„A legegyszerűbb dolgokat megfesteni a legbonyolultabb”

A JOVIÁN LXX című kiállítás áttekinti Jovián György budapesti munkásságát. A tárlaton szereplő művek közül számos hosszú évek óta magángyűjteményekben található, így ritkán elérhető a közönség számára. Mi alapján került kiválasztásra pont ez a huszonöt mű, és milyen állomásokat fémjelez a budapesti időszakon belül ezeknek egy-egy darabja, csoportja?

A kiállítás az egész budapesti, vagyis az 1982-vel kezdődő időszakból mutat valamit, bár volt a kilencvenes éveknek egy olyan informalista, részben a hetvenes évek végére, a nyolcvanas évek elejére rímelő időszaka, mely itt nem szerepel. Az elmúlt évtizedek romlás-élményét összegző Bontás-széria most annak figurális párhuzamaival együtt látható. Van ezek között nyilvánvaló, mint a Delacroix-átirat, de kevésbé nyilvánvaló is, mint a Láng I. és a Láng III. Teljes egészében látható most az átfogó értelemben vett művész-mesterség hagyományai előtt tisztelgő portrésorozat, a Lány unikornissal. Ez azért is jelentős, mert egyszerre hívja fel a figyelmet az örök hármas, vagyis az elméleti, a technikai és a történeti tudás szükségességére.

Zuh Deodáth (Fotó/Forrás: Pesti Vigadó)

Mit gondol, helytállóak lehetnek a „realista”, „realista jellegű” jelzők Jovián művészete kapcsán?

Egyetértek azzal, hogy „realista jellegről” beszéljünk Jovián képei esetén, egy kisebb kiegészítéssel. A valósághű ábrázolás az ő esetében hasznos címke lehet, ha megértjük, hogy

nemcsak a valóság változik korszakról korszakra, hanem az is, hogy ebből az alkotó mit és hogyan kíván megragadni.

A Bontás-képek kolorista hiperrealizmusa egészen másként „valósághű", mint Láng-tablók burkolt mágiája. De ott van a kilencszáznyolcvanas évek végének profán valósága is a mitikus felütésű Aquariusban. Pedig az semmi olyasmit nem ábrázol, amelyet szabad szemmel láthatunk.

Hogy alakult Jovián György kifejezésmódja a budapesti időszak alatt?

Úgy gondolom, hogy alkotóelemeiben minden megvolt már 1982 előtt, még a későbbi, részben Tapiès-inspirálta informalizmus is. A figurális festészet kiteljesedése és a sorozatok készítése melletti elhivatottság azonban olyan összetevők, amelyeket a budapesti korszakból lehet a legjobban megérteni. A festészet mint mesterség iránti teoretikus élű figyelem is itt válik egyértelművé.

Jovián György: Láng I. (Fotó/Forrás: Pesti Vigadó)

A Pesti Vigadó-beli kiállítás folytatása a 2011-ben a Kiscelli Múzeumban Jovián LX címmel megvalósult tárlatnak. Hogyan hozható párbeszédbe egymással e két kiállítás?

Vannak nyilvánvaló párhuzamok a két tárlat között. Voltak, vannak közös műtárgyak is, de itt most közel kétszer annyi képet látunk, mintegy szemléltetve a művész folyamatos munkáját. A Bontás-sorozat akkor az ötlet és a kidolgozás első fázisában volt, ma pedig egy lassan lezáruló hosszú ciklusról beszélhetünk. Ami talán mégis fontos, hogy

egy-egy új, hangsúlyosan figurális kép mutatott rá akkor is és ma is a művész hangulatára, arra, hogy általánosan hogyan érzi magát a jelen körülmények között.

Akkor az egyébként most is látható Mantegna-parafrázis, a Pallium Mariae volt ennek a fő orgánuma. Ma pedig a Baljós előérzet. Tanulságos lehet összehasonlító elemzést adni a két kép mondanivalójáról.

A_la__ng_III__Baljo__s_elo__e__rzet_2021_o_v_170x200_cm_-111246.jpg

Jovián György: Láng III. - Baljós előérzet (Fotó/Forrás: Pesti Vigadó)

„A festészet látszólag (…) nem egy bonyolult mesterség. Nem elég, hogy eszközei régóta nem változnak sokat, de egy mondattal könnyen jellemezhető, hogy mit csinál: háromdimenziós összefüggéseket kíván két dimenzióban ábrázolni, ráadásul nem túl változatos és nem mindig túlságosan kifinomult eszközökkel” – mondja ezt idén kiadott, Jovián Györgyről írt monográfiája bevezetőjében. Hogyan jellemezné Jovián formanyelvét? Milyen fontos üzenetet közvetít a művész a műalkotásait szemlélők felé, és mely különleges módon közvetíti azt?

Ez az idézet akár a könyv mondanivalójának magjaként is érthető. Álláspontom szerint a festészet egy első látásra roppant egyszerű mesterség, amelyben a megvalósítás során derül ki, hogy mennyire bonyolult tartós és mondanivalót közvetítő két dimenziós tablókat összehozni. Szerintem ez a Jovián-életmű legfőbb üzenete is:

összehasonlíthatatlanul több technikai és történeti tudásra van szükség egy bárcsak közepes kép megfestéséhez annál, mint amit az alapvető paraméterek nyomán gondolnánk.

Jovián nem keresi a különleges megoldásokat. Ez a leglényegesebb: arra mutat rá, hogy a legegyszerűbb dolgokat megfesteni a legbonyolultabb.

BONTaS_XVIII_2019_olaj_vaszon_150x200_cm__002-111247.jpg

Jovián György: Bontás XVIII. (Fotó/Forrás: Pesti Vigadó)

Milyen módon segítette – vagy esetleg hátráltatta – önt a munkában filozófiatörténész végzettsége? Milyen látásmódbeli hidakat, vagy épp gátakat nyújtott az a kiállítás rendezése során, hogy nem a művészettörténészi pályáról származik?

Nem is segített, nem is hátráltatott. Talán máshonnan ragadnám meg a problémát. Ahol egy szűkebb szakma sztenderdjei teljes joggal megálljt parancsolnak, ott egy más perspektívát érvényesítő szemlélő (vállalva saját hiányosságait) szabadabban mer fogalmazni. De tágabban, egy általános eszme- és társadalomtörténeti nézőpontból tekintve, filozófiai gondolkodás, és művészeti praxis ugyanannak a dobókockának más-más oldalai. Ugyanannak a közösségnek, társadalomnak különböző dokumentumai.

Ha választania kellene, melyik az a kiállításon szereplő alkotás, amely legjobban szimbolizálja a Jovián-féle értékrendet, kifejezésmódot?

Erre nehéz válaszolni. Úgy gondolom, hogy ha nem sugározná mindegyik ugyanazokat az alapvető értékeket, akkor az a többire sem vetne jó fényt. A kifejezésmód pedig folyamatosan változik. Ha viszont meg kellene mondanom, hogy jelenleg melyik kép hoz a leginkább lázba, akkor egyértelműen a Baljós előérzetet mondanám. Technikailag nagyon jó, a karakterábrázolás telitalálat, és ott van még az időszerűsége. De ez már egy másik beszélgetés témája.