„A mozgókép megőriz egy sajátos energiamintázatot” – Enyedi Ildikó laudációja Wim Wenders FIAF-díjához

Kedves Wim!

Bár ez a laudáció meglehetősen rövid lesz, mégis nevetségesen sok időbe telt megírnom. Végtelen órákon át ültem felette és gondolkodtam, mert szerettem volna, hogy méltó legyen hozzád és ahhoz az ügyhöz, amiért megkapod ezt a rangos elismerést. Ezúton szeretnék köszönetet mondani ezekért az órákért – ahogy újra elmélyedtem a munkásságodban, a szakmánk oly sok különböző szempontját is újra vizsgáltam. Hihetetlenül jó érzés és számomra fontos volt ezzel bíbelődni. Egy kicsit megállni a munkában, és mögé nézni a dolgoknak.

Erős kezdés után gyorsan emelkedtél, akár egy fényes csillag. Ilyen pályán nem egyszerű élőnek maradni, rengeteg bátorság kell hozzá. Időről időre, újra és újra meg kell tenned néhány vad, dacos, akár esetlen mozdulatot is, hogy lerázhasd a válladról a tisztelet porát, hogy szétpattantsd a megszerzett státusz rád záródó öntőformáját, amely minden nappal szilárdul, megköt, miközben a zsigereidben pontosan érzed, hogy minden valóban élő dolog folyékony és mulandó. Ezek a szertelen mozdulatok a rajongóid, a környezeted, a kritikusaid számára talán megmagyarázhatatlannak, akár irritálónak is tűnhetnek. Kockázatosak, és előfordulhatott, hogy rövid távon még te is úgy láthattad, hogy nem érte meg. Pedig ez az, ami egy alkotót vagy egy személyt, ami a te esetedben egy és ugyanaz, sebezhetőnek, nyitottnak, a világot intenzíven észlelőnek tart meg – röviden: élőnek. Olyan embernek, aki képes ezt az intenzitást másoknak is átadni: a választott munkatársaidnak közvetlenül, és nekünk, szerencsés idegeneknek, a filmjeiden keresztül. Ültünk a sötétben, néztük a fikciós vagy dokumentarista alkotásaidat, amelyek különböző módon, de mind személyesek voltak, miközben mind megérintettek valami univerzálisat – és éreztük, hogy élünk.

A munkáidon keresztül figyeltem az utadat kemény, de csodálatos szakmánkban, először csak a pálya széléről, kívülállóként, majd filmes hallgatóként, végül a saját útjáért és igazságáért küzdő filmesként. Minden vetítés felért egy személyes találkozással. Egy mozgóképet néztem, de valójában személyes döntések, félelmek, vágyak, meggyőződések és fantáziák lenyomatát láttam – mindazokat az energiákat, amelyek arra késztettek, hogy elkészítsd ezeket a veszettül sokoldalú alkotásokat.

Enyedi Ildikó olvassa fel az Uránia Nemzeti Filmszínházban Wim Wenders kitüntetéséhez írt laudációját (Fotó/Forrás: Imre Norbert / Nemzeti Filmintézet)

Mindig is lenyűgözött az az önkéntelen, és ennélfogva még autentikusabb, még meghatóbb merészséged, amivel a világ vagy más emberek felé fordulva képes voltál felvillantani a csoda, a rácsodálkozás és a kíváncsiság legtisztább, rejtett, már-már gyermeki energiáit. Egyfajta alázatosságot, anélkül, hogy éreztetted volna, milyen büszke vagy erre az alázatosságra. Egy farkas, aki odatartja a torkát a közönségnek és a kritikusoknak – nem a megadás, hanem épp ellenkezőleg, az önmagadba vetett mély, elemi bizalom jeleként.

Egy ilyen életmű élő, lélegzik és örökké friss marad, mert egyetlen elemében sem kötődik azokhoz a másodlagos szándékokhoz, amelyek egy filmet az idő prédájává tehetnek.

Emlékszem, amikor tizennégy éves koromban elolvastam az Antigonét. Egy drámát, amit több mint kétezer évvel korábban írt valaki egy másik, ma már holt nyelven, azzal a szándékkal, hogy számunkra már igencsak furcsának ható körülmények közt előadják. Emlékszem a pillanatra, amikor az ágyban befészkelve, békésen olvasva hirtelen egy gombóc jelent meg a torkomban, majd magam számára is váratlanul megállíthatatlan sírás tört rám a fájdalomtól, az örömtől, a megkönnyebbüléstől: amikor először éltem át katarzist. Miközben ezek az ismeretlen, zavarba ejtő érzések hatalmukba kerítettek – amelyek egyszerre összetörtek és felemeltek –, tisztán emlékszem a sokkra és meglepetésre is, amit tapasztaltam. Hogyan lehetséges ez? Hogyan kapcsolhatnak össze a papíron lévő absztrakt jelek itt és most Szophoklésszel, ezzel a régóta halott emberrel? Hogyan csinálja? Hogyan képes beletalálni a Jung által kollektív tudattalannak nevezett erőteljes sötét anyagba, az emberi létről való elhallgattatott tudásunk kellős közepébe – abba, amit a fecsegő, okoskodó, ravaszkodó, analitikus énünk elnémít. És hogyan képes engem, egy épphogy csak tizennégy éves gyereket, ekkora erővel magával rántani?

Emlékszem, ahogy másokkal együtt a falhoz préselve állok egy teltházas moziteremben, Az amerikai barát vetítésén. Le voltam nyűgözve. Le voltunk nyűgözve. Mintha egy rituálé részesei lettünk volna, amely során közösen, együttes erővel felébresztettünk magunkban valami megnevezhetetlen erőforrást. Nem a történet, és még csak nem is a csodálatos Bruno Ganz és Dennis Hopper, és nem is a képek kísérteties szépsége miatt. Hanem saját magunk, saját magam, a száguldó gondolatok tűzijátéka, az átélt ellentmondásos érzelmek, a bensőnkben tett hullámvasútszerű utazás miatt. A képek és hangok, amelyek kortárs, és tulajdonképpen egészen divatosan komor tájakon keresztül juttattak el minket egy ritkán tapasztalható, intim közelségbe saját magunkhoz.

Nem pontosan értettem, miért, de azt éreztem, újra találkozni szeretnék ezzel a fickóval. A rendezővel, aki lángra lobbantotta ezeket a színészeket, a csapatát, aki utat mutatott nekik, és hagyta, hogy vele tartsanak ezen az utazáson és beleöntsék minden tehetségüket és személyes képzelőerejüket ebbe a projektbe. Tudtam, hogy újra találkozni szeretnék ezekkel a csodálatosan, veszélyesen sötét és fényes energiákkal, ahogy azt is, hogy le fogok vadászni mindent, amit ez a rendező valaha készített vagy készít a jövőben.

Emlékszem, amikor ugyanezt a filmet megmutattam a rendező szakos hallgatóimnak több mint harminc évvel később, már a vetítés alatt éreztem a feszült, teljes jelenlétüket. Majd, miután felgyúltak a fények, megpillantottam a megrészegült tekintetüket: a szenvedély születését. Ugyanis amíg ott ültek a sötétben, hihetetlen intenzitással élhették át ők is, hogy élnek. Azt, hogy minden mulandó: ha meg akarod ragadni, elpusztítod – megsejtették, hogy milyen elviselhetetlenül fájdalmas és elviselhetetlenül szép dolog ez. Röviden, csupa olyan dolog merült fel bennük, amiről ugyan senki nem beszél a filmben, de furcsa, rejtélyes módon nekem és mindenkinek ugyanazok a gondolatok jutottak eszébe harminc évvel korábban, még a vasfüggöny mögött, egy budapesti moziban állva. Abban a moziban egyébiránt, ahol holnap Wim találkozni fog a közönségével.

Azoknak a személyes energiáknak a nyomát, ami működésbe hozta egy egész stáb fantáziáját, lelkesedését és mesterségbeli tudását. A filmek nem puszta történetek, nem csupán képek, és még csak nem is a színészek teljes emberi jelenlétének ritka pillanatairól szólnak – a filmek ilyen személyes energiamintázatok. Akárcsak a hanghullámok, amelyek komplex képeket hoznak létre a homokban, ha megnézünk egy filmművészeti alkotást, az képes felszabadítani ezeket az energiákat, és valami titokzatos pontossággal mozgásba hozni a testnedveinket, a hormonjainkat, megváltoztatni a pulzusunkat és – a legnagyobb meglepetésünkre – létrehozni azt a bizonyos gombócot a torkunkban, s közben eljuttat minket egy ritka eseményhez: a katarzishoz. A film nem a vásznon zajlik, hanem általunk, bennünk, rajtunk keresztül.

Enyedi Ildikó és Wim Wenders (Fotó/Forrás: Imre Norbert / Nemzeti Filmintézet)

Akarjuk ezt a katarzist. Szeretnénk úgy látni és hallani ezeket a filmeket, ahogyan eredetileg tervezték őket. Egy műalkotásban egyetlen részlet sem véletlenszerű, helyettesíthető vagy felesleges. Okkal van ott, még akkor is – vagy főként akkor –, ha a szerző nem racionális alapon, hanem egy alvajáró biztosságával döntött róla.

Szeretnénk újra átélni a fiatalságunkat, és szeretnénk, hogy a gyermekeinknek, az ükunokáinknak is lehetősége legyen megtapasztalni ezeket az lehengerlő élményeket. Szeretnénk megőrizni őket úgy, ahogy valójában készültek, nem pedig torzítva, megcsonkítva, átalakítva. Nem a „pillanathoz igazítva”, ami, mint azt mindannyian tudjuk jól, már másnap elavult. Nincs szükség felfrissítésre, mert a képekben megbúvó energiamintázat időtlen. A formátum és az, hogy milyen módon tesszük elérhetővé őket, változhat, sőt változnia is kell – ahogy az említett Szophoklész-darab is más betűtípussal és más nyelven, fordításban került a kezembe tizennégy éves koromban –, a szerző döntéseit azonban nem módosíthatjuk. Egy film esetében ez a hangra, a fényelésre és a képformátumra is vonatkozik – egyik sem másodlagos.

Filmkészítő vagyok, így ma elsősorban bátor és kockázatos döntései miatt méltatom Wim Wenderst, alázatos és szívből jövő erőfeszítéseiért, hogy soha ne váljon a saját maga szobrává, saját epigonjává. Méltatom azért, mert megőrizte a világ iránti odaadó kíváncsiságát, illetve amiért – legalábbis, ahogy ahogy számomra innen, messziről látszik – szelíd és józan őszinteséggel tekint önmagára:

Másrészről lelkes mozilátogató is vagyok – egy néző. Méltatom Wim Wenderst a gondoskodásáért, a hatalmas erőfeszítésért, hogy hűen megőrizze saját munkáit úgy, ahogy azokat megálmodta. Méltatom azért, mert ráirányítja a figyelmet erre a minden filmkészítő és minden néző, az egész filmörökség számára nélkülözhetetlen, összetett és nagy figyelmet igénylő munkának a fontosságára. Mert ez az aprólékos munka az, ami megteremti a lehetőséget, hogy valaki, valahol, akár a távoli jövőben meglepődve érezhesse, hogy egyszer csak egy gombóc jelenik meg a torkában – anélkül, hogy képes lenne megmagyarázni, miért.

Enyedi Ildikó

Fejléckép: Enyedi Ildikó és Wim Wenders (Fotó/Forrás: Imre Norbert / Nemzeti Filmintézet)