Az alábbi cikk szponzorált tartalom, nem a Fidelio szerkesztőségének tagjai írták.
Rendkívül izgalmas címet választottatok. Mit jelent pontosan ez a kifejezés?
Ez egy tudományos szakkifejezés, azt jelenti, hogy valami gyorsabban mozog, mint a fény, ami alapvetően ellentmond az einsteini relativitáselméletnek, amelynek egyik lényeges sarokpontja, hogy a fény terjedési sebességénél semmi nem lehet gyorsabb. A cím egyrészt jól hangzik, és utal a fényre mint fizikai jelenségre, másrészt metaforikusan megjelenít egy vitatott és felforgatónak tűnő látásmódot, amit a kiállításon szereplő művészek képviselnek. Ennek a szemléletmódnak a lényege, hogy
az alkotói fantáziának semmi nem szabhat határt, és a fizika törvényszerűségei vagy más, megmerevedett gondolati konstrukciók sem korlátozhatják a művészt.
A tudományos felfedezések, a technológia fejlődése és még a legvitatottabb spekulatív teóriák is inspirációs forrásként szolgálnak a művészek számára a 20. század elejétől fogva, úgyhogy nem meglepő, ha a mai kortárs művészet a számítógépes algoritmusokat és a mesterséges intelligenciát is felveszi az eszköztárába.
Philip Vermeulen: Whether Weather (Fotó/Forrás: Bíró Dávid / Light Art Museum)
Hogyan reflektálnak erre a bemutatott munkák?
A kiállításon szereplő közel negyven hazai és nemzetközi alkotó kiállított műveinek központi alkotóeleme a fény, azonban valamennyien túl is lépnek annak fizikában megszokott értelmezésén, ami szerint a fény az emberi szemmel érzékelhető elektromágneses sugárzás. Úgy választottuk ki a kiállításban szereplő műveket, hogy ennél sokkal szélesebb skáláját jelenítsék meg a rádióhullámoktól a gamma-sugárzásig terjedő elektromágneses spektrumnak. Ezért a látható fény kettős természetére reflektáló művek mellett láthatunk olyan installációkat is, ahol megjelennek az elektromágneses spektrum nem látható tartományai is: a radioaktív sugárzás, az analóg és digitális kép-, és hangsugárzás, a kozmikus frekvenciák, vagy akár az északi fényhez kapcsolódva, a természetben is felfedezhető ún. nagyon alacsony frekvenciák.
A művészek sajátos megközelítéseiben megszűnik a hierarchia a tudományos, a spekulatív és a metafizikai gondolkodásmódok között.
Így válik lehetségessé, hogy teret kapjanak az ellentmondások, a paradoxonok, a tapasztalati valóságnak ellentmondó illúziók, a szélső értékek közötti átmenetek és az olyan kritikus megközelítések, melyek az ember természethez fűződő viszonyát vizsgálják; a fotoszintézistől, a szintetikus napfényen és a fényszennyezés környezeti hatásain át az áruvá tett és kizsákmányolt napfényig.
A magyar művészek mellett nemzetközi alkotókat is meghívtatok. Kik ők, és miért izgalmasak a munkáik?
Az utóbbi évtizedekben a digitális vetítési technológia vívmányai forradalmasították a populáris látványipar eszköztárát. Rendkívüli módon megnőtt a videóprojektorok fényereje és a videokártyák számítási gyorsasága, úgyhogy
soha korábban nem látott méretben és felbontásban kezdték a VJ-k a partikon és a koncerteken elkápráztatni látványeffektekkel a közönséget,
a videomappinges csapatok városok főterein és katedrálisok homlokzatain rajzolták át varázslatos animációkkal a megszokott építészeti környezetet a közönség tömegeit vonzó fényfesztiválokon. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a múzeumi világ sem vonhatja ki magát ennek a fejlődésnek a hatása alól, és a határ kezd elmosódni a kortárs művészet autonóm alkotásai és a legmenőbb immerzív videóinstallációk között. A kiállítás egyik célja pont ez volt, hogy egy platformon mutassuk be a csúcstechnológiával dolgozó nemzetközi stúdiók alkotóit a világ jelentősebb kortárs múzeumaiban kiállító hazai és külföldi képzőművészekkel.
Zilvinas Kempinas: Nautilus (Fotó/Forrás: Bíró Dávid / Light Art Museum)
Milyen műveket emelnétek ki?
Az első mű, amit a múzeumba lépve láthatunk, az épület közepét kitöltő hatalmas, zeppelin formájú, felfújt tér, melynek egészét betölti a Nohlab immerzív vetítése, mely azt az utat mutatja be, ahogy a fény elsődleges elemei, a fotonok elérkeznek a szemen keresztül az agyig.
Egy nagyobb térben kap helyet Philip Vermeulen kinetikus szobra, mely lényegében két hihetetlen gyorsasággal forgó propellerből áll, melyek mechanikusan szabdalják szét az őket megvilágító projektorból érkező fehér fény homogén nyalábját.
Az elképesztő erővel bíró installáció egyszerre közelebb is hozza hozzánk a fény természetének megértését,
ugyanakkor meg is rengeti a valóság fizikai tulajdonságairól alkotott képzeteinket.
Ennél jóval egyszerűbb, analóg megoldásokkal operál Zilvinas Kempinas New Yorkban élő litván képzőművész. A néző a White Noise című installáció esetében egy sötét térbe lépve egy hatalmas vetítővásznon a fekete-fehér, katódsugaras televíziók korából ismerős fehér zajjal szembesül. A vetített adáshibának tűnő látványhoz közelebb lépve azonban láthatjuk, hogy a képernyő valójában egy nyílás a falban, ahová vízszintes irányban hatalmas mennyiségű videoszalagot feszítettek ki, amelyeket rejtett ventilátorok által keltett légáramlatok rezegtetnek, így a vetítővászon egy hatalmas vibráló felületté vált.
A kiállításról bővebb információ itt érhető el. >>>
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Nohlab: Utazás (fotó/forrás: Bíró Dávid / Light Art Museum)
hírlevél
