Vizuál

A megismerés kalandja

Ata Kandó venezuelai képeiről
2019.07.05. 13:20
Ajánlom
A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárának munkatársai ezúttal arról mesélnek, mi történik, amikor a fotós csakugyan útra kel.

Rabszolgaság vagy halál – ezzel a címmel indította útjára az 1970-es években a venezuelai indiánokról készült fényképkiállítását – a Survival International nevű szervezettel együttműködésben – Ata Kandó. Részben ekkor bemutatott fotóiból válogatott a hollandiai COBRA Modern Művészeti Múzeum napokban záró kiállítása is. A címben felkínált két választási lehetőség fájóan pontosan összegezte az őserdőben élő indiánok aktuális helyzetét;

Ata Kandó képein keresztül emelte fel szavát az őslakosok elűzése és lemészárlása ellen, akiknek ásványokban gazdag lakóhelye a terjeszkedő nagyiparnak és a kincsvadászoknak egyaránt útjában állt.

A Rabszolgaság vagy halál című tárlatot 1974-ben Pécsett is bemutatták; a fotográfusnő dél-amerikai útjainak híre azonban már egy évtizeddel korábban eljutott Magyarországra. 1964-ben a makiritarékról (yekuanákról) készült fotóit a Néprajzi Múzeum Baumgartner János doktor gyűjtésével együtt mutatta be; Kandó ugyanebben az évben Budapesten vetítéssel egybekötött előadást is tartott, írásban pedig 1965-ben, majd 1968 tavaszán az Élet és Tudományban közölte, részletekben, venezuelai élményeit. 1970-ben jelent meg végül könyv formájában A Hold véréből, mely szerzőjéről egy évvel később Egy asszony az őserdőbe indul címmel portréfilmet is sugárzott a Magyar Televízió.

A Hold véréből nem fotókönyv – melynek Kandó egyébként mestere –, hanem útleírás, a szerző anyanyelvén írt több mint háromszáz oldalas szöveg, mely azonban nem létezne a fotók nélkül.

Az út indokát ugyanis a kíváncsiság mellett a fényképezés lehetősége adja: az utazás célja, hogy fotók szülessenek, ugyanakkor a fotós megbízások teszik lehetővé azt is, hogy a szerző-utazó minél beljebb hatolhasson a venezuelai sűrűbe.

A kötet első része három hónapot ölel fel; a történet elején az egyes szám első személyben író főhősnő (hívjuk talán Ata Kandónak) 1960 decemberében, nehéz fotós táskát cipelve, de látszólag könnyedén érkezik Caracasba egy volt manöken barátnője, Barbara Brändli meghívására. Barbara, aki egy indián származású venezuelai építészhez ment férjhez, nemcsak vendéglátója, de első két útján a fotográfus útitársa lesz.

Kandó tökéletes idegen a kezdet kezdetén, aki érkezésekor látszólag semmit sem tud a helyről, ahol hónapokat tölt majd azzal, hogy kiismerje, hogyan és miről tud fényképeket készíteni, s aztán megszervezze, hogy elhagyhassa a fővárost.

Az első legyőzendő akadály éppenséggel a szabad mozgás kivívása. A „jó családból való caracasiak” szerint ugyanis fehér nő nem járhat gyalog.”

„Viszont hamar beláttam, hogy a városfényképezéssel így nem haladok. Nem érhetem be azzal, hogy robogó autóból, véletlen adta nézőpontokról lekapjam ezt vagy azt. Az ilyen fénykép legtöbbször csak megalkuvás. Vállalnom kell a kockázatot, különben semmi se lesz a Caracas-szériából. Attól fogva tehát elég gyakran megtörtént, hogy a feketék, lovak és csavargók maguk közé számíthattak” – állapítja meg, majd így folytatja: „Hogy miért nem járhat a fotós másképpen, mint gyalogos, annak többféle oka van. Technikai is, erkölcsi is. Ha autón robogunk, csak az autósztrádákon mozoghatunk és csak bizonyos helyeken állhatunk meg – a legtöbb érdekes témát észre se vesszük, meg se közelítjük. Ami pedig a másik szempontot illeti:

ha az emberekhez és lakóhelyeikhez luxus vagy akár egyszerű kocsin közlekedünk, a legérdekesebb témák meg sem mutatkoznak, el se árulják magukat.”

A kötet elején és végén említett Makacskodó név, amit az utazó magának választ, csakugyan talál, amennyiben a jelző valami ellenében és valami érdekében makacsul kitartó személyt takar. Ata pedig egyre biztosabban tudja majd, mit akar, akkor is, ha mások elleneznék.

Így hát a 48 éves, vékony, szőke nő nekivág a városnak; a forgalmas autóutakat sem kerüli el, ahol a sofőrök közül sokan rákiáltanak; van, aki megáll és biztatja, hogy menjen vele, míg végül megállítja egy rendőr, akinek elmagyarázza, hogy ő csak fotózni akar, s az elkíséri a vágyott helyre.

Caracas – annyi bizonyos – a legmeglepőbb, legképtelenebb ellentétek városa. Márványpaloták között nyomorviskók, szörnyű arányú gyermekhalandóság és gyerekrajzkultusz, modern művészet, a világ egyik legmodernebb egyeteme és nyolcvan százalék analfabéta.

Bombák, gitár és muzsikaszó, a tarka színes viskókban piszok, betegség, halál” – írja később.

92-29-130541.jpg

Utca, a felüljáró alatti barakklakásokkal, balról egy hotel épületével, Caracas, Venezuela, 1961. Ata Kandó felvétele. Tom Kandó jóvoltából (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

 

Ata a fővárosban és környékén kisebb kirándulásokkal töltött hónapok során különféle megbízásokat is keres azért, hogy Barbarával csatlakozhassanak egy expedícióhoz vagy legalább szerezhessenek egy saját autót.

Végül sikerül is egy fehér Volkswagen bogárhátúra szert tenniük; két nap után felfogadnak egy bivalyerős, Luis nevű, fekete fiút kísérőként, és a trió útnak indul. Kezdetét veszi egy sajátos, mulatságos fordulatokkal, keserű felismerésekkel és sok autószereléssel gazdag roadmovie.

A könyv második része a kis fehér bogárral megtett utat meséli el. Puerta La Cruz, Venezuela második olajkikötője és környékének megismerése alkalmat ad az utazónak a „fekete arany” hatásainak észlelésére és leírására. Indiánokat keresve a szárazföld belsejébe tartanak. Kígyókaland, gasztronómiai kihívások, a kicsi kocsi folyamatos elakadásai következnek, majd találkoznak az első „indiánokkal”, akiknek azonban már van varrógépük. Az egyre gyűlő tapasztalatok ellenére „…El Guarseyben még olyanok voltunk, mint az elsőosztályos gyerekek. Két napot töltöttünk velük, fényképeztük őket, amennyire engedték. Aránylag elég jól tűrték, kevésbé tiltakoztak ellene, mint sokan Caracasban, ahol még kővel is megdobáltak, mikor meglátták a gépet.”

Elérik az Orinocót és Ciudad Bolivárt, egy nagy amerikai cég munkatársának meghívására bányákat is látogatnak, majd gyémántbányákat is néznek a Caroni partján, ahol csaknem ezerfős gyémántkereső kolóniát ismerhetnek meg. A telep és lakói nyomora láttán – mint Kandó írja –: „Legyőzhetetlen külső és belső undor vett erőt rajtam” – hiszen –

Mintha Dante poklából tértünk volna vissza.”

Csüggedten az úttól és a bányák látványától, már-már feladva a reményt, hogy „igazi” indiánok között lehessenek, egy San Félix-i kultúrklub vendéglőjében úgy hozza a szerencse, hogy találkoznak a baszk Daniel atyával, aki évek óta egy makiritáré faluban él, s néha nyersanyagokért vagy doktorért a városba jön. Sikerül meggyőzni róla, hogy vigye a két nőt magával egy rövid kirándulásra. Vele utaznak hát repülőn először az őserdőbe, a Kuchime folyóhoz, az itt kialakított kis repülőtér közelében levő indián telephez. Ata felülről láthatja hát a Salto Para vízesést, és a sűrű rengeteget, amit a könyvben egyszerűen „kelkáposztatengernek” hív.

A repülőt és az érkezőket már rutinosan fogadó indiánok először látnak fehér asszonyokat. „Kedvesen, de komolyan és roppant kíváncsian vizsgálnak. Nemcsak a szemükkel, de a kezükkel is.”… „A férfiak előbb diszkréten távol maradnak, de aztán odajönnek, és szinte értjük, mit kérdeznek: Minden rendben? Semmi boszorkányság? Mindenük ott van, ahol kell? Olyanok, mint ti?”

Az első találkozást követően Kuchimében éjszakáznak; a fotós a dzsungel hangjait hallva azonban gyönyörködik:

talán mert először voltam ennyire benne a természetben, először éreztem ilyen közelről a nagyságát, szépségét – úgy megnyugtatott, hogy eszembe se jutott félni”

– írja majd.

A rövid látogatást követően sikerül meggyőzni Danielt – részint Ata fotókönyveivel, részint a ténnyel, hogy az utazásra hajlandó, igen elszánt fehér asszonyokról van szó – hogy hosszabb időre, Santa Maria de Erebatoba is vigye magával Makacskodót és barátját.

A harmadik rész ezt az utat és ottlétet mondja el. Kuchiméből még csónakokon kell utazniuk örvények között, érkezésükkor azonban a faluban éppen tombol a skarlát.

Ata Danielnek tett ígérete szerint az első három napon eleve nem is fényképezhetett volna; most ideje nagyrészét betegápolással tölti.

Figyel. Míg a fertőző betegség alábbhagy, módja van megismerni a falubelieket. Idővel kezdi megérteni gesztusaikat, külön a nők és férfiak munkakörét.

92-34-130541.jpg

„Az indián nők életének nagy részét a maniókával való munka emészti fel.” Makiritare (Yekuana) nő lepényt süt a kunyhóban” Santa Maria de Erebato, Venezuela, 1961. Ata Kandó felvétele. Tom Kandó jóvoltából (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

 

A több hetes expedíció gyakorlati célja, hogy Daniel segítői villanyerőművet telepítsenek az erdőben, ami az itteniek hasznára lehet; a falu varázslójának tekintett Daniel nem szokványos hittérítő, aki mindenáron rá akarja erőltetni a világképét a többiekre, elszakítva őket régi hagyományaiktól: úgy véli, hogy „- bár minden beavatkozás sietteti a törzs, a fajta kimúlását, - az egyes embereken, csoportokon segíthetünk azzal, ha felvértezzük őket a beolvadásra, az átmeneti időre vagy legalábbis arra, hogy a civilizáció közelében és befolyása alatt tovább élhessék saját életüket.”

Ata a könyv végén még hozzáteszi ehhez:

Talán igaz, hogy mást nem tehetünk. De nem bizonyos.”

A könyv utolsó része 3 és fél évvel későbbi útról szól; Ata ekkor egy holland energetikai cég megbízásából üzemeket, elektromos vezetékeket fényképez Venezuelában. (Korábban az O.G.E.M. jóvoltából Suriname-ba, a Holland-Antillákra és Peruba is eljutott.) Abban bízik, hogy fotósként a Budapesten akkoriban épp a piaroa indiánokhoz készülődő etnográfusok expedíciójához is csatlakozhat.

Ám Puerto Ayacuchoban, a kolumbiai határ közelében az itt dolgozó Baumgarnter János doktortól hamarosan megtudja, hogy az indulásra váró magyar tudósok nem kaptak vízumot.

Ata azonban nem adja fel. Amerikai missziós apácákkal találkozik – nekik és a magyar doktor kapcsolatainak hála elindulhat a sűrűbe újra. Nincs munkatársa, ezúttal Barbara sincs vele.

Csónakkal Macavába megy – a kapitányon kívül két indián kísérővel. A nyílt vízen találkozik a később klasszikus szerzővé avanzsált amerikai antropológussal, Napoleon Changonnal, aki épp Caracasba tart – távolléte alatt felajánlja a kunyhóját a fotósnőnek. Ata két hónapot tölt hát – sértetlenül – a megüresedett kunyhóban a yanoamák (waikák) között, akik szerint ők a félelmetes erejű és lélekrabló Hold vérének Földre eső cseppjeiből születtek, ezért harciasak.

92-40-130540.jpg

Yanoama (Waika) nő gyerekkel függőágyban – közös ház részlete, Venezuela, 1965. Ata Kandó felvétele. Tom Kandó jóvoltából (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtár)

 

Az út a piaroa indiánok földjén, majd Puerto Ayacuchóban ér véget. Az itt közölt első és utolsó kép között mindössze néhány év telt el, azonban készítőjük élete és tekintete visszavonhatatlanul megváltozott. Nemcsak a kényelmetlenségekhez szokott hozzá, miközben sok mindennel szemben immunizálódott, de

megtanulta a nő-létéből következő hátrányokat a javára fordítani (hogy tudniillik nem veszik komolyan, ellenszenves „fotográfus-makina” ide vagy oda); olyan helyekre és szituációkra láthatott rá, amelyre előtte másoknak nem sikerült.

Ata Kandó Venezueláról meglehetősen tág keresztmetszetben szerezhetett ismereteket. Írásából kitűnik, hogy észlelte a legyűrhetetlen civilizációs expanziót, de látta a különbségeket a Daniel atya és más misszionáriusok módszerei közt. Ízek, szagok, tapintások és hangok sűrűjét járta meg, ezért A Hold véréből – mint minden jó útikönyv – a megismerés kalandja; (ön)iróniától sem mentes olvasmány. Szerzője saját magával szemben is kritikus, amikor azt írja: „Elmegyünk, sorsukra hagyjuk őket. Vajon Omaua egyedül meg tudja-e majd védeni népüket a vadak, a civilizált vadak sztrichninjétől és bombáitól? Vagy megmozdul végre valami abban a pompás civilizációban, ahová most hazatérek…?”

A 2017-ben elhunyt fotós honlapja azt ígéri, a csaknem fél évszázada magyarul megjelent kötet hamarosan angolul is olvasható lesz. Remélhetőleg jegyzetekkel frissítve és még több fényképpel kiegészítve – teszem hozzá –, hiszen

Ata Kandó a leírtak szerint jóval több felvételt készített útjain, mint amit ő maga vagy mások közöltek azóta. Bárcsak.

A legkalandosabb magyar fotográfusnő

Kapcsolódó

A legkalandosabb magyar fotográfusnő

Ata Kandó fényképezett az 1956-os forradalom után, járt a dél-amerikai dzsungelben, de a divatfotói is díjnyertesek. A 104 évesen tavaly elhunyt fotóművész gyerekfotóiból március végén nyílt kiállítás a Deák 17 Galériában. Ennek kapcsán beszélgettünk Somogyi-Rohonczy Zsófiával, a kiállítás társkurátorával.

Elhunyt Ata Kandó, a legidősebb magyar fotóművész

Elhunyt Ata Kandó, a legidősebb magyar fotóművész

Az élete utolsó évtizedeit Hollandiában töltő fotóművész vasárnap lett volna 104 éves.

FÉNYKÉPTÁR

Mi ez a sorozat?

A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárával együttműködésben minden héten megosztunk olvasóinkkal egyet a náluk őrzött kivételes felvételek közül.

Magyarország legrégibb és legnagyobb történeti fényképgyűjteménye több mint száz esztendős múltra tekint vissza. Legkorábban nyilvántartásba vett darabja a Rosti-album, amely 1859-ben került a gyűjteménybe. A Történelmi Képcsarnok fényképgyűjteménye és a Legújabbkori Történeti Múzeum fényképtára a gyűjtemény fontosabb elődei. A Történeti Fényképtár a teljesség igényével gyűjti, rendszerezi, dolgozza fel a magyar történelemre vonatkozó fényképfelvételeket, emellett fotótörténeti és fotótechnika-történeti fényképanyaga is jelentős.

A Történeti Fényképtár 1995-től a Magyar Nemzeti Múzeum önálló főosztálya. Jelenleg több mint 1 millió felvételt őriz, ebből közel 360 ezer darabot egyedileg nyilvántartva, a többit időrendi, tematikus rendszerezésben.

További érdekességeket olvashatsz a Fényképtárról sorozatindító cikkünkben.

A sorozat korábbi részeiért KATTINTS>>>

Legnépszerűbb

Klasszikus

Elhunyt Kurtág Márta

Kurtág György felesége és ihletőtársa, Kurtág Márta zongoraművész 92 éves volt. A hírt az Editio Musica Budapest és a Slipped Disc tette közzé, továbbá a Budapest Music Center Információs Központjának oldalán is megjelent az elhalálozás dátuma.
Színház

Kovalik Balázs Térey-darabot rendez az Örkényben

Megkezdődtek a Lót – Szodomában kövérebb a fű próbái az Örkény Színházban. A bemutatót december 20-án tartják a nagyszínpadon.
Klasszikus

A zeneszerző, akinek életéről Liszt írta az első könyvet

Mindössze 39 évesen, 1849. október 17-én halt meg Fryderyk Franciszek (Frédéric Francois) Chopin, a zongorajátékot megújító lengyel zeneszerző, akinek műveit virágok közé rejtett ágyúnak nevezték. 
Klasszikus

Újra Liszt-napok a Liszt Ferenc Emlékmúzeumban

Öt koncerttel várják az érdeklődőket október 18-án, 19-én és 21-én a Liszt Ferenc Emlékmúzeumban a névadó születésének 208. évfordulója alkalmából rendezett eseményen.
Klasszikus

Onczay Csaba kapta a japán Felkelő Nap Érdemrendet

A csellóművész az országban végzett oktatói munkájával érdemelte ki az elismerést. Huszonöt éve tesz azért, hogy Japán klasszikus zenei rangja emelkedjen.

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Vizuál portré

„Kell egy csapat” – Sándor Pál 80

Régi idők focija, Ripacsok, Szerencsés Dániel – csak néhány film Sándor Pál gazdag életművéből. A Kossuth-díjas filmrendező október 19-én ünnepli 80. születésnapját.
Vizuál galéria

A tavalyi év eseményei a világ legjobb képein

Nézd meg, mi történt a világban tavaly! Október 23-ig megtekinthető a tárlat a Magyar Nemzeti Múzeumban.
Vizuál képregény

KÉP-regény: No Photo!

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezen a héten arról mesél, hogyan volt nagyon hülye Jimmy Page és Robert Plant a Led Zeppelin 1998-as budapesti koncertje előtt.
Vizuál pesti vigadó

Halbőrrel, döghalak

A Munkácsy Mihály-díjas képzőművész 75. születésnapja alkalmából rendezett kiállítását e szavakkal jellemzi: „Hogy a fogás, fogás a koron, … hogyan sikerült."
Vizuál Film

Juliette Binoche, Bill Murray, Edward Norton új filmjeivel kezdődik a Titanic Fesztivál

Sztárparádéval nyílik meg október 21-én, hétfőn a 26. Titanic Filmfesztivál, amelynek két helyszíne az Uránia Nemzeti Filmszínház és a budapesti Francia Intézet lesz.