A sokat vitatott bajusz nem takarja el a lényeget! Branagh Poirot-ja is megállja a helyét, bár a film legjobb pillanatait két nőnek köszönhetjük: a vászonra mostanában visszatérő Michelle Pfeiffernek és a szerzőnek, Agatha Christie-nek.
A krimi királynője 1934-ben, már sikeres íróként vetette papírra a Gyilkosság az Orient expresszen-t. A részben újsághírekből merített, részben saját úti élményeit felhasználó regény
Az Isztambulból Párizsba tartó vonat egyik utasát saját, zárt fülkéjében ölik meg, ráadásul egy hótorlasz elzárja a szerelvényt a világtól. A többi életben maradt ember közül a szintén a vonaton utazó Hercule Poirot még a rendőrség megérkezése előtt próbálja megtalálni a gyilkost.
Mintha a filmek képzeletbeli világát és a hollywoodi sztárok életét elegyítené az alapfelállás. Az impozáns szereplőgárda pont olyan, ahogy az ember elképzeli: milyen lehet az, amikor a híres emberek együtt múlatják az időt, festőibbnél festőibb tájakon utazgatva. A 12 szereplő azonban túl sok ahhoz, hogy mindannyiuknak kellő idő jusson a vásznon, ráadásul meg kell harcolniuk a főszereplő/rendezővel is.
A BBC a kétezres évekbe helyezte Sherlock Holmes történetét és eseteit, a figurát magát azonban meghagyta a klasszikus könyves olvasatban. Hollywood ezzel szemben egy sokkal dinamikusabb Sherlockot teremtett Robert Downey Jr. személyében. Ő az 1800-as évek végén, kissé steampunkos szuperhősre véve ered a bűn nyomába. Két különböző, de az eredeti művek szellemével összhangban álló alkotás.
Az angolok természetesen nem hagyták ki a ziccert és elkészítették a saját Poirot-variációjukat a BBC égisze alatt David Suchet főszereplésével - mégpedig a lehető legautentikusabbat, korszakban és figurában egyaránt. Ezután Branagh előtt nem sok út maradt nyitva: modernizálnia kellett vagy újra gondolni. Az eredmény azt sugallja, hogy
Végül a figura kapcsán az előbbi, a látvány tekintetében az utóbbi mellett tette le a voksát. A Roxfort expresszre emlékeztető gőzmozdony képeslapra illő idilli havas tájakon és naplementéken robog át, hogy egy drámai lavina következtében egy viadukton ragadjon.
Poirot hanyagolásának magyarázata valószínűleg mégis inkább a belga ex-rendőr módszerében keresendő. Míg Holmes a nyomok, kézzel fogható, fizika bizonyítékok világában mozog mindenki másnál otthonosabban, addig Poirot a kis szürke agysejtjeit dolgoztatja és – írója megfogalmazása szerint – pszichológiai módszerekkel oldja meg a bűntényeket.
Poirot azonban, ahogy az egyik regényben meg is fogalmazza, nem csúszik a földön cigarettacsikkek vagy lábnyomok után kutatva, hanem az emberek személyiségét alapul véve, következtetések révén jut el a gyilkoshoz. (Az egyik regényben ezt bizonyítandó fogad egy kollégájával, hogy londoni lakásából ki sem mozdulva is képes megoldani egy gyilkossági ügyet.)
Kezdeti szkepticizmusom ellenére, működik Branagh Poirot-figurája, bár az első fél órára szükség volt, hogy ne lepődjek meg, hogy nem David Suchet látom a képernyőn és körülbelül ugyanennyi időbe telt megszokni a szinkronban neki ajándékozott borzalmas francia akcentust is. A rendező/főszereplő mintha nem bízott volna a figurában és az eredetileg számtalan színes tulajdonsággal rendelkező belgát a friss Sherlock-feldolgozások irányába tolta el. Ez a Poirot nemcsak megállapítja az ember foglalkozását a kabátja ujján lévő krétaporból, hanem azonnal közli is az illetővel, feltehetőleg a cumberbatch-i hagyományok értelmében. Ez alapján a detektív kicsit hasonlít egy felvágós illuzionistára.
Sajnos igaz ez a bizonyítékok és nyomok kezelésére is. A dinamikusan káprázatos Poirot mellett kimaradnak fontos momentumok a nyomozásból, így a regény ismerete nélkül szinte rekonstruálhatatlan a történet és megfejthetetlen a gyilkosság.
Bár a karakterek sokszínűsége és a II. világháborúhoz közeli dátum – a készítők a könyv kiadásának idejére, 1934-be helyezték a cselekményt – arra csábít, hogy több dolgot belemagyarázzanak a szituációba. Ez azonban távol áll a regény szellemétől. Az egyes szereplők nemzetiségének megváltoztatása, mintegy a mostani előítéletek szerint modernizálja a felállást, illetve az afroamerikai karakterek és a zsidó kérdés beemelésével a regényben nem létező konfliktusok kerülnek a középpontba. Talán izgalmasabb lett volna az eredeti, nemzeti leosztást meghagyni, és megvizsgálni.
Christie nem volt felvilágosult gondolkodó, a liberalizmus élharcosa vagy a háborút előrevetítő nemzetközi konfliktusok avatott értője. Sőt, a viktoriánus neveltetésben részesülő asszony több művében felismerhetjük az elegáns szalonrasszizmus, a xenofóbia és az antiszemitizmus finom politúrját (semmi durvát és nyíltat, épp csak egy árnyalatnyi gyanakvást az idegenekkel és a külföldiekkel szemben), ami ma már kevésbé PC. Ez esetenként még az ügyek megoldásában is közrejátszik.
A könyvek szereplői főleg a felső-középosztály és az arisztokrácia soraiból kerülnek ki, mindezzel kellemesen távol lebegve a valóságtól és a naturalizmustól. Christie-nek kevés érzéke volt a politikához és a történelmi konfliktusokhoz, a nemzetközi összeesküvésekre és kémekre épített könyvei a legkevésbé sikerültek.
gróf Andrényi
Kis hazánkban azért is különösen izgalmas Agatha Christie-nek épp ez a műve, mert a vonaton tartózkodó 12 gyanúsított között egy magyar házaspár is van, mégpedig Adrényi gróf és felesége. A magyar nemest a filmesek itt híres balett-táncosként ábrázolják, aki egy pörgőrúgással leteríti a nyomában járó riportereket. A filmbéli figura foglalkozását az azt alakító Polunyin valódi személyéhoz igazították. (A regényben az isztambuli magyar nagykövet pozícióját tölti be, ami indokolja a diplomataútlevelét is.)
A látványvilág és a korhű jelmezek hozzák az Agatha Christie könyveiből ismert atmoszférát, így aki a hangulat miatt ül be a moziba, kellemes két órára számíthat. A keményvonalas krimirajongóknak azonban felkészülésként érdemes belepillantani az eredeti műbe, mert a film nem látja el őket annyi inforámációval, hogy maguktól megfejtsék, ki a gyilkos. Branagh Poirot-figurája, ha el is tér a klasszikustól, nem elhibázott próbálkozás. Mostmár csak az egyensúlyt kell megtalálnia a saját, kamera előtt töltött ideje és a többi szereplő játéklehetőségei között, mert, bár Judi Dench akkor is nagyszerű, ha csupán az események hátterében teázik, mégis nagy pazarlás ennyire kihasználatlanul hagyni a képességeit.
hírlevél
