Vizuál

A játék visszavág

2015.04.01. 06:58
Ajánlom
A Ludwig Múzeumban nyílt No Pain No Game című tárlat furcsa koncepcióra épül: egyszerre hívja a gépfüggőket a kiállítótérbe és invitálja a művészetkedvelő közönséget aktív, játékos elvonatkoztatásra. Bejártuk az interaktív, néha fájdalmas, fizikailag és szellemileg is megmozgató kiállítást, amiről több szempontból is gazdagabban tértünk haza. KRITIKA

A Lumúban látható (vagyis inkább kipróbálható és végigizzadható) időszakos kiállítást a /////////fur//// nevű projekt és társulás, avagy Volker Morawe és Tilman Reiff készítette el. A két médiaművész-médiakritikus, valamint számítógépes berendezés- és játéktervező tíz játék-installációs elemen keresztül vizsgálgatja a játék, a közösségi média, a virtuális és a valóságos közt húzódó különbségeket, összefüggéseket vagy épp ellentmondásokat. Végigpróbáltuk a provokatív, kérdésfelvető tárlatot és kipirosodott kézzel, némileg bizonytalanul állunk a koncepció célkitűzéseit illetően: No Pain No Gain.

A tulajdonképpen múzeumi amuse bouche-nak tekinthető, első kiállítási darab egy véreskezű minidiktáror: a The ////furer//// egy apró kis paprikajancsi, aki a mi igényeink szerint nyomja a demagóg szöveget. Mágneses feliratok áthelyezésével mi dönthetjük el az éppen folyó szónoklat kategóriáját (pl.: türannosz, vallási beszéd, diktátor, buzdító szónoklat stb.). Itt még nincs fájdalom, legalábbis fizikai nem - a demagóg, vég nélküli beszédekre vonatkozó általános kérdésfelvetés viszont zavarba ejtő: ennyire teljesen mindegy, ki és mit darál? A hangsúlyok, a teátrálisan csattanó mondatok és a beszédek riasztóan hasonló szerkezetei egy idő után totálisan összefolynak: Hitler beszéde sem hangzik másképp, mint egy Churchill szónoklat vagy mondjuk egy Zuckerberg sajtótájékoztató.

Továbblépve vár minket a tárlat egyik leghíresebb darabja, a Painstation. Itt két ember játszhat egymással szemben úgy, hogy a játékban maradás feltétele némi fizikai fájdalom elviselése. A játékosoknak a bal kezüket egy fémlapra kell tenniük úgy, hogy annak két érzékelőjét folyamatosan lenyomva tartják, míg jobbjukkal a görgős játékkonzollal tekergethetik egymás ellen a labdavisszaütős videó játékot. Ha nem vigyázol és kimegy a labda, háromféle büntetést kaphatsz a bal kezedre: a fémlap felforrósodhat (ez még egészen elviselhető), a fémlap egy elektromos kisütést ad, azaz kicsit megráz az áram (ez már kellemetlenebb) vagy egy apró bőrostorocska hihetetlen sebességgel megsorozza a kézfejedet (ez magasan a legrosszabb). A játék lényege abban foglalható össze, hogy míg egy egyszerű videó játékban tét nélkül vehetünk részt, addig itt bizony nem ússzuk meg, hogy saját bőrünkön tapasztaljuk meg a játékban rejlő kockázatot.

Két hangvezérléses játék is van: az egyikben különböző golyók eltérő hangfrekvenciákra reagálva gurulnak a pályán: próbálgatni kell, mi a jó hangmagasság, amivel a kívánt helyre mennek (His Master's Voice). A másikat szintén ketten kell játszani: egy golyót kell starttól a célig eljuttatni úgy, hogy ne essen bele egyik lyukba sem. Az Amazing nevű játékban a terelést, mellyel itt nem a golyót, hanem a pályát mozgathatjuk, szintén hanggal kell koordinálni a terep két szélén álló mikrofonokba hangosan beleénekelve. Érdekes kísérlet, hogyan léphetünk kapcsolatba egy személytelen géppel egészen lírai módon.

Ezután következik a Facebook kritikájaként született installáció, az egyedüllétet bebetonozó Facebox játék. Itt beállhatunk egy fejméretű dobozba, majd várnunk kell, amíg velünk szembe is beáll valaki, aki a valódi barátunk lesz - egészen odáig a gép rémisztően Salad Fingers-es, nyomasztó hangon traktál, hogy nincsen egy barátod sem, na, ez milyen érzés? Amint beáll velünk szembe valaki, a gép értesít, hogy lett egy barátunk - akit az installációhoz tartozó hosszú pálcákkal az életben is megbökhetünk.

Ezek után fiktív események fiktív értékeire tőzsdézhetünk egy hatalmas kivetítőn, boxolhatunk a Rocky III  - Eye of the Tiger ritmusára (Soundslam) vagy épp rohangálhatunk egy hatalmas Snake pálya körül, amit nyomogatás helyett egymástól messze eső pedálokkal kell irányítanunk. De beállhatunk egy flipperpálya, a ////furminator kellős közepébe is játszani, ahol a golyó körülbelül a szánknál érkezik le középen és az alapvetően buzdító szándékú, vijjogó-csörömpölő és robothangon utasító gépszólamokat közvetlenül az agyunkba kapjuk.

Az egész tárlat mintha a nyolcvanas-kilencvenes évek avantgárd játékfuturizmusának hangulatát keltené: így képzelhették el húsz-harminc évvel ezelőtt a 2010-es évek technológiáját. Szinte Vissza a jövőbe érzésünk lesz a /////////fur//// retró játékainak modernizált elképzeléseitől: a playstation, a flipper, a golyótologatás és a snake is mind-mind már letűnt játékok a giroszkópos okostelefonok, az érintőképernyős tabletek és a szobafalnyi képernyős, riasztóan valósághű online számítógépes játékok korában. Így a játékösztönnel és a játékkal kapcsolatos kérdésfelvetések és problematikák is más szemszögből vitathatóak. A Painstation rávilágít arra, hogy míg a virtuális játéktérben nincs tétje annak, hogy hány száz karaktert mészárolunk le, addig itt a veszteség fizikai fájdalommal párosul. Mi itt a kérdés? Elfelejtkeztünk volna a testünkről a gépnyomogatás közben? De ugyanezt a kört járják be a golyós játékok: amíg az ember némán unatkozva kattintgat vagy mozgatja a kis dobozkát a célért, addig itt keményen próbára kell tennünk a hangszálainkat, hogy nyerjünk. A /////////fur//// emlékeztetni szeretne, hogy van hangunk is? A snake játéknál dettó: ó, tényleg, van lábunk? A Soundslam a karjainkra emlékeztet, míg a ////furminator a fülünket és a szemünket teszi nyomás alá.

Egy múzeumban szeretünk gondolkodni. Szeretünk a művészek gondolatain keresztül kiszakadni a valóságból és olyan interpretációkkal találkozni, diskurzusokba bekapcsolódni vagy érzéseket átélni, amelyeket nyolc órás munkaidőnk során nem teszünk; hogy az alkotások egyedi látásmódjukkal akár kedvesen, akár provokatívan, de valahogy megmozdítsanak és hozzátegyenek az életről eddig gondolt igazságainkhoz.

A No Pain No Game-en viszont teljesen máshogy történik meg ez a szellemi mozzanat: a fizikain keresztül jutunk el a mentális felismerésekhez és a digitális világot vagy épp a játékfilozófiát érintő kérdésekig. A tárlat némiképp fárasztó: megérteni, hogy működik egy adott játék, majd megvárni, hogy kellő számú ember becsatlakozzon és egyáltalán játszani, rohangálni, elviselni a "csapásokat", énekelni, nyomogatni - úgy általában némileg szokatlan fizikailag is száz százalékosan jelen lenni egy tárlaton. A kiállításra érdemes többesben elmenni, egyedül elég feszengős megkérni egy idegent, hogy játsszon velünk - de talán ez is a koncepció része: ne csak egymás mellett okosan hümmögő idegenek legyünk egy tárlaton, hanem aktívan ismerkedjünk egymással a játékokon keresztül. Szintén pozitívum, hogy a kiállítás formabontó: ritka az olyan múzeumi esemény, ahol párokba és csoportokba kell rendeződni a dolog megtapasztalásához, általában egyedül is végig lehet folyni egy tárlaton. Szintén nem hétköznapi, hogy egy múzeumi látogatás után az embernek vörös hurka marad a jobb kezén és szeretne lezuhanyozni: ezek a kényelmes és távolságtartó kiállításnézegetésből kitépő gesztusok nagyon szimpatikusak. Így érdekes balansz alakul ki a fizikai és a szellemi között: míg a játékok önmagukban is, kortól függetlenül szórakoztatóak, megmozgatnak és viccesek, addig a szellemi már teljesen egyéni interpretációkat enged meg: a játékok konkrétak, kézzel fogható üzenetet viszont nehezen találtunk a tárlaton.

Egy amerikai rendező mondta egyszer, hogy ha üzenni akarnék az embereknek, akkor küldenék nekik egy faxot - és tényleg, lehet, hogy nem kéne konkrét üzeneteket várni az alkotásoktól, hanem egyszerűen elgondolkodni a kérdéseken és akár fájdalmasan, leizzadva élvezni a tárlatot, mert tulajdonképpen izgalmas, eredeti és vicces. A No Pain No Game május 10-ig megtapasztalható a Ludwig Múzeumban, úgyhogy akik szeretnék, hogy a frappáns kérdésfelvetések és egyedi elgondolások mellett egy kiállítás fizikailag is megmozgassa, azoknak kifejezetten ajánljuk a tárlatot.

Programkereső

Legnépszerűbb

Könyv

Szabó Magda személyes pillanatai

Szabó Magda minden művében az emberi lélek titkait kutatta állhatatosan. Most azonban az ő titkai tárulhatnak fel ebben a különleges fényképalbumban, amelynek lapjain az írónő egész élete megelevenedik. Galéria
Klasszikus

Hogyan érzi magát egy diák, ha elmegy a Zeneakadémiára?

Régi panasz, hogy a fiatalok nem járnak klasszikus zenei hangversenyre. A problémáról eddig mindenkit megkérdeztek már, csak épp a gyerekeket nem. Most ők mondják el, hogyan éltek meg egy koncertet.
Színház

„Nem kegyeket osztunk” – beszélgetés a POSZT-válogatásról

A Magyar Színházi Társaság és a Színház folyóirat beszélgetéssorozatán a POSZT versenyprogramja volt a téma. A két válogatóval, Gulyás Gáborral és Zalán Tiborral, valamint Turbuly Lillával, a Színházi Kritikusok Céhének elnökével Veiszer Alinda beszéltetett.
Klasszikus

Különdíjat érdemelt Kokas Dóra Bécsben

A Vienna Classic Strings zenei versenyen különdíjban részesült Kokas Dóra csellóművész. A döntőben Alexey Shor kortárs szerző és Sosztakovics darabjait játszotta.
Zenés színház

Az Operett új vezetése bemutatta új évadát

A 2019/20-as évad legfontosabb bemutatója a Csárdáskirálynő lesz, de Mohács tragédiája is megjelenik egy új rockmusicalben.

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Vizuál hír

Brad Pitt, DiCaprio, Margot Robbie a vörös szőnyegen - Bemutatták Tarantino új filmjét Cannes-ban

Lelkes fogadtatásban részesült Quentin Tarantino Volt egyszer egy Hollywood című filmje kedd este a 72. Cannes-i fesztiválon. Az idei fesztiválon eddig nem látott tömeg fogadta az alkotókat a Croisette-en.
Vizuál Cannes 2019

Hosszú taps fogadta az Egy férfi és egy nő újabb folytatását Cannes-ban

Hatalmas sikerrel vetítette Claude Lelouch több mint fél évszázados Oscar-díjas filmjének újabb folytatását a Cannes-i filmfesztivál. Az Egy élet legszebb évei című film főszereplői ezúttal is Jean-Louis Trintignant és Anouk Aimée. 
Vizuál galéria

Érzékeny terek

A szentendrei MANK Galéria inkluzív, képző- és iparművészeti alkotásokat bemutató kiállításán azok is megismerhetik a művészet világát, akiknek értelmi vagy testi akadályuk miatt kevésbé nyílik erre lehetőségük. A tárlat a megértési nehézséggel élőket, a látássérülteket és a mozgássérülteket is megszólítja, miközben a műveken keresztül a társadalom egészének küld üzenetet.
Vizuál Partitúra

„Sokszor mentem világgá” - vendégségben Bukta Imrénél

Érzékenység és hitelesség - egyaránt jellemzi Bukta Imre művészetét, és őt magát is. A Partitúra stábja vendégségben járt a művésznél mezőszemerei otthonában, mi is velük tartottunk, virágzó almafák alatt, a kertben beszélgettünk Bukta Imrével.
Vizuál képregény

 KÉP-regény: Az ördög torka

A Fidelio új sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezen a héten a japán turistákkal kezdi.