Váratlanul robbant a hír tavaly, amikor a világ egyik legkeresettebb képzőművésze, a jövőre kilencvenedik évét betöltő Gerhard Richter bejelentette, hogy lezártnak tekinti festői életművét. Az persze kérdéses, hogy valóban lezárt-e az életmű, és a művész képes-e tudatosan abbahagyni az alkotómunkát, de a bejelentés hatással volt a készülő budapesti tárlatra is. Megerősítette Bódi Kinga kurátor elképzelését abban, hogy a legújabb alkotásokat is beemelje az anyagba, valamint hogy az életművet ne időrendben, hanem tematikusan mutassa be. Így a Nemzeti Galériában látható Gerhard Richter életműkiállítás a hat évtizeden át ívelő rendkívüli pálya valamennyi korszakát átfogja, a művész festészeti irányai, kérdésfeltevései, fordulópontjai köré épül fel.

Az első termemben látható, naplórajzoknak is tekinthető hangulati képek visszatérést jelentenek a művészi gondolat legelső médiumához: a ceruzához és a papírhoz. Sokat elárulnak a kivételesen érzékeny és intellektuális, egyszerre dinamikus és visszafogott alkotó gondolkodásáról, sőt retrospektíven nézve magáról a festői életműről is. 

Gerhard Richter a Birkenau sorozat bemutatásakor a Reichstag épületében, 2017-ben (Fotó/Forrás: Sean Gallup / Getty Images Hungary)

Gerhard Richtert szokás zavarba ejtően sokoldalú művésznek tekinteni, kortársaihoz, Robert Rauschenberghez vagy Georg Baselitzhez hasonlóan, az ő életműve sem lineárisan fejlődik, nem egyetlen, célirányos koncepcióból fakad. Elsősorban Tiziano, Vermeer és Caspar David Friedrich festészete vált megkerülhetetlenné számára, de hosszú pályája során a legkülönbözőbb festészeti kifejezésmódok és művészettörténeti reflexiók foglalkoztatták a fotórealizmustól az absztraktig, a figurálistól a tájképeken át a városképekig, ő volt az, aki egyszerre több zsánerben és stílusban is alkotott.

Gerhard Richter: Betty (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)

Sokszor hangoztatta, hogy nincsenek témái, nincs stílusa és nem követ rendszereket - ami igaz is, meg nem is. Hosszú és szövevényes pályáján többször is rátalált saját stílusára, színskálái és digitális munkái kivételével szinte mindegyik korszakában felfedezhető a kézjegyévé vált „homályosítás”, vagyis az életlenség módszeres festői alkalmazása. Szokás blurnek is nevezni azt a következetesen tematikus vezérfonalat, amely a rögzítettnek tűnő látvány elmosódásából fakadó feloldhatatlan ellentmondásokat fejezi ki. Ilyen a háborúban elvesztett, kedves rokonokat ábrázoló portré (Rudi bácsi és Marianne néni) - a nagybácsi a fronton, a nagynéni a nácik eutanázia programjában vesztette életét; a ’72-es Velencei Biennálé német pavilonjában bemutatott és a Nemzeti Galériában is látható, sokkoló 48 portré, írók, természettudósok, filozófusok, zeneszerzők (kivétel nélkül férfiak) lexikonokból kivágott fényképei megfestve és név nélkül kiállítva; de ilyen a gyerekkori háborús élményeit felidéző Bombázók sorozata, vagy az anarchista Vörös Hadsereg Frakciónak emléket állító 1977. október 18. c. festménysorozata is. Mind-mind a második világháború utáni, újjászerveződő német identitás, a német történelem töréspontjainak, traumáinak, tabuinak kifejeződései.

Városkép PL (Stadtbild PL, CR: 250) 1970 , Olaj, vászon, 170 cm × 170 cm, Neues Museum, Staatliches Museum für Kunst und Design, Nürnberg (letét magángyűjteményből) (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Galéria, © Gerhard Richter 2021)

Gerhard Richter regényes életére sokan felfigyelhettek a kiváló német filmrendező, Florian Henckel von Donnersmarck Mű szerző nélkül című alkotásából is. Bármilyen megrázó volt a film (Richter elhatárolódott tőle), mégis számos életrajzi elemet megismerhetünk belőle. Ahogy kortársai, Baselitz vagy Polke, ő is a kelet-német területeken született, és bár csak néhány hónappal korábban, de még a berlini fal 1961-es felépítése előtt távozott nyugatra. Bár az NDK-ban már jó nevű, elismert festőnek számított, mindent és mindenkit hátrahagyott, ami korábban az életét jelentette. 29 évesen teljesen ismeretlenül érkezett Düsseldorfba, ami a hatvanas években sokszínű, nyitott, izgalmas helynek számított, számos kísérletező irányzattal és művésszel. A ma Kölnben élő alkotó itt kezdte nulláról az életét, beleértve azt a radikális elhatározást, hogy újra járta a Képzőművészeti Akadémiát. Elsősorban a teoretikus elmaradásait próbálta behozni, egyfajta stílus- és témakeresés jellemezte, hiszen a szocialista realizmusba vetett hitét már rég elvesztette.

Később montázsokat készített belőlük és az úgynevezett Atlasába gyűjtötte őket. Korai fotófestményei még részben festőiek és szentimentálisak, ezekből is válogatást nyújt a kiállítás. Az első ránézésre vidám képek (Úszónők) hátterében súlyos történetek húzódnak meg, emberi tragédiák (Helga Matura a jegyesével), sőt gyilkosságok (Titkárnő). Szürke tónusú, az elmosódottság benyomását keltő képeivel a valóság (alig hihető) látszatával akar szembesíteni, a kép egészét akarja láttatni. Richter többször hangsúlyozza, hogy műveiben a személyesség kizárására törekszik, nos, hogy ez mennyiben lehetséges, már az első teremben, legújabb rajzait látva is megkérdőjeleződik bennünk, de elmosódó fotó-realisztikus festményei is erős nyomot hagynak az egyszerű szemlélőben és természetesen a kortárs képzőművészetben is.

Titkárnő (Sekträrin, CR: 14) 1963, Olaj, vászon, 150 cm × 100 cm, A Bundeskunstsammlung letétje, Gerhard Richter Archiv, Staatliche Kunstsammlungen Dresden, Drezda (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Galéria, © Gerhard Richter 2021)

Az 1972-es Velencei Biennálé után az útkeresés újabb időszaka következett be Richter gondolkodásában, aki ekkoriban, elsősorban Tiziano mintájára, saját oltárképet szeretett volna festeni. Bármilyen mesterien és tudatosan is használt mindent a modern festészet és régebbi korok művészetének eszközeiből ez a kísérlete kudarcba fulladt. Angyali üdvözlete elkészítése során rájött, hogy több száz év távlatából már nem hozható vissza a múlt, hiába is szeretné, már nem lehet úgy festeni, mint Tiziano korában.

Angyali üdvözlet Tiziano után (Verkündigung nach Tizian, CR: 344-2) Részlet a sorozatból, 1973, Olaj, vászon, 150 cm × 250 cm, Kunstmuseum Basel, Bázel (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Galéria, © Gerhard Richter 2021)

Különös megtiszteltetés érte amikor 2007-ben Köln díszpolgárává avatták, és egy világ csodálta, amikor még abban az évben elkészült a kölni székesegyház kereszthajójának déli oldalán található 19 méter magas üvegablak ólomüveg-díszítésével.

A kölni székesegyház üvegablaka, Gerhard Richter, 2017 (Fotó/Forrás: Ralf Juergens / Getty Images Hungary)

A legmegrázóbb élmény a tárlat utolsó teremében vár ránk.

Először 2015-ben Drezdában, majd 2017-ben a Reichstagban mutatták be Richter Birkenau című, négy monumentális absztrakt képből álló sorozatát. Az egészen a drezdai diákévekig visszanyúló művészi számvetés budapesti állomására különleges installációt álmodott meg a művész, amely ebben a formában itt látható először. A sorozat kiindulópontja az auschwitz-birkenaui Sonderkommando tagjai által titokban készített, a holokausztot dokumentáló négy eredeti fénykép volt. Richter a fotók életlen és véletlenszerű látványát először részletesen felfestette a képekre, majd sokévnyi vívódás után, sokszorosan átfestette azokat, mégsem írta felül a nem látható figurális „rétegeket”. A nagy méretű, absztrakt képek elmosódó szürke-fekete alapú atmoszféráját meg-megtöri az élet méregzöld és a halál bíborvörös színpárja.

Gerhard Richter: Birkenau 2014/2021 c. sorozatának képei (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)

– teszi fel a kérdést Richter, és meg is adja a választ: a valóság és a látszat közötti határ folyamatos elmosása, átfestése. A valós látszat. Egy pillanat megragadása, majd szertefoszlása. Mindennek a megkérdőjelezése és a továbblépés kérlelhetetlen igénye.

Fejléckép: Gerhard Richter: Absztrakt festmény (részlet) / Forrás: Magyar Nemzeti Galéria, © Gerhard Richter 2021