Valentyin Vaszjanovics nem pusztán rendezője, de írója, operatőre, vágója és társproducere is volt a sokszorosan díjnyertes ukrán filmnek, amely 2019-ben a Torontói Filmfesztiválon debütált, majd a 76. Velencei Nemzetközi Filmfesztivál Horizont szekciójában nyerte el a legjobb filmnek járó díjat. Az ukrán filmszakma joggal reménykedhetett az Oscar-jelölésben, ez azonban nem történt meg.
Az Atlantisz különleges film. Abba a dokumentarista ihletésű drámaáramlatba illeszkedik, melyben a Nomádok földje is fogant. Műfaja szerint sci-fi, mégis majdnem dokumentum. Keletkezésekor Ukrajna már túl volt a krími és a donyecki háborúkon, de még nem jött el 2022. február 24. és vele az orosz invázió. A főhős az egykori katona, Szergij, az ő nyomát követjük végig. A Szergijt megformáló Andrij Rimarik amatőrként játszik, egykor maga is katona volt, felderítőként vett részt a donyecki harcokban. A rendező a többi szerepet is amatőrökre osztotta, akik szintén Ukrajna közelmúltbeli háborús történetének érintettjei. Ilyen a Szergijhez később közel kerülő Kátya megformálója, Ljudmila Bileka is.
Nem profi színészek, hanem professzionális túlélők.
Főhősünk akár igazi poszttraumás áldozat is lehetne, de a túlélés, vagy talán a remény továbblendíti. Előbb egy lajtoskocsival szállít vizet a Zónában, ami olyan, mint a földi purgatórium, majd a Fekete Tulipán szolgálat önkénteseként háborús áldozatok maradványainak azonosításában segédkezik. Mint Kátya. Ebben a világban a virág a halottaskocsin nyílik. És az is fekete.
A mindössze huszonnyolc kitartott jelenetben fogalmazó film világa kietlen, kopár, akárcsak a táj és az emberi élet. Hogyan lehet túlélni a háborút? – kérdezi a rendező, és a választ „békeidőben” elképzelni se tudjuk. Az Atlantisz dokumentarizmusa is csak jelzésszerűen igaz. A filmet mintha hőkamerával készült felvételek foglalnák keretbe, közben a háborús kivégzéstől a remény felvillanásáig ívelünk. A közös magányig, az ökológiailag is pusztuló tájban.
Vaszjanovics filmjének erőssége nem csak a hangsúlyosan lecsupaszított képi kompozíciókban és a minimalista szövegben rejlik. Még valami nagyon fontos benne: a ritmusa. A lassan áramló, drámaian tárgyszerű képsorok egymásutánja, egyik nap morzsolódása a másik után a rideg pokolban, mint például a főhős szabadtéri fürdője egy munkagép markolójában.
Kimért, fegyelmezett, pragmatikus itt minden, nincs pazarolni való víz, sem energia. Ezt a hideg hasznosságot húzza alá a teherautót felülíró tank vagy a markoló cipelte kis munkagép is.
Nemhogy a zene, de szinte a színek is kivesztek a Zóna világából; hogy mégsem fekete-fehér minden, azt a zöld, némi munkagépsárga és a tűz bíbora jelzi. A környezet mechanikus, ember- és életidegen, mint a pusztulás, melyet a filmben (is) az orosz háborús rombolás keltett. A kérdés feszítő: vajon mi lesz az emberekkel a háború után? Emblematikussá válik a két főhős sorsa: a régésznek készülő, majd háborús szanitécnek álló Kátya, és Szergij, a katona, aki mindent látott már. Majdnem mindent. Ha barát nélkül is, de még él. Ha harc nélkül, akkor úgy. Szergij megtette, amit kellett, s megy tovább. Mert élni akar.
Az Atlantisz erényei közé tartozik az is, hogy végkicsengése az ábrázoltak ellenére mégsem teljesen sötét. Majdnem minden reménytelen, de hát ott az ember, s ha már legalább ketten vannak, akkor talán ott a remény is. Lírai, gyönyörű pillanat, amint Szergij és Kátya egymás felé nyitó keze elmosódik az autó szélvédője mögött, a szakadó esőben.
Emlékezetes film Valentyin Vaszjanovics Atlantisza. A jövőben játszódik, a múltról szól, de a mának. Tétje a létezés maga. A táj halott, a környezet menthetetlen, csak az aknák és a halottak azonosíthatók. A győzelem a pillanatokba költözik. Mint egy markolónyi langyos vízbe vagy egy vékony takaró melegébe a fűtetlen szobában. Vagy a másik érintésébe. Ez az élet. Halványan remegő reménnyel.
Fejléckép: Atlantisz (fotó/forrás: Grasshopper Film / YouTube)