„A madarak gépfegyverhangon csiripelnek” – Pálfi György filmjét utolérte a háború

Pálfi György Mindörökké című filmjének világpremierje a régió egyik legrangosabb A-kategóriás filmfesztiválja, a Tallinn Black Nights versenyprogramjában volt. A fesztiválon Nyitrai Anna a legjobb látványtervező díját nyerte el a nemzetközi zsűritől, amely azért is elismerésre méltó teljesítmény, mert közvetlen állami támogatás nélkül készült a film.

A Mindörökké Tar Sándor El valahová című novellájának átdolgozása. Az irodalmi alapanyag disztópikus világba kalauzol el: a front már áthaladt az országon, nyugatabbra mozdult, a kietlen hátország vidékén járunk. A főhős, Ocsenás (Polgár Tamás) egy katonai kórházban lábadozik, amikor épp a falu fölött lőnek szét egy utasszállító repülőgépet. Ocsenás a helyi kocsmában ismerkedik meg Béressel (Menszátor Héresz Attila), majd asszonyával (Ubrankovics Júlia) is. Margitka magatehetetlenül létezik egy kisgyerek értelmi szintjén, külseje azonban arról árulkodik, hogy a lezuhant repülőgép túlélője lehet. A hármójuk között kialakuló furcsa szerelmi háromszög az elkerülhetetlen tragédia felé tart ebben a közegben.

Dobos Tamás és Pálfi György a Mindörökké c. film forgatásán, 2015-ben (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Hogyan éled meg, hogy valódi háborús kontextusba került a filmed?

Arra, hogy dátum szerint majdnem az orosz-ukrán háború kirobbanásának napjára esett a Mindörökké itthoni bemutatója, még lehet azt mondani, hogy a véletlenek összjátéka, de az, hogy egy létező jelenséget mutat be, tagadhatatlan, és ennek ez a háború a végállapota. Az, hogy ennyire aktuálissá vált, viszont sokkal konkrétabbá teszi a filmet, és leveszi a metafora jellegét.

Eredendően a háborús, disztópikus formavilággal a békeidőről akartam mesélni. Nem a külsőségekre gondolok, amelyeket a 2015-ös történésekre alapoztunk: a maláj gép lelövésére, a Krím-félsziget annektálására, a donyecki, luhanszki háborúra, ami már akkor elindult a szakadárokkal.

Mi a magyar hatásait vizsgáltuk, ha nem is a háborúnak, de annak a politikának, annak a társadalmi rendszernek, ami ezt lehetővé teszi. Annak a végtelen megosztottságnak, amiben élünk, hiszen mindenkinek van a családjában egy fideszes és egy demokrata.

Még a vasárnapi ebédek megszűnése is benne van a társadalomban érzékelhető hatalmas magányban és kommunikációképtelenségben. Ez már akkor szétzilált mindent, és egyértelműen a putyini politika hatásaként értelmezhető, ahogyan fölerősödött az emberekben a rossz érzés. Határozottan politikai pártok mentén szakad szét a magyar társadalom, és a film valójában erről akart szólni: hogyan történhet meg mindez velünk?

A háború ötlete ahhoz kellett, hogy a gondolatainkat leképezhessük a film nyelvére. Azon kezdtünk el gondolkozni, hogy mi történne itt, ha az oroszok már átmentek volna az országon a fronttal. És itt maradnánk a letarolt vidéken. Mindez 2015-ben, amikor forgattunk, a korszellemből jött. Azt éreztük, hogy erről csak így tudunk beszélni. Az, hogy most konkrétan megindult a háború, a film figyelmeztetését, a felkiáltójelet tompította le egy kijelentő mondattá. Így lett a „vigyázz, háború”-ból „itt van a háború”.

A forgatás után sokáig pihentetted az anyagot. Miért vetted elő, és kezdtél rajta újra dolgozni?

Sorsfordító események jöttek. Először azért maradt fiókban, mert nagyon megijedtem az anyag kilátástalanságától.

Aztán jött Az Úr hangja forgatása, mint lehetőség, ahová elhívtam ugyanazokat az embereket, akik a Mindörökkén dolgoztak velünk. Aztán erre jött a Covid, a teljes leállás, és hirtelen Lemhényi Réka, a mindenkori vágóm elkezdett ráérni. Vagyis folyamatosan igazodtunk a körülményekhez, amik aztán ezeket a hangsúlyos egybeeséseket eredményezték. Ez az egész folyamat így, ahogy zajlott, egy nagyon izgalmas alkotói tapasztalat.

jelenet a Mindörökké c. filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Mennyire jött be a közönségtalálkozókkal szervezett alternatív forgalmazás?

Most azt látom, hogy nagyon jól működik a vetítések exkluzivitása, mert tömörítette a nézőket, és az is fontos, hogy a nyár elején ki fog kerülni egy streaming oldalra, az HBO Maxra. Pont így volt eltervezve: hiszen ez egy nagyon húzós művészfilm, legyen meg az ünnepe, a premierje, hogy végre az alkotók is lássák, amin dolgoztak, és aztán online platformon jusson el a szélesebb közönséghez. Ugyanakkor néhány Art-mozi is elkezdte a műsorára tűzni országszerte a filmet.

Nagyon örülök neki, hogy a piac meghozta az érdeklődést egy ilyen kis művészfilm esetében is a klasszikus mozizás iránt.

Először dolgoztál Dobos Tamással, miért őt hívtad ehhez a filmhez?

Tar Sándor novellájából készült a film, és olyan alkotótársat kerestem hozzá, akiről azt éreztem, hogy illik Tar világához. Láttam már akkor néhány filmjét, odavoltam a fotóiért, szegről-végről még ismertük is egymást. Nagyjából úgy választottam ki, mint ahogy egy színészt is szoktam a szerephez. Azt gondoltam, hogy jól állna neki ez a film – valahogy egyértelmű volt.

Neki is köszönhető, hogy megint egy teljesen új világot teremtettetek. Ezúttal egy realisztikusat.

A Tar-szöveg eleve hordozza magában a realizmust, amit remélem, hogy a disztópiával sikerült felülütnünk. Azért tűnik reálisnak, mert itt a háború. Amikor készítettük, akkor mégiscsak disztópia volt, hogy fegyverekkel rohangálnak az utcán, cserekereskedelem van, és nincs áram. Vagyis egy elvonatkoztatott világot építettünk, ami erre a metaforára mutatott rá. Most meg naponta látunk hasonló képeket a sajtóban.

Érdekes, hogy én mindig a szereplők hátára kötöttem fel a fegyvert, az Ukrajnából jövő képeken meg mindenki elöl viseli, a hasán, tehát azonnal kéznél van. Ha most készíteném, akkor valószínűleg én is előre tenném őket.

A realizmusról még annyit, hogy a független film már csak az anyagi lehetőségei miatt is nehezen tud nem realista lenni. Abból kell kiindulnunk, amit találunk. Nagyon gondosan kell megválasztanunk a helyszínt, ahol forgatunk, hogy minden közel legyen, és mindent megtaláljunk. Maximálisan alkalmazkodnunk kell mindenhez.

Azért más a Mindörökké a korábbi filmjeimhez képest, mert ez az első teljes ívű történetem. Az elejétől végig mesélünk valamit, nincs töredezettség, dekonstrukció, de azért ezt is rendesen kiüresítettük – elmesélhető sztoriként nem működik. Hangulatként és gondolatként sokkal inkább, mint mondjuk Beckett abszurdjai. Afféle filmversnek érzem, nagyon erős atmoszférával, egy végigvitt gondolati rendszerben.

Menszátor Héresz Attila a Mindörökké c. filmben (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Egyre többször készítesz irodalmi adaptációt. Miért?

Most már igen. Úgy érzem, hogy könnyebb így, mindig vissza lehet térni a tiszta forráshoz. Amikor már összezavarodnék, és nem tudom, mit is akarok, mindig ott van az alapmű, és kommunikálni is egyszerűbb, amikor még az ötleten kívül nincs semmi, csak a vágy, hogy itt van egy novella, és ezt akarjuk megcsinálni.

Főleg az ilyen rendkívüli módon alacsony költségvetésű filmekhez kell az a segítség, hogy ott legyen velünk egy Tar Sándor-szerű gondolkodó.

Egy ilyen típusú, független filmnél van esély arra, hogy a végén nullára jöjjetek ki?

A végén mindig a nullán vagyunk, de csak azért, mert szerelemből dolgozik mindenki. Nincs kifizetve a munkájuk. Mindenki beleadja az energiáját, a tudását, a tehetségét, és nagy anyagi lemondással jár a forgatás. Ha bármilyen nyereséget termelne a film, azt egyértelműen gázsira kellene költeni. A technikát is egy nagy kamerabérlő cég támogatása révén kaptuk meg. Az évek alatt kineveltünk egy csapatot, akik sok mindenhez jól értenek: néha világosítanak, kellékeznek, berendeznek, sofőrködnek, és ha kell, akkor még beállnak játszani is. Ők a Körúti Színház munkatársai, igazi multifunkcionárius csapat: legalább negyven ember munkáját végzik el tízen.

Bár egy fillér állami támogatás nélkül, de mégis megszületett ez a film. Tudod, milyen nagy a jelentősége?

Ez alkotói felelősség is. Filmrendező vagyok, igaz, volt olyan, hogy elbizonytalanodtam benne, de mégsem találtam semmi mást, amihez értenék. Ez az egyetlen felelősség maradt a számomra, hogy ki kell állni a filmekkel, akárhogyan is, de el kell készülniük. Ha lenne pénzem, és kapnék támogatást, valószínűleg nem ezeket a filmeket csinálnám, de így viszont nagy élvezet hagyni, hogy az élet hozza be, mit tudok megcsinálni. Ki gondolta volna, hogy lesz nekem egyszer egy Tar Sándor filmem például? És pláne, hogy ilyen lesz? Minden organikusan épült. Ehelyett a Toldit kellett volna forgatnom 2015-ben. Ha ma szólna valaki, hogy mégis leforgathatjuk, néhány hónap múlva már el is kezdhetnénk, annyira elő lett készítve. Ugyanígy a Sömmi filmtervem is. De amíg ilyenek az állapotok, és nem finanszírozzák a filmjeimet, addig kisebb független filmekkel foglalkozom. Gerillamódszerrel, szívességből, nagyon alacsony költségvetésből.

Igaz, most már nem csak engem, hanem az egész szakmát ignorálják, Hajdu Szabolcs, Fliegauf Bence, Szász János, de még Herendi Gábor is félre lett állítva.

Polgár Tamás a Mindörökké c. filmben (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Minden filmed másképp építkezik. Mi a hasonlóság bennük?

A világlátás. Én is mindig megpróbálom átugrani a saját árnyékomat, és meglepni saját magamat, de a végén a nézőpont valahogy mindig ugyanolyanra sikerül. A Taxidermiánál fogalmaztam meg magamnak: az érdekel, hogy az emberben meddig tart a biológiai drive, és mennyi a személyes felelősség, és mikor melyik kapcsol be, melyik lesz a fontosabb.

A Mindörökkében mitől ember az ember?

Ez már egy kizökkent világ, vakvágány – itt már nem az ember felelőssége, hogy tud-e tenni valamit. Itt még egy ilyen jóravaló, minden döntését a jónak-lenni szempontjából meghozó főhős is elbukik. Hőssé is csak attól válhat, hogy legalább próbálkozik.

Ez az első olyan filmem, ahol a világ már mutánsokat szül. A madarak gépfegyverhangon csiripelnek, mert azt tanulták meg a fészekben.

Igen, azt hiszem, itt már egy szintlépés történt, mert eddig mindig valahogy arról meséltünk – legalábbis utólag nézve –, hogy az egyénnek igenis van felelőssége abban, hogy milyen a világ. Itt már azon kísérleteztünk, hogy az egyén hogyan tudja túlélni ezt a pusztító energiát. Amikor a társadalom és a politika szemében feláldozhatóvá válik az élete, akkor már tényleg nagyon keveset ér az ember.

jelenet a Mindörökké c. filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Mennyire volt készen a fejedben a film?

A független film nem tud készen lenni. Annyira gyorsan változnak a dolgok körülötte, hogy csak az eredeti ötlet magját szabad megtartani, annak a gondolati struktúrájához kell ragaszkodni, minden más változhat, ráadásul nagyon gyorsan. Az elkészült anyaghoz is nagy nyitottság kell, mert nem hasonlít a kockáról-kockára előre megrajzolt a storyboardhoz.

Folyamatos krízisben vagyunk, egyszerűen az adottságok, a helyszín, a szereplők, a forgatási napok száma, a felvett jelenetek milyensége miatt. Ugyanakkor pont ez alakítja a filmet, és engedi, hogy beáramoljon a többi alkotó személyisége, egyénisége, állapota. Sokszor csak néhány év múlva lesz világos, anélkül, hogy tudtunk volna róla, már a forgatáson beleereszkedtek bizonyos gondolatok a film szövetébe. Itt is ez történt.

A fene sem akart szándékosan háborúzni, vagy háborút vizionálni, és ez nincs is benne a Tar-novellában.

Mégis, ahogy állt össze a film, ahogy a szereplők behozták a maguk világát, végül arra jutottunk, hogy ez egy háborús struktúra.

Nagyon sokat dolgoztunk azon, hogy a Tar Sándor-féle megváltást belerakjuk a filmbe. És ez se sikerült. Nem azért, mert én nem akartam. Egyszerűen levált a filmről. Hiába forgattuk le, rossz lett, napokig szomorkodtunk miatta, aztán újra leforgattuk, minden adott volt, és mégis rossz lett a jelenet. Nem értettük a vágóasztalon, hogy miért nem működik. Sőt, öt évvel később még egy pótforgatást csináltunk, és akkor is nekifutottunk, hogy ne maradjon a film megváltás nélkül. És egyszerűen nem engedte, így lett olyan sötét és kemény. Be kellett látnunk, hogy ez most nem az a kor, amikor ezt a megváltást őszintén meg tudnánk mutatni.

Ubrankovics Júlia és Menszátor Héresz Attila a Mindörökké c. filmben (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Ez is a művészet felelőssége? Hogy ezt ki merje mondani?

Van felelőssége a művészetnek, mostanában az, hogy jelen legyen. Ezeket a filmeket most kell megcsinálni, nem leszek én többet negyvenvalahány éves, ereje teljében lévő alkotó.

Engem is meglepett, hogy ennyire moralistaként nézem ezt az egészet és ennyire morális állásfoglalásra próbálom rábírni a szereplőket.

Pedig a morál nem állandó, változik, mint a nyelv. Persze van olyan, ami kibír több ezer évet, például a „ne ölj”, de mondjuk a bálványépítéssel kapcsolatos dolgok már ingoványosabbnak tűnnek. Rá kellett jönnünk, hogy itt nem a megváltást kell a középpontba tennünk, hanem az egyén morális felelősségét. És milyen érdekes, hogy a film végét már akkor leforgattuk! Valamit már akkor sejtettünk, még ha nem is tudatosult.

El, valahová – ez a Tar-novella címe. Van kiút szerinted?

A háború elől nem lehet elmenni. Ki gondolta volna, hogy ez megtörténhet! A film azt mondja, hogy az embernek akkor és ott van felelőssége, akkor van cselekvési helyzete, amilyen történelmi korban, helyen és életkorban él. Nekünk most Budapesten van ebben felelősségünk.