönőkártyát, mire én elküldtem neki az első könyvet, azzal a szöveggel, hogy majd küldöm a másodikat is, amint meglesz. Egy évre rá megüzentem a hölgynek, hogy még mindig nincsen második kötet. Meséltem neki a magyar valóságról, a magyar nők helyzetéről, és arról is, hogy én mint fotós egy kicsit elástam magam azzal az ominózus képpel, amit Schmitt Pálról készítettem, vaníliás karikával a szeme előtt, még amikor az Origónál dolgoztam.
Mit válaszolt a hölgy?
Semmit. Néhány héttel később felhívott, és megkérdezte, ráérek-e, mert éppen a házammal szemközti kávézóban ül. Pont otthon voltam, így öt percen belül már élőben beszélgettem vele az egyik asztalnál.
A hölgy megkérdezte, mennyi pénzre lenne szükségem ahhoz, hogy megjelenhessen a könyv, majd még ott, helyben átutalta az összeget a számlámra.
Nem hittem a szememnek. Azonnal hívtam a szövegírót, Fiáth Mariannát, hogy összejött a pénz, kezdjen el dolgozni.
Ez valóban meseszerű történet. A könyv megjelenése után végül mégsem fotózott tovább, hanem miután hazaköltözött, kertészként kezdett dolgozni. Egyszer napokat töltött Friderikusz Sándor kertjében. Ez elég szürreálisan hangzik.
Akkoriban előfordult, hogy másból sem állt a napom, mint hogy a lehullott gesztenyét talicskáztam át a kert egyik végéből a másikba. Három napig dolgoztunk Friderikusz kertjében. Egy alkalommal oda is jött hozzám, és nagyon kedvesen megkérdezte, jól vagyok-e, mert félspárgában feküdtem a bokor aljában. Széles vigyorral az arcomon válaszoltam, hogy igen, csak trágyázom a bokrot. Megköszönte a munkámat, és tovább is ment. Régen elég sokat fotóztam őt eseményeken, ezt persze nem mondtam neki. Egészségügyi problémák miatt aztán abbahagytam a kertészkedést, és elkezdtem asztalosnak tanulni.
A fotózástól, úgy látom, ezen a területen sem tudott teljesen elszakadni, gondolok itt a fából készült fotóstáskáira.
Hogyne, hiszen az asztalos munkánál is az alkotás érdekel. A saját fotóstáskám volt a vizsgamunkám, de készítek tolltartót, retikült, színházi táskát, cigisdobozt, laptoptáskát, sőt maradék anyagból nyakláncot is. Szeretem csinálni, de mostanában nem volt időm erre.
Hogy tért vissza mégis a fotózáshoz?
Bán András felkért, hogy vegyek részt a Műcsarnok 2021-ben rendezett Kik vagyunk című, csoportos kiállításán, ahol festők önarcképei mellett képzőművészekről készült portrékat is bemutattak. Akkor ismét ráéreztem a fotózás ízére. Rájöttem, mennyire szeretem ezt csinálni, és gyorsan neki is vágtam a harmadik kötetnek. Nyolcvan portré kellett még a meglévő nyolchoz. Meg nem kis megszállottság, hiszen így is sokan leráztak.
Lerázták?
Sőt, olyan is akadt, aki egyenesen neheztelt rám, hogy nem az első alkalommal kértem fel, hanem csak most jutott eszembe. De valaki azért utasított vissza, mert nem akart semmilyen „gyűjteményben” szerepelni. A legtöbben viszont nagyon örültek a felkérésnek. Egyébként nem zavar, ha megsértődnek azon, hogy miért nem gondoltam rájuk előbb.
Fenntartom magamnak a jogot, hogy azt fotózom, akit szeretnék. Ez őrült nagy szabadság, de sok kínnal jár, például amiatt is, hogy nincs kiadóm.
A fotózás leszervezésétől kezdve ugyanis minden az én feladatom, egészen addig, hogy a kiállításon az utolsó szög is a helyére kerüljön. Cserébe viszont senki nem mondhatja meg, mit csináljak.
Ehhez a kötethez a szövegeket is ön írta volna, de végül meggondolta magát. Miért?
Küzdöttem a szövegekkel, mindent el akartam mesélni, de ezek a szövegek túl hosszúak és körülményesek voltak. Horváth Zsuzsanna segített, hamar rájöttem, hogy ő tud röviden és frappánsan fogalmazni, és jobb lesz, ha ő írja őket. Karikó Katalin szövegét én írtam, és benne is van, hogy kilenc hónapig leveleztünk, mire kaptam negyven másodpercet az életéből. Továbbra is belefolytam a munkába, de az oroszlánrészét Horváth Zsuzsanna végezte.
A harmadik könyvre is csodával határos módon gyűlt össze a pénz, crowdfunding kampánnyal, azaz közösségi finanszírozással adódott össze egy része.
Igen, magam sem akartam elhinni. Elképesztő energiát kaptam az ismerősöktől, barátoktól és idegenektől egyaránt, akik elkezdték előre megvásárolni a könyvet. Az, hogy ennyi bizalom és szeretet áradt felém, hitet ad, hogy valóban fontos, amit csinálok, és szükség van rá. A közösség valódi erővel bír. Emellett szponzorokra is szükség volt, de őket is sikerült meggyőznöm.
Ahogy az előszóban is írja, mostanra úgy érzi, hogy egy láthatatlan hálót sző, amelyben a csomópontok maguk a nők. Tovább szövi a hálót?
Be kell valljam, megfogalmazódott bennem egy könyv férfiakról is, mert annyira bekerültem a „feminista sarokba”, hogy innen már akár egy ilyen jellegű kötet sem tűnik vakmerőségnek. El is kezdtem, Nádasdy Ádámról készült az első portré, de nem tudom, folytatom-e. Mert továbbra is úgy gondolom, hogy – kevés kivételtől eltekintve –
a nők még mindig alulreprezentáltak a portréalbumokban, és csak a szépségükkel vagy a férjeik oldalán jelenhetnek meg, nem a saját teljesítményük jogán.
Túl sok még az árnyékban lévő, tehetséges nő.
A Nők Magyarországon című harmadik kötetben megjelent 88 portrét a Társalgó Galériában (Bp., Keleti Károly utca 22.) láthatjuk kiállítva tíz napig. A különleges album a helyszínen is megvásárolható, valamint Fábián Évi weboldalán, ide kattintva.
Nők Magyarországon III.
Helyszín: Társalgó Galéria
Időpont: október 19. és 28. között
Fejléckép: Fábián Évi (Fotó/Forrás: Horváth Zsuzsanna)