A 30+ kiállítás egy zseniális, kísérleti művészetpedagógia projekt, amely 2019 óta zajlik. A célja elsősorban az volt, hogy a középiskolásokat megismertesse a rendszerváltás óta eltelt harminc év magyar kortárs művészeti világával, de általános iskolás gyerekek és felnőttek is részt vehettek a foglalkozásokon. Mi volt a projekt legizgalmasabb része?
Don Tamás: A foglalkozások, a résztvevőkkel való közös gondolkodás, párbeszéd. Az elmúlt három és fél évben rengeteg szeretetet és élményt kaptam a workshopokon keresztül az emberektől, akik közül néhányan azóta az életem részévé váltak, hiszen mind a mai napig rendszeresen találkozunk az online térben, ezt pedig a kortárs képzőművészetnek köszönhetjük. Például egy budapesti gimi egyik osztálya már két és fél éve, 9. osztály óta vesznek részt az általam tartott kortárs képzőművészeti foglalkozásokon. Okosak, érdeklődőek és figyelemreméltó gondolataik vannak.
A Kis Varsó művészpáros Tulajdonság című munkája (Fotó/Forrás: Vígh Levente)
Tudna erre példát mondani?
DT: A Kis Varsó művészpáros Tulajdonság című alkotása kapcsán az egyik gimnazista megjegyezte, mennyire elgondolkodtató, hogy az összes figura szeme csukva van. Erről eszébe jutott az a mondás, hogy a szem a lélek tükre.
Itt pedig a szereplők a csukott szemükkel, mintha azt jeleznék, nem akarják, hogy a lelkükbe lássanak.
Felveszik az egyenruhát, beállnak a tornasorba, de a lelküket nem adják.
Krisztián, ön sem egyedül kezdte az Új Közvetítések (New Mediations) című kiállítás szervezését, de végül egyedüli kurátorként fejezte be. Hogy alakult így?
Török Krisztián Gábor: Az elején Petró Zsuzsanna, a Collegium Hungaricum Berlin kurátora is benne volt a szervezésben, sőt Nemes Márton képzőművész is, akinek két alkotását láthatjuk a tárlaton. Az ő ötletük volt a kiállítás, a koncepcióját már korábban beajánlották a MODEM-be. Petró Zsuzsanna az egyéb teendői miatt végül kénytelen volt kiszállni, így márciusban, amikor elkezdtem a MODEM-ben dolgozni, Vizi Kata ügyvezető felkért, hogy legyek a tárlat kurátora. Ebből kifolyólag már egy félig-meddig kidolgozott művészlistával találkoztam, de nagy szerencsémre a kiállító művészek negyven százalékát személyesen is ismertem Londonból és Budapestről. Addig is követtem az internetesztétikai és a posztdigitális pop művészet irányzatot, de ez a terület kicsit távolabb áll az érdeklődési körömtől. Tamáshoz hasonlóan,
hozzám is olyan témák állnak közel, amelyek a társadalmi folyamatokra reflektálnak, a kultúra egy kiterjedtebb értelmezésén keresztül,
ami túlmutat a kortárs képzőművészet keretein. Ennek a megközelítésnek a mentén csinálom jövőre a Szociális akupunktúra társadalmi bevonáson alapuló programot, amely holisztikus módon vizsgálja a jóllétet és egészséget Debrecenben a művészeten keresztül. A projekt nem megoldani akarja a kirajzolódó feszültségeket, hanem csak annak gócpontjait mutatja be.
Török Krisztián Gábor az Új Közvetítések tárlatvezetésén (Fotó/Forrás: Vígh Levente)
Miért fontos, hogy egy ilyen jellegű kiállítás, mint az Új Közvetítések, helyet kapjon ma egy múzeumban?
TKG: Ha megértjük, hogy egy művészeti intézménynek az is a feladata, hogy a kortárs kultúra és a művészet különböző aspektusaiba engedjen betekintést, akkor nem kérdés, hogy ennek a kiállításnak helye és létjogosultsága van.
Az itt bemutatott munkák egy létező, mellesleg piacilag rendkívül sikeres művészeti irányzat reprezentásai.
Magyarországon és nemzetközileg korábban kevés olyan kiállítás valósult meg, amely ezen irányzat tagjait nemzetközi szinten összehozza, a MODEM-ben a magyar művészek mellett német, angol és szerb alkotók munkáit is bemutatjuk, ami egy szélesebb betekintést enged az internetesztétikába.
DT: A jelenleg a MODEM-ben látható kiállítások bizonyos szempontból jól érzékeltetik azokat az irányokat, amelyek az elmúlt években fontosak voltak az intézmény számára.
A 30+ egy kísérleti művészetpedagógiai projekt, ami jól jelzi, hogy a MODEM számára az utóbbi években mennyire kiemelt téma lett az oktatás.
Az Idő című kiállítás az idei, debreceni művésztelepen résztvevő alkotók munkáit mutatja be. A művésztelep évek óta meghatározó eleme a MODEM programjának, a három kurátor Csontó Lajos, Horányi Attila és Süli-Zakar Szabolcs az évek alatt egy progresszív eseményt épített fel, amely izgalmas helyszín a hazai és nemzetközi képzőművészek számára. Az Új Közvetítések pedig egy olyan nemzetközi tárlat, amely bárhol a világon megállná a helyét, az elmúlt évek egyik fontos nemzetközi képzőművészeti tendenciáját mutatja be fiatal művészek alkotásain keresztül.
A 30+ kiállítás megnyitója (Fotó/Forrás: Vígh Levente)
Milyen kihívásokkal találták szembe magukat a kiállítás szervezése közben?
DT: Két kurátor társammal, Mélyi Józseffel és Szabics Ágnessel saját magunkat hoztuk nehéz helyzetbe, hiszen azt a projekt elején kikötöttük, hogy az 1989-2020 közötti időszakból minden évből csak egy művet választunk. Nem volt egyszerű kijelölni a művészeket, sem a munkákat, amelyekkel dolgozhatunk a foglalkozásokon. Egyfelől szem előtt tartottuk, hogy az adott mű köré foglalkozást lehessen szervezni diákoknak, másfelől olyan praktikus dolgokat is figyelembe kellett vennünk, mint például mennyire elérhető az adott műtárgy. Az egyik legnagyobb kihívás az volt, hogyan tudjuk jól megmutatni a projekt kapcsán folyó munkát azoknak, akik nem vettek részt a foglalkozásokon. Reméljük, hogy valamennyire átjön, mennyire jó élmény volt a résztvevőknek és nekem is, kurátorként, de teljesen nem lehet mindezt átadni. Értelemszerűen rögzíteni nem akartuk a foglalkozásokat, mert az gátat jelentett volna a résztvevőknek, ráadásul nem is az volt a cél, hogy a kiállításon a látogatók mindenbe belelássanak, amik ezeken az alkalmakon történtek, hanem sokkal inkább az, hogy
közelebb hozzuk és megszerettessük a kortárs művészetet az emberekkel.
Nemcsak általános iskolai vagy gimnáziumi osztályok vettek részt a projektben, hanem baráti társaságok, testvérek, sőt párok is, akik így közelebb kerülhettek egymáshoz.
Don Tamás a 30+ kiállítás tárlatvezetésén (Fotó/Forrás: Vígh Levente)
TKG: Az én esetemben a kiállítás szervezése közben olykor nem volt egyszerű egy-egy munkát bekérni az adott művésztől, mivel ők a piacra dolgoznak, gyakran azonnal eladják a képeiket, és éppen nincs még új művük. A gyűjtők várólistára kerülve várják az újabb alkotásokat, mint Oli Epp esetében, akinek az egyik, itt kiállított, Love Song című képe 100 millió forintnyi fontért kelt el nemrég a Sotheby’s aukciósház árverésén. Másik kihívás volt, hogy egy már folyamatban lévő projektbe csatlakoztam be, ezért tisztázni kellett a kiállításban betöltött szerepemet a művészek irányában, ami egy kis időbe tellett, és nem mindig volt zökkenőmentes folyamat.Logisztikai szempontból is nagy feladat volt megszervezni a képek szállítását, hiszen
a Brexit óta Angliából sokkal komplikáltabb a műtárgykölcsönzés, és három művésztől is onnan érkezett munka,
de a logisztikai csapatnak hála minden rendben ment. Összességében nagyon elégedett vagyok a kiállítással. Előtte csak online formában, fotókon láttam a munkákat, amikor pedig megérkeztek, és először találkoztam velük a térben, megnyugodtam, hogy jól fog összeállni a kiállítás. Az online platformokon ugyanis, például az Instagramon – ahol ezeket a művészeket tízezrek követik – több százezren látnak egy-egy művet két dimenzióban. Amikor viszont megjelennek a fizikális térben, látni lehet a személyes jegyeket, gesztusokat, a kidolgozottságot, a metodológiát, amelyek ezeknek a munkáknak a tényleges művészeti értékét adják. A visszajelzések eddig pozitívak mind a szakmától, mind a szélesebb közönségtől. A megnyitón kétszázötvenen vettek részt. Amikor láttam, hogy a művészek is elégedettek a kiállítással, akkor nyugodtam meg igazán.
Az Új Közvetítések kiállítás (Fotó/Forrás: Bíró Dávid)
Hogyan kerül a látókörükbe egy-egy művész?
DT: Mindig a tematika határozza meg, hogy kiket választok ki egy-egy projektre. Általában nem meglévő művekkel, hanem művészekkel dolgozom, akiket felkérek egy-egy új munka létrehozására az adott kiállítás témája kapcsán. Előnyt jelent számomra, hogy az egyetemi éveim alatt a Magyar Képzőművészeti Egyetem Képzőművészet-elmélet szakának tanárai magától értetődő módon segítettek nekünk megismerkedni fontos hazai kortárs művészekkel, emiatt egy relatíve erős kapcsolatihálóval tudtam elkezdeni a diploma utáni időszakot. Elég szűk a hazai szakmai közeg, hamar kiismeri magát az ember. Természetesen lényeges az is, hogy kövessük a frissen egyetemről kikerülő művészek munkásságát is. Törekszem arra a művészek kiválasztásánál, hogy
vegyítsem a feltörekvő fiatalokat és a már pályán lévő, középgenerációs művészeket.
Igyekszem kikérni a kollégák és adott esetben más művészek véleményét is, ha elakadtam. Számomra nagyon izgalmas a különböző diszciplínák felől érkező szakemberekkel való munka is. Egy másik idei MODEM-es kiállításom, a Határeset kapcsán például dolgoztam történésszel, a Terápia című 2018-as projektemnél pedig pszichológusokkal is. Mindig az adott projektre szabottan próbálom megtalálni a megfelelő külső szakembert. Hiszen a legtöbb esetben a képzőművészet nem önmagában létezik, hanem az adott kor társadalmi vagy történelmi kontextusában.
TKG: Mint kurátor, a kiállításokon túl más formátumokban is előszeretettel gondolkozom, amikkel művészeti praxist meg lehet osztani, például workshopok, perfomanszok, előadások. Külföldi utazásaim során, vendégkurátorként is sok időt töltöttem azzal, hogy Rigától Pristináig megismerjem a kelet-európai művészek munkáit, és tágítsam a kapcsolati rendszerem. Ahogy Tamás is említette, egy kurátor munkájához az is hozzátartozik, hogy más kollégákkal és művészekkel beszél, kikéri a véleményüket egy projektről. Amit nagyon élvezek a Tamással való közös munkában, hogy hasonló az érdeklődési körünk, de nem mindig ugyanúgy közelítünk meg egy problémát.
Tudunk egymásnak új nézőpontot és művészeket mutatni.
Számomra a kurátori munka sokkal inkább kollektív gondolkodás mentén folyik, nem egyéni elképzelések alapján. A kurátori munkám elképzelhetetlen enélkül a szélesebb szakmai, kölcsönös támogatási rendszer nélkül.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Új Közvetítések (Fotó/Forrás: Bíró Dávid/MODEM)
hírlevél
