A KULT50 bemutatja: Zányi Tamás

A 2017 júniusában megjelent KULT50 kiadványban szereplő portré szó szerinti utánközlése:

Zányi Tamás (Fotó/Forrás: Éder Vera)

„Mindig alulképzettnek éreztem magam műszakilag amiatt, hogy nem végeztem műegyetemet. De engem mindig nagyon érdekelt a technika. Talán sokan megérezhették, hogy a hülyeség és a vállalkozó kedv mellett lehet arra számítani, hogy a technikai megvalósítás sem fog kicsúszni a kezemből. Ha valaki nagyon jó mérnök, de nincs érzéke a zenei hangokhoz, nem hallja meg az ajtó nyikorgásának dallamát, abból sosem lesz jó filmhangkészítő” – nyilatkozta a Filmhunak a Saul fia körüli felhajtás idején a filmmel Cannes-ban rangos technikai díjat (Vulcan-díj) elnyerő Zányi Tamás.

A hangmérnök annak a kilencvenes években feltűnt szakemberi gárdának a meghatározó alakja, amely

Addig ugyanis inkább mérnökként, és nem filmesként tekintettek a hangmérnökökre a hazai filmgyártásban, akik a művészi koncepcióba alig, a technikai részletekbe annál inkább beleszólhattak.

Zányi a Filmművészeti első hangmesteri osztályába jelentkezett, így 1995-ben a mára legendássá vált Simó Sándor-osztály tagjaival (Hajdu Szabolcs, Pálfi György, Török Ferenc stb.) kezdhette meg filmes karrierjét. A közös gondolkodás, ötletelés végül meghozta gyümölcsét, hiszen Zányi szerint ennek a szorosabb kapcsolatnak köszönhető, hogy a rendezők az elsőre őrültségnek vagy komolytalannak tűnő ötleteikkel is megkeresték, és a kreatív folyamatokba is bevonták a hangmestereket.

Míg az amerikai vagy nyugat-európai filmgyártásban megszokott, hogy a filmek hangképének elemeivel – helyszíni felvétel, keverés, zörejezés – külön szakemberek, nagyobb produkciók esetén akár külön csapatok foglalkoznak, addig

Ez azonban sokszor jelenthet előnyt: a hanggal foglalkozók sokkal szorosabb munkakapcsolatban állnak a rendezővel vagy a vágóval, sokkal inkább részesei az alkotói folyamatnak.

Zányi Tamás (Fotó/Forrás: Huszti István / Index)

Zányi nem tudatosan vált a magyar filmgyártás meghatározó hangmérnökévé, a gimnázium után még a zenészkarrier lehetősége is felmerült, hiszen gitárosként a rendszerváltás előtti és utáni években több jazz- és blueszenekarban is megfordult, folyamatosan járta az országot klubról klubra, és közben ének-zene tanári diplomát is szerzett. A hangmesteri képzés azonban teljesen más irányba sodorta.

Első komolyabb munkáit a Simó-osztály rendezőinek filmjeiben (Moszkva tér, Macerás ügyek, Hukkle) kapta, majd Fliegauf Bence egyre erősebb atmoszférájú alkotásaiban bontakozhatott ki igazán. A Rengeteg vagy a Dealer is rendkívüli hangulattal bírt, ebben óriási szerepet játszott Zányi utómunkája. Ezután szinte az összes formabontó vagy bátrabban kísérletező, külföldön is figyelmet elnyerő magyar film (Fekete kefe, Taxidermia) stáblistáján feltűnt Zányi neve.

Saul fia

Az eddig szakmai csúcsot aztán a Saul fia többi alkotójához hasonlóan a 2016-os cannes-i filmfesztivál hozta el a szakembernek. A holokauszt borzalmát sajátos szemszögből, dokumentarista, szépelgés nélküli megközelítéssel bemutató Nemes Jeles-filmben a hangra a szokásosnál is nagyobb szerep hárult. A néző a legtöbb esetben csak a főszereplő mozgását kísérő zörejekből, zajokból rakhatta össze a teljes képet. Zányi és csapata a rendezővel együtt

A nagy médiafigyelem óta Zányi továbbra is a legkeresettebb hangmester itthon, a Tiszta szívvelben, az 1945-ben vagy az Aranyélet sorozatban is szerepet vállalt. Szóval senki se csodálkozzon, ha valahol feltűnik egy szőrös mikrofonnal a kezében: „Mindig van az autóm csomagtartójában egy kisebb hangfelvevő, és ha valami érdekeset hallok, akkor megállok, és fölveszem. Nemrég, amikor meghallottam, hogy bontanak egy régi óvodát, rögtön ki is ugrottam a kocsiból, de ilyenkor mindig szörnyen gyanús elem leszek” – jegyzi meg a Filmhu kérdésére az állandóan bevetésre kész hangmérnök.