A hős evilágból indul. Sorsa vagy vére űzi. Mindenképpen mennie kell. Előtte az ismeretlen. Hogy nevet szerezzen, vagy életét megmentse, számtalan kalandon kell átverekednie magát. Bestiákkal néz farkasszemet, árnyakkal kardozik, pszichéje legmélyebb bugyraiba merül alá, rémálmaival kel birokra. Pokoljárását követően aztán teljesíti végre küldetését. De nem a fele királyság jelenti számára a legnagyobb boldogságot, örömét nem elsősorban a világszép királykisasszony társaságában leli. Azért indult ugyanis, hogy útja végén népe ajkán pihenhessen meg. Tetteiről énekek szóljanak, testét szoborba öntsék, élete minta legyen az egész közösség számára - hisz a kivívott örökléttel érkezik csak meg a héroszok földöntúli magasába.

Amíg monstrumokkal meccsel vagy önmagával viaskodik, nincs ideje a múlhatatlanságra gondolni. Viszont tudja jól, hogy bőrét mindahányunk helyett viszi a vásárra. A hőst a közösség kreálja és amint mítosza megképződik, példája azonmód iránymutatóvá lesz az egész lakosság számára. Élete - vadsága vagy könyörületessége, állhatatossága vagy épp gyengesége - tanításokban hagyományozódik tovább. Reménnyel, fénnyel árasztja el a benne bízókat. A hős ugyanis kapukat tár ki. S - mint azt Hamvastól tudjuk - a kapu démoni építmény: aki belép rajta, átadja magát a túlnan érvényes törvényeknek. A hős, ha átkel, lebírja a másik világ démonjait, majd amonnan a transzcendencia fényét csillantja meg a közösség számára. Prométeuszként inspiráló tüzet hoz a mindennapok parazsára.

Mesékre szomjas befogadók híján viszont nem születhet hérosz. Egy mítoszoktól megfosztott korban hiába fog bárki is vakmerően az erkölcsi magasok megmászásához. A képzőművészetben keletkezett hősöknek legelőbb a szűkebb szakmát kell meggyőzniük, majd ha már bebizonyosodott, hogy érdemesek a csodálatra, a szélesebb közönség is eléjük járulhat, fényükből csillámokat csenni. Akadnak ugyan álruhás hősök, maszkot viselők, akik vallják, csak az általuk képviselt ügy a fontos. Mások azt szeretnék, ha az emlékezet nevüket, vonásaikat is pontosan megőrizné. Persze a hős okos és tudja: ha alázatos is, szerény sosem lehet.

A Ludwig Múzeum második emeleti kiállítóterében hemzsegnek a duzzadó keblű vagy öniróniától rojtos heroinák és héroszok. A Hős, a hősnő és a szerző című arcképcsarnokukban lelünk bár itt-ott tematikus, vagy kronológiai csomópontokat, a térből mégis minden műtárgy-oltár saját aurája jogán kér helyet. Fényerejük intenzitása persze változó. Bejárhatjuk módszeresen is a tárlatot, a kiállítótérben cikázva azonban az alkotások közti újabb és újabb összefüggésekre, kapcsolódási pontokra akadhatunk.

Egy kisebb termet mintha az ókor-eszmény hívószava köré csoportosítana a kurátori szándék. Szalai Tibor Árkádiájában torzított arcú pánok és szatírok grimaszolnak, görög vázatöredékeket és lemezborítók vizualitását egyaránt megidézve. Picasso bikaviadalos tányérjai - már csak vörös-fekete színkombinációjuk okán is - ugyancsak a Peloponnészoszi-félsziget kerámiáit juttatják eszünkbe. A málagai óriás stilizált alakjai archetipikus harcosok. Gémes Péter Triptichonján ugyancsak harcokat járt, kisportolt strázsák vigyázzák a történelem előtti uralkodó nyugalmát. Gémes alkotása egy elképzelt udvartartás hű lenyomatát adja.

Németh Ilona Reggel című videóján szintúgy őrök fogják közre a hősnőt, csakhogy a kor követelményeinek megfelelően ők nem dárdával, hanem géppisztollyal teljesítik őrző-védői feladatukat. Ágyékkötő helyett talpig fekete kommandós szerelést viselnek, arcukat pedig maszk fedi. Konstans-e a hős? Vagy vonásai, gesztusai átalakulnak, ereje elernyed, véleménye változik? Ezekre a kérdésre keresi a választ a Kis Varsó videója - a kiállításon a honi neo-avantgárd héroszait megidéző munkák közül ez a legizgalmasabb mű talán -, amelyben az alkotópáros mestere, Károlyi Zsigmond szerepel. Duplán is. Halljuk Bódy Gábor 1971-es dokumentumfilmjében kifejtett gondolatait, majd ugyanezekre a kérdésekre Kis Varsóék kamerája előtt is válaszol.

A hős tehát önmagával is szembesül időnként. Máskor meg nálánál ódonabb bajnokok pózait próbálja ki. Így tesz Drozdik Orshi is, aki híres táncosok testhelyzetét felvéve értelmezi újra mozdulataikat. Jól fest, akárcsak Warhol Nat Finkelstein fémesen csillogó szitáin. Andy a tökéletes rocksztár, persze ehhez az is kellett többek között, hogy elkészítse a Ludwigban a Finkelstein-opusszal majdnem szemközt kiállított Elvis-nyomatot. Korának héroszdeficitjét zseniálisan felismerve más hőstetteinek felmutatásával vált maga is hőssé. Milliók bálványát bálványozva lett ugyancsak milliók bálványa. A tökéletes címlap. Hiszen a hős: termék is egyszersmind. Erre mutat rá - kicsit megkésve ugyan - Nagy Kriszta molinó méretű, szomorkás arcú, fehérneműs önarckép-plakátja: "Kortárs festőművész vagyok".

Ne feledkezzünk meg a tárlat névtelen hőseiről sem. Gondoljunk csak a Arnulf Rainer Halotti maszkjain ábrázoltakra. Azzal, hogy a művész ecsetvonások mögé rejti az ábrázoltak arcát, mintha szemfedelüket zárná le, saját halottaiként gondolna rájuk. Föld helyett festéket szór maradványaikra. Nemcsak személyiségüket, történetüket is elfedi ezzel a kiállítás látogatói elől. Ciprian Mureşan úttörődresszben szipuzó kisiskolásai már életük tavaszán tüdejükbe szívják egy tönkrement rendszer minden mérgét, s válnak egy árnyékba lökött probléma névtelen-arctalan statisztikai adatsorává. Hiába tartják a hígítós zacskót trombitaként szájuk elé, riadójukat nem hallja meg a társadalom. Csendben válnak hát tragikus hősökké, akiknek hátat fordít a közösség. Mert lehetnek hősök az út mellé hajítottakból is. Tragikus sorsuk mementója eszmélésre szólítja tán a rendszert, amiből kihullottak.

Jöjjenek végül az én hőseim. A sok heroikus póz, nyögött öndefiníció szerepkataszterében a legszimpatikusabbak számomra Csáki László és Pálfi Szabolcs Egerszalók című dokumentumfilmjének egyszerű, szerethetően rafinált szereplői voltak. Az Egerszalók a proto-wellness korszak roncsolt képű, szemcsés Betacam-mementója, szalvétába csomagolt zsíros kenyeres strandolások nem is oly rég elmúlt idejének emlékfilmje. Privát felvételekre hajazó képkockáin pocakos bácsikák és nejlon-otthonkában tátogó mámik süttetik hasukat a Bükk zordon lejtői között. Meszelt falú medencés termálparadicsomukat, s vele egész pirospozsgás, jóllakott, egészséges lábszagú világukat elbontásra ítélték. Helyette steril szállót építenek a hőforrás jobban kifizetődő kihasználása érdekében.

A gőztől elmosódott képek alá a készítők interjúk hangjait keverték. Felteszem, a megszólalók java a fürdőhely alkalmazottja lehet. Fürdőmesterek és műszakvezetők. Nem látni bár őket, orgánumuk horgászsapka viselését, alkarba varrt nagymellű nőket és tetemes mennyiségű fröccs - akár munkaidő közbeni - elfogyasztását sejteti. Az pedig azt hiszem vitán felül áll, hogy őrhelyükön a Sokol rádióból nap nap után táncdalok duruzsolnak. Lusták, de fitneszesek. Éles eszük van, no meg szemük a nőkhöz. Megnézném őket magamnak, de hát szövegüket hallgatni is elég. Néhány ezren vannak már csak velünk. Hangjuk, figurájuk rögzítése mindenképpen karaktermentő tett. Tényleg hősök. Igazi hősök.

A Ludwig Múzeum közel ötszáz tételt számláló gyűjteményének ritkán látható, illetve újabb szerzeményeit monitorozó tárlatán tehát összességében nem csak mondvacsinált ürügy a hős-tematika. Vitatható viszont a kiállításon hangsúlyossá tett fali szövegek szerepe, amelyek tulajdonképpen duplázzák a hősök jelenlétét a termekben. Az idézetek - többek, mint kísérők, hiszen irányítani kívánják a befogadást - szerzői képzőművészek, bestsellerírók, kritikusok. Műfajilag a versektől, a blogbejegyzésen át az interjúig terjed a skála. Habár a helyszíni műértelmezésekkel új csatornát kíván nyitni a tárlat, megítélésem szerint ez inkább szűkíti a befogadói szabadságot, koncentrálja a szemet. Kétségtelen, hogy koncepcióról van szó, ezért is különös, hogy pár műtárgy mellett szöveget hiába keresünk.

Bár befelé a Lumú honlapján sugallt Európa Kiadó-nótát dúdolgattam magamban, távozáskor Bowie Heroes-a jár a fejemben. Mások a szerzők, de a hősök ugyanazok.