A 11. században Sei Shōnagon kora „bloggernője” volt, aki tradicionális női írással, a kanával jegyezte fel a Heian-éra arisztokráciájának mindennapjait a Párnakönyv című írásában.
A kanát majd’ egy évezreden keresztül használták a nők arra a célra, hogy a speciálisan őket érintő dolgokról írjanak.
A „középkori” Japánban ugyanis a nők el voltak tiltva a kanji írástól – amely a kínai íráshoz hasonlóan lolografikus, azaz szóalapú, – ezért a kreativitás jegyében létrehozták a kanát, amely azonban már fonetikus szótagírást jelent. A 20. század elejére azonban a kana írásjelek 90%-a a feledés homályába veszett.
Tradicionális kana írás (Fotó/Forrás: Kauro Akagawa oldala)
Most azonban a japán kalligráfusnő, Kauro Akagawa felélesztette ezeket, miután elolvasta nagyanyja egyik kana írással írt levelét. „A nagymamám írását kiolvasni egész tinédzser koromban kihívást jelentett, mindig firkának tűnt. Mindig meg kellett őt kérnem, hogy írja le „rendesen” ugyanazt a szöveget” – meséli Akagawa. Évekkel később, kalligráfiai tanulmányai után azonban ellátogatott Himekaidóba, a női utazók kedvelt célpontjára, ahol a kastélyokban és templomokban találkozott ugyanezzel az írásmóddal.
„Olyan érzés volt ezekkel az írásokkal találkozni, mintha a DNS-embe kódolt történetemet olvasnám”
– árulta el, mivel ekkor szembesült azzal, hogy nagyanyja írásjegyei nem krikszkrakszok voltak, hanem kana betűk.
„Amikor az emberek a japán kalligráfiáról beszélnek, általában a kanji shodót értik ezalatt. Ez a Kínából importált stílus, amelyet szamurájok és szerzetesek gyakoroltak” – magyarázza Akagawa. A kana shodo viszont – amelyet a 10. században onnade-ként ismertek – maga a „női kézjegy”, ami a női irodalom gerincét jelentette. A női irodalom első emlékét, a világirodalom első regényeként is emlegetett Gendzsi szerelmei című művet is kana írással vetette papírra Muraszaki Sikibu. Mivel a nők nem ismerték a kanjit, ezért szerelmesleveleikhez is a kana írást használták, így szívük választottjai is kénytelenek voltak ezzel az írással válaszolni.
Voltak azonban a női írásnak olyan fajtái is, amit egyetlen férfi sem értett, így a nüshu, amit kizárólag a kínai Hunan tartomány Jiangyong városának női lakosai használtak,
akik dalokat és költeményeket is írtak ezzel a kalligráfiai rendszerrel. Ennek az írásnak az utolsó értője, Yang Huanyi 2004-ben meghalt, de szerencsére a nyelvészek eddigre „felgyűjtötték” tőle a tudást.
Ezek az írásmódok hosszú évszázadokon keresztül éltek és virágoztak, mígnem a japán kormány 1900-ban sztenderdizálta az írást, létrehozva a kanji, a hiragana és a katakana karakterekből álló írásrendszert. A több mint 550 kana írásjelből pedig mindösszesen 50 maradt fent, amiből létrejött a mai napig használt gojūon, azaz ötven hang rendszere. A második világháború során azonban ezek is majdnem eltűntek. Az utolsó generáció egyik képviselője volt Akagawa nagymamája, aki 1921-ben született: „Nagyon boldog volt, amikor elmondtam neki, hogy a kana shodo-t tanulom” – emlékezett vissza Akagawa, aki művészetében a tradicionális kana írásmódot fuzionálja új technikákkal, amit kana art-nak keresztelt el. A Beyond Time And Space című sorozatában például a keleti és nyugati kultúrát oly módon ötvözte, hogy klasszikus japán festők műveit, pl
Hokuszai A nagy hullám Kanagawánál című fametszetét Wagner A bolygó hollandi librettószövegének kanával való lejegyzéséből rajzolta ki, mivel szerinte ez az opera olyan sodróan indul, mint amilyen lendületes Hokuszai hulláma.
Egy másik sorozatában pedig nyugati klasszikus zenei műveket, például Beethoven Holdfény szonátáját – pontosabban annak japán szolmizációját – írta le kana írásjelekkel. További izgalmas műveiért látogass el a művész oldalára!
(forrás: The Guardian, címlapkép: Stefan Eichberg)
hírlevél
