Monoton metronómkattogás, ezernyi, szerteszéjjel heverő kottafüzet és egy kilencvenéves ember, amint éppen jógagyakorlatokat végez. Magát a Maestrót, Ennio Morriconét látjuk otthonában. Bemelegít, felkészül, hamarosan pedig feláll és mozgatni kezdi a karját, mintha zenekart vezényelne. Így indul a Giuseppe Tornatore által jegyzett portré, amely túlzás nélkül egyfajta óda a filmzenék királyához.
Hogy ezt az alkotást Tornatorénak kellett megrendeznie, az egészen kézenfekvő: ő és Morricone tizenhárom alkalommal dolgoztak együtt, legelőször a legendás Cinema Paradiso című, mágikus realista drámán, amely a rendezőnek Oscar-díjat is hozott. Tornatore tehát egészen közelről ismerhette a 2020 nyarán, 91 évesen elhunyt művészt, gondolkodását, mesteri alkotóelméjét.
Ennio Morricone (Fotó/Forrás: Pannonia Entertainment )
Mégsem a név mögött megbúvó embert igyekszik megmutatni, figyelme elsősorban az életműre koncentrálódik, arra az irdatlan mennyiségű zenére, amit életpályája során a Maestro megkomponált. Tornatore nem csupán Morricone visszaemlékezéseire hagyatkozik, hanem számtalan alkotótársat bevon, így egy óriási elbeszéléshalmazt tár elénk. Mások mellett olyan nevekkel találkozhatunk, mint Quentin Tarantino, Oliver Stone, Hans Zimmer, Clint Eastwood, Bruce Springsteen, John Williams, Dario Argento, Barry Levinson vagy Quincy Jones. Mert egy monumentális életműhöz monumentális portré illik:
a film a maga két és fél órájával töményen, sűrítve mutatja meg, miért is lehet kizárólag szuperlatívuszokban beszélni Morriconéról.
Tornatore időrendben veszi végig Morricone életpályáját, a biográfiai adatok azonban kevésbé érdeklik, a fókuszban mindig a zeneszerző és annak zenéhez való viszonya áll. Megismerjük, hogy a művész gyerekként édesapja hatására kezdett el trombitán tanulni, majd hogyan próbált meg e hangszerrel zeneszerzőként érvényesülni a római Santa Cecilia konzervatóriumban. Látjuk, hogyan kacérkodott az avantgárddal és a kísérleti zenével, azzal, miként lehet a hétköznapi zajokat műalkotássá formálni. Végigtekintünk népszerű olasz slágerein, és végre elérkezünk a filmzenékhez, Sergio Leone spagetti westernjeitől Quentin Tarantino Aljas nyolcasáig.
Mindaz, amit most, egy bekezdésbe sűrítettünk, több mint hatvanévnyi alkotómunkát takar. A rendező tényleg egy metronóm kérlelhetetlenségével tárja elénk a visszaemlékezéseket: nem időz el akkor sem, ha a Maestro éppen elsírja magát vagy ha az életműből igazán kiemelkedő, legnépszerűbb alkotásról van szó. Megyünk tovább, tovább és tovább.
Éppúgy, ahogy Morricone elméje szüntelenül dolgozik és komponál megállás nélkül.
Pedig éppenséggel lenne minél elidőzni. Kifejezetten izgalmas például a konzervatóriumi mentorával, Goffredo Petrassival való kapcsolata, akivel bár egy életre megmaradt a mester-tanítvány viszony, a művészetről való gondolkodásuk időnként konfliktusba került. Petrassi ugyanis úgy vélte, filmzenét írni egyet jelent a művészet lényegének elárulásával, hiszen a zeneszerző alárendeli magát a rendezőnek. Ez bizonyára szerepet játszott abban, hogy Morricone kettőzött erővel igyekezett életében bizonyítani ennek ellenkezőjét – mint azt látjuk, egyébként sikerrel.
Ódának neveztem Tornatore filmjét, mivel a rendező egy dologgal operál a két és fél óra során: folyamatosan fenntartja a pátoszt. Gyakorlatilag egyetlen eszköze van, amit újra és újra felhasznál, legyen szó bármely alkotásról: Morricone vagy valamely más megszólaló elbeszélését hallgatjuk az adott dal keletkezési körülményeiről – amelyek egyébként egytől-egyig izgalmas, szerethető történetek –, mígnem eljutunk a konkrét ötlet megszületéséig. Ekkor valaki, többnyire a Maestro, dúdolni kezdi, miből indult ki az adott mű, a rendező pedig ráúsztatja a kész zenét, majd a filmet, amihez készült. Kétségkívül hatásos élmény ily módon átélni, hogyan lesz a gondolatból időtálló műalkotás, ugyanakkor kár lenne tagadni, hogy két és félóra alatt ennek a módszernek kissé megkopik az ereje. Mire eljutunk az igazán népszerű filmekig, a néző már kevésbé izgatott, hiszen Morricone slágeridőszakát is ugyanazzal az áhítattal mutatják be. Tornatore és a megszólalók ugyanis őszintén hiszik, hogy valamennyi szóban forgó zene egyenértékű az életműben. (Úgy, hogy mindeközben a Maestro sokszor meglepően önkritikus.) Ez kétes eredményű: egyrészt megható, mennyire rajonganak ezek az emberek érte, másrészt azonban puszta filmélményként meglehetősen monoton kizárólag azt hallgatni, hogyan próbálják Morricone zsenialitását a lehető legtöbbféleképpen kifejezni.
Ennio Morricone (Fotó/Forrás: Pannonia Entertainment )
Az biztos, hogy Ennio Morricone nélkül ma egész máshogy tekintenénk a filmzenékre. Nem csupán azt tudta bizonyítani, hogy a megfelelő dalbetét elválaszthatatlan része egy jó mozinak, hanem azt is, hogy az igazán jó dalbetét önálló műalkotásként is megérdemli a figyelmet.
Morricone képes volt arra, hogy zenei ötleteit mindig az adott „megrendelés” központi gondolatához alakítsa.
Legyen szó nem csupán westernekről, hanem akár gengsztertörténetről (Volt egyszer egy Amerika), egzisztencialista drámáról (Egy nyugodt vidéki helyecske) vagy akciófilmről (A Profi), szinte felháborítóan könnyen elsajátította annak szellemiségét, majd hangjegyekké alakította a rendezői víziót. Ahogy a filmben fogalmaznak: egyfajta zenei kaméleon volt ő. Ebben rejlett az igazi ereje.
Morricone egész életében azt tervezte, hogy idővel felhagy a filmekkel. Feleségét a hatvanas években azzal nyugtatta, hogy majd a hetvenes években befejezi, később hogy a nyolcvanasban – és így tovább. Szerencsére erre nem került sor. Tornatore dokumentumfilmje méltó lezárása ennek a páratlan életműnek.
Még ha a Maestro a bemutatót nem is érhette meg, bízzunk benne, hogy valahol mégiscsak látja. Én legalábbis így képzelem: a stáblistánál elégedetten csettint, majd visszaindul dolgozószobájába, és néhány percnyi jógagyakorlat után a kottafüzethez ül.
Ennio Morricone
Életrajzi dokumentumfilm, 156 perc
r.: Giuseppe Tornatore
Forgalmazó: Pannonia Entertainment
Fejléckép Ennio Morricone (Fotó/Forrás: Pannonia Entertainment)
hírlevél
