Nyolcvan évvel ezelőtt zajlott a magyar történelem egyik legtragikusabb és legszégyenteljesebb időszaka, kedden lesz nyolcvan éve, hogy felállították az első gettót Magyarországon –hangsúlyozta a Szépművészeti Múzeum-Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója a kiállítás hétfői sajtóeseményén. Baán László felidézte, hogy a magyarországi gettók felállítása után egy hónappal elindultak a vonatok Auschwitz felé, több százezer magyar honfitársunkkal, akiket vittek a „vágóhídra”. Nagy részüket már a vagonokból kilépve a gázkamrákba küldtek. A holokauszt csaknem félmillió magyar áldozatot követelt – emlékeztetett a főigazgató.
A kerek évforduló alkalmából kiállítással hajtanak főt az áldozatok előtt a szemtanú művészek tanúságtételével. A tárlaton főként túlélők rajzaival találkozhat a közönség. A július 21-ig nyitva tartó kiállítás mintegy 30 művész, köztük Kádár Béla, Bálint Endre és Gedő Ilka rajzsorozatait mutatja be, olyan egyedi és sokszorosított grafikai albumokat, amelyek a koncentrációs táborok, a gettó vagy a munkaszolgálat mindennapjait örökítik meg narratív, figuratív, sokszor képregényszerű formában.
A kiállítás a szemtanúk emlékezetét mutatja be, a művek nagy része 1944 és 1947 között készült – hangsúlyozta Farkas Zsófia, a Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár művészettörténésze, a kiállítás kurátora a hétfői sajtóbejáráson.
A tárlat bemutatja azt is, ahogy az erősen zsurnaliszta szemléletű, dokumentarista rajzoktól a művészek eljutnak a szimbolikus ábrázolásig, absztraktabbá válnak az alkotások,
és a személyes helyett a kollektív emlékezetre helyezik a hangsúlyt – mutatott rá a kurátor, kiemelve: az utolsó szekció háborús bűnösökről készült grafikákat mutat be, köztük Katz Sándornak a jeruzsálemi Eichmann-perről készült rajzait.
Adler Miklós: Túl a szavakon (Ruháinkra sárga csillagot varrattak), 1945, 16 illusztrált oldalt tartalmazó album, az eredeti fametszetek után készült nyomdai kiadás (Fotó/Forrás: Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár / Magyar Nemzeti Galéria)
Farkas Zsófia kitért arra, hogy a Kádár-korszakban a holokausztot erős tabusító, elnémító közbeszéd jellemezte Magyarországon, de közvetlenül a felszabadítást követő éveket erős tanúságtételi szándék övezte. Azoknak a képzőművészeknek, akik átélték az 1920-as évektől kezdve a zsidótörvényeket és a meghurcoltatást,
a sok trauma ellenére volt annyi bátorságuk és lélekjelenlétük, hogy lerajzolták a gettók mindennapjait, voltak, akik a koncentrációs táborban a papírlapokat rejtegetve rajzoltak,
de a munkaszolgálatban is egymást lerajzolva örökítették meg a mindennapokat – hangsúlyozta Farkas Zsófia. Felhívta a figyelmet arra, hogy a gettókban, koncentrációs táborokban kevés eszköz állt a művészek rendelkezésére, ezért készítettek rajzokat, és a közvetlenül a felszabadulás után létrejött művek eszköze is a grafika volt.
A kiállításon is látható rajzokat sokszorosított grafikai albumokban terjesztették az alkotók, akik dokumentálni akarták a történteket. Az albumokat előszavak kísérték, amelyekben minden esetben leírták, hogy min mentek keresztül, hogy valaha fel tudják-e azt dolgozni, és hogy
nagyon fontosnak tartják, hogy az egész világ megtudja, mi történt velük, hogy ilyen soha többé ne fordulhasson elő.
Voltak, akik idegen nyelven írták meg az előszót, hogy az albumok a világ összes pontjára eljussanak. A felszabadulást követően több rajz is szerepelt kiállításokon, de ezután a művek a feledés homályába merültek, sok évtizedig nem voltak láthatók. Az elmúlt években azonban a holokausztkutatásban végbement paradigmaváltás következtében kiderült, hogy a háború utáni korai szakaszban, 1945-ben és 1946-ban sok visszaemlékezés született írók tollából és képzőművészektől is – hangsúlyozta Farkas Zsófia.
Fejléckép: Lukács Ágnes: Auschwitzi emlék, 1966–67, olaj, vászon (forrás: Magyar Zsidó Múzeum és Levéltár / Magyar Nemzeti Galéria)
hírlevél
