A halál és a lányka – kritika a Nosferaturól

Ha van filmrendező, aki arra született, hogy remake-et készítsen minden idők egyik legmeghatározóbb horrorjából, F. W. Murnau 1922-es Nosferatujából, az egészen biztosan Robert Eggers. A még mindig pályája elején járó, de annál nagyobb hatású művészről már korábbi cikkünkben hosszasan leírtuk, munkájával milyen mértékben járult hozzá ahhoz, hogy a műfaj reneszánsznak indult, és ennek egyfajta megkoronázásaként is tekinthetünk legújabb alkotására. Eggerst egyébként is vonzza a sötétség: rendezéseinek rendre visszatérő témája az okkultizmus, a mítoszok világa, az ember természetfelettibe vetett hite. A boszorkány című, 2015-ös debütáló filmjében a keresztény kultúrkör bűnről alkotott fogalmát vizsgálta, a 2019-es A világítótoronyban az őrület mélységeit járta körül az ókori görög mitológia szimbólumain keresztül, míg a két éve kijött Az Északiban a viking hiedelemvilágot tárta fel egy ősi bosszútörténet segítségével.

A történetet mindenki ismerheti: a 19. században, Wisborg városában járunk. Thomas Hutter (Nicholas Hoult) nemrég vette feleségül szerelmét, Ellent (Lily-Rose Depp), egy bánatos tekintetű, melankolikus fiatal lányt, akit gyerekkorában folyamatosan rémálmok gyötörtek. A férfi, hogy előrelendítse karrierjét egy jól menő ingatlanügynökségnél, elvállal egy üzleti utat a messzi Kárpátokba, hogy szerződést kössön a dúsgazdag Orlok gróffal (Bill Skarsgård). Útja során azonban mindegyre baljós jelekkel találkozik, és hamarosan maga is meggyőződhet arról, hogy a gróf valójában egy vámpír, aki megszállottja Ellennek. A férfinak sikerül elmenekülnie, ám ahhoz, hogy megmentse szerelmét, sietnie kell: Orlok ugyanis már elindult Wisborgba, útján pedig pusztító dögvész és örök sötétség kíséri.

Jelenet a Nosferatu című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Bármennyire is izgalmas és időtlen történetről van szó, bizonyos tekintetben azért mégis csak meglehetősen korlátozott, hogy mi mindenről lehet a gróf alakján keresztül beszélni. Míg az 1922-es Nosferatu egy expresszionista rémmese volt, addig Werner Herzog 1979-es Nosferatu: Az éjszaka fantomja című drámája kevésbé volt horrorisztikus. A ragyogó német rendező kiváló remake-jében Orlok gróf tragédiáját domborította ki, olyannyira, hogy a Klaus Kinski által megformált, patkányszerű vámpírt már-már megsajnáltuk, miután megértettük, milyen végtelen annak a magánya, aki évszázadokon keresztül sínylődik az élők világában.

Most Eggers ugyancsak a hangsúlyok eltolásával újította meg ezt a történetet: az ő feldolgozásának nem elsősorban a gróf a főszereplője, hanem Ellen. Az ő melankóliája áll a film középpontjában, miután kiderül, hogy fiatal, magányos és búskomor lányként ő fohászkodott az éjszaka fantomjaihoz azért, hogy jöjjenek el érte, ő invitálta magához a gonoszt, aki később Orlok gróf formájában ölt testet, hogy beváltsa az ígéretét.

azokról az örök magánnyal sújtott emberekről, akik képtelenek a jóba vetett hittel szemlélni az életet, elvonatkoztatni a halál szűnni nem akaró jelenlététől, az elmúlás és a pusztulás tudatától; arról a melankóliáról, amit József Attila így fogalmazott meg: „Nappal hold kél bennem s ha kinn van / az éj - egy nap süt idebent.”

Jelenet a Nosferatu című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Orlok gróf ezúttal nem csak a pestis szimbóluma, nem csupán egy rémisztő sötét fantom, és nem is tragikus hős: az élőhalott jelképezi magát az ocsmány depressziót és szorongást. Ellen kapcsolata az élőholttal ezért igazán megterhelő és ellentmondásos, a lány borzong és menekülni próbál tőle, miközben mégis valamiféle mélyen romantikus és lázas vágyat érez iránta. Mert – ahogy Eggers fájdalmasan rávilágít – ez a sötétség nem ereszti el azokat, akik egyszer frigyre léptek vele:

Ennek fényében pedig a pestis és a várost elárasztó halál szimbóluma is izgalmas új jelentést kap. Hiszen Ellen szorongása miatt mindenki más is szenved, leginkább persze jómódú ismerősei, akik egyébként könnyedén belesimulnak a polgári konvenciókba. A dögvész képében a társadalom azon hiányossága jelenik meg, hogy a többség képtelen bármit is kezdeni azzal, ha valaki nem tud betagozódni az emberek közé és osztozni értékrendjükben, felhőtlen boldogságukban.

Ennek megfelelően a legfontosabb szerep Lily-Rose Deppé, aki az egyébként igen impozáns színészgárdából is felfelé lóg ki, főként azokban a jelenetekben, amikor karaktere eksztatikus állapotba kerül:

Nem csoda, hogy bizonyos jeleneteit sokan Isabella Adjani Megszállottság című filmben nyújtott, legendás alakításához hasonlítják. (Érdekesség, hogy éppen Adjani játszotta a fiatal lány szerepét az 1979-es Nosferatu: Az éjszaka fantomjában.)

Jelenet a Nosferatu című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Bill Skarsgård-ról azonban legjobb szándékunk ellenére sem tudunk mondani lényegében semmit: Orlok grófként annyira elmaszkírozták a színészt, hogy képtelenség őt felismerni, arcának vonásait leolvasni, így kizárólag (egyébként szintén eltorzított) hangja segítségével maradt némi lehetősége megmutatni magát. Ez nem annyira negatív kritika, mint inkább a maszkmesterek és sminkesek dicsérete. A gróf ezúttal kissé másként fest, mint elődei: furcsa foltban megmaradt, hosszú hajával, nyers, rothadó bőrével, vastag bajszával, kelet-európai fizimiskájával és akcentusával meglehetősen zavarba ejtő: egyszerre tűnik élőnek és holtnak, embernek és démonnak.

Robert Eggers ezúttal is nagyon ügyesen keveri a műfajokat: alapvetően egy sötét, gótikus mélylélektani drámának tűnik a története, bizonyos jelenetekben azonban váratlan erővel és mégis a tőle megszokott eleganciával használja a horror stílusjegyeit. A látványvilág pedig ehhez hasonlóan kellően kontrasztos: állandó alkotótársával, Jarin Blaschke operatőrrel egy derengő, sötét világot prezentálnak, amely – hasonlóan A világítótoronyhoz – mégis

Ezzel a szemet gyönyörködtető fény- és árnyjátékkal pedig totális ellentétben állnak a kíméletlenül groteszk és nyers részletek a bomló testekről, testnedvekről, deformitásokról.

Eggers nem csinált mást, mint némileg kiterjesztette a történetet: karaktereit precízebben dolgozta ki, átélhetőbbé és érthetőbbé téve motivációikat, problémáikat. Mindazonáltal azt mégsem jelenthetjük ki igazán, hogy jobb volna akár Murnau, akár Herzog verziójánál. Egyszerűen csak más. Más korszakban, más szempontok és elgondolások alapján született, de képes új jelentésrétegeket feltárni, miközben megtartja a korábbi filmek erényeit is, ezzel tisztelegve előttük. A Nosferatu méltó feldolgozás, napjaink egyik legizgalmasabb rendezőjétől: újabb bizonysága annak, hogy a horror él és virul.

Fejléckép: Jelenet a Nosferatu című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)