Vizuál

„…a mozgókép sokrétű katartikus élménye”

2020.03.25. 14:45
Ajánlom
Dárday István Balázs Béla- és Kossuth-díjas filmrendező, az MMA rendes tagja idén ünnepli 80. születésnapját. A Balázs Béla Stúdióról, a dokumentum-játékfilmek lényegéről és filmjeik civil szereplőiről beszélgettünk. Lesti Árpád interjúja.

Az Ön neve is összekapcsolódott a Balázs Béla Stúdióval (BBS). Mi volt ez a Stúdió, és mi a jelentősége?

A rendszerváltásként elkeresztelt idők előtt a cenzúra a kulturális élet szerves része volt – minden megkezdett filmet kötelező volt előzetesen bemutatni, s ha valamilyen politikai érdeket sértett, akkor kemény cenzurális vita zajlott a hatalmat ingerlő részek kivágásáról. A Balázs Béla Stúdióban ezzel szemben – létrejötte pillanatától – nem volt bemutatási kötelezettség és verbális diktatúra sem, ugyanakkor a műhely szabadon rendelkezett egy éves kerettel, és az öttagú vezetőség a tagsággal közösen fogadta el a szinopszisokat, filmterveket, forgatókönyveket. Ez óriási dolog volt a filmes társadalom számára, lényegében a teljes hazai művészvilágnak – mivel a film egyszerre zene, irodalom, vizualitás. A BBS Body Gábor kezdeményezésére mozgósította a zenészeket, képzőművészeket, nyelvészeket, az avantgárdot a stúdió alkotóéletébe való részvételre.

A hatalom számára miért érte meg biztosítani ezt a nagyfokú autonómiát?

vigado2-141134.jpg

Dárday István (Fotó/Forrás: Pesti Vigadó)

Komoly – nem nyilvános – szándék volt, hogy az apparátus olyan karantént hozzon így létre, ahol pontosan meg lehet figyelni, kinek milyenek a képességei, elképzelései vagy akár a világnézete. Abban az időben III/III-as világról még fogalmunk sem volt; azt sejtettük, hogy besúgók vannak közöttünk, de azt „legmerészebb álmainkban” sem gondoltuk, hogy ez mi-lyen hatalmas szervezet és milyen célratörő. A Balázs Béla Stúdióban végül is egyfelől maximális alkotói szabadsággal rendelkeztünk, másfelől maximális ellenőrzés alatt álltunk, hiszen az egyének pályái láthatóvá váltak a művelődéspolitika számára. Innen tudhatták, ki az, akinek szabad utat adhatnak a pályán, és ki az, akinek kevésbé, mert a rendszer nem feltét-lenül bízhat meg benne.

Önök hogyan kezelték ezt a fennálló helyzetet?

A mi korosztályunk – főleg az a szűkebb csoport, amelyik a Nevelésügyi sorozat című alkotást csinálta – úgy érezte, hogy hivatása a Balázs Béla Stúdió öt éves tagságának lejárta után, kikerülve a szakmába, tovább vinni a BBS működési struktúrájának nyitottságát, alkotói szabadságát. Ez a szándék sok előttünk élő generációban felmerült; megvalósítani a gyakorlat-ban – nagyon nagy ellentábort létrehozva –, azonban csak nekünk sikerült 1980-ban az úgy-nevezett „ötödik stúdió” – a Társulás Stúdió – létrehozásával, melyben sok tekintetben meg-valósulni látszottak a Balázs Béla Stúdió lehetőségeinek további előnyei: tágítani a nyilvánosság szintjét, megvalósítani rugalmasabb alkotói- és gyártási lehetőséget valamint megújítani a mozgóképművészetet.

A filmszakma megosztottságának sok oka volt, ezek közül a legkeményebb a művésztársadalom (filmszakma) és a párt között ’56 után létrejött, ki nem mondott, „megegyezés”: igyekeznek figyelembe venni egymás szempontjait, s lehetőleg nem élezik a konfliktusokat. A Kádár-rendszernek a film nagyon fontos eszköze volt, ugyanis olyan képet mutatott az országról, miszerint nálunk nagy szabadság van. Emiatt a filmrendező nagyon nagy embernek számított az országban, hisz aki a pályán elért egy komolyabb pozíciót az már külpolitikai súllyal is bírt, és nem volt mindegy, milyen képet fest az országról.

Valójában a Társulás Stúdió létrejöttével Pozsgay Imre élhetőbb művelődéspolitikai koncepciója valósult meg Aczél Györggyel szemben, s ez már önmagában is sejtette, hogy a filmrendezők és a hatalom nem kevés tagja ellenségként tekint a létrejött Műhelyre.

Egyébként mi – egy történelmileg későbbi korosztály – az említett „megegyezésből” már kimaradtunk. Sokunk nem is tudott róla. Bennünk az élt, hogy a valóságot fel kell tárni, és az alapján meg kell változtatni – ezért többen rengeteg összeütközést, konfliktust vállaltunk, hogy ne sérüljön a mű. Filmjeim nagy részét Szalay Györgyivel készítettem, s a mi esetünkben – minden túlzás nélkül – majdnem minden játékfilmünk elfogadása egy évig tartott. Például a Jutalomutazás című filmünk is nagyon nehezen került a mozikba. Az utolsó fázist Zánkán, az úttörők centrumában tartották, ahová összehívták az ország összes úttörő vezetőjét, velünk volt a Filmfőigazgatóság illetékes osztályvezetője is, és levetítették nekik a filmet – végig hangos hahotázás hallatszott; de a végén egyikük például megkérdezte: nem féltek, hogy agyonverünk benneteket?

Mindent meg is tettek, hogy ez a film ne legyen bemutatva vagy meg legyen csonkítva, de a párthierarchiában az úttörők voltak a legkisebb erő, úgyhogy hosszú idő után, mégis közönség elé került a film.

A fentieken kívül meg kell még jegyezni, hogy dokumentarizmus előretörését, a Társulás létrejöttét, az is nagy mértékben segítette, hogy a hetvenes évek elejére a hagyományos játékfilmek egy ponton elveszítették azt a lehetőséget, hogy igazán mélyen és hitelesen rávilágítsanak a társadalmi konfliktusok lényegére. A dokumentum-játékfilmek nagyon erős filmeket produkáltak, így átvették ezt a szerepet, kulcshelyzetbe, középpontba hozva magukat. Kezdetben ugyan nehezen ment ezeknek a forgalmazása, nehezebben is jutottak el fesztiválokra, mégis a Társulás Cannes-i aranykamerát, Oscar-nevezett alkotást, jelentős fesztiváldíjakat szerzett – s így a nemzetközi világban is elfogadottá vált a magyarországi megújulás, amit a külföldi kritikusok Budapest-iskolának neveztek el.

Több filmjükben a szereplők civilek, vagyis nem színészeket hívtak meg. Hogyan született meg az ötlet?

A filmtörténetben néha előfordult, hogy egy-egy civil bekerült a filmekbe, de most, ez stratégiai koncepciójává vált az egész mozgalomnak. A civilek egyrészt hihetőbben tudják bemutatni a drámákat, összefüggéseket és ellentmondásokat, amikről a film szólt. Másrészt mi nem tartottuk igazán jónak, hogy a színész más-más filmben visszatér s hol ilyen, hol olyan karaktert játszik.

Koncepciónk volt, hogy valóságos életünk valóságos örömei és drámái kerüljenek a vásznakra, képernyőkre.

A civil szereplőkből nem lettek színészek, s mi ezt rögtön az elején tisztáztuk is velük, hogy ha szerepet kapnak, és kedvük van hozzá, akkor megcsináljuk ezt a filmet, aztán folytatódik tovább az életük.

vigado3-141052.jpg

Dárday István forgat (Fotó/Forrás: Pesti Vigadó)

Hogyan találták meg a szereplőket?

A Jutalomutazás című filmnél például a legtöbb szereplőt azonos módszerrel kerestünk. Egy előre kiválasztott rövidfilmmel jártuk az országot, lementünk egy vidéki kisvárosba vagy faluba, összehívtuk a környékbeli települések párttitkárait, levetítettük a rövidfilmet és elkezdtünk beszélgetni velük a témáról. Nem mondtuk, hogy szereplőket keresünk. A vitában lehetett látni, hogy ki az, aki egyrészt szemléletileg olyan módon nyilvánul meg, amely a mi koncepciónkkal egyezik, másrészt fesztelenül viselkedik a kamera előtt… Körülbelül tíz vetítést szerveztünk különböző helyeken, kiválasztottunk mindig egy-két embert, s aztán igyekeztünk velük alaposan megismerkedni, és komoly próbafelvételt is készítettünk. Ezután kiválasztottuk, aki a legalkalmasabb.

Nagyon lényeges, hogy a jelenetekben szereplő emberek soha nem együtt lettek instruálva, így a jelenetekben nem tudták, mit fog mondani a partner… ez adja meg a dokumentum-játékfilmek életszerűségét, plusz hitelességét.

Az egész Budapest-iskolának az volt a lényege, hogy egyrészt nagyon erős és tudatos rendezői, alkotói koncepció köré szerveződött, amely technikailag kicsit improvizatívnak minősült, másrészt a két kamera elhelyezése és mozgatása roppant körültekintően valósult meg, és a szereplők vérévé vált, hogy se kamera, se lámpák, semmilyen filmes technika nincs körülöttük.

Sokan úgy tartják, hogy az a dokumentum-játékfilm lényege, hogy nem színészek játszanak benne, hanem civilek.
Szerintem ez súlyos tévedés. A dokumentum-játékfilm a hétköznapi életünk folyamatában nem látható összefüggések feltárásával, a megkomponáltság érzetének megszüntetésével, minden mozzanatában életszerű és kiszámíthatatlan történetvezetésre épít, s a mű a befogadóban olyan érzést kelt, mintha jelen lenne a vásznon látottakban. A dokumentarista film, nézőjét olyan befogadói helyzetbe hozza, mintha saját valóságához hasonlóan „ő maga is a vásznon töprengene” a látott eseményekről, konfliktusokról. Ezeken a vetítéseken egy minőségileg másfajta befogadás létrehozásáról is szó van – s ez a mű átélhetősége szempontjából nem egy mellékes szempont.

A vásznon – a rendező nagyon tudatosan felépített filozófiájában megbúvó – a spontán, esetlegességekkel cselekvő, gondolkodó érzelmeivel vívódó emberrel kerülünk nagyon közeli kapcsolatba, akivel – szeretve, vagy gyűlölve – önkénytelenek vagyunk együtt élni, együtt gondolkodni, mert az élet egyszeri, visszahozhatatlan pillanatait éljük át vele.

Milyen visszajelzéseket kaptak a szereplőktől?

Esete válogatja, többségében nagyon örültek neki, és értették, hogy miről szól a mű. A Nevelésügyi sorozat egy centrális stratégiai pontja az egész működésünknek, amely egy öt részes klasszikus dokumentumfilm sorozat, amit egy évig készítettünk elő Heves és Borsod megyében - aztán egy évig forgattuk ugyanitt.

Az emberek között éltünk, munkásszálláson laktunk… viszonyaink nem is hasonlítottak a társadalom és a filmrendező szokványos kapcsolataira. Végül kiválasztottunk egy családot, ahol papa, mama pedagógus, minden gyerek pedagógus pályára készült egyet kivéve, aki ipari-tanuló iskolába került. A filmelképzelés arra épült, hogy valóságos képet adjunk az oktatási rendszer szakmai, politikai és emberi problémáira, s megmutassuk a pedagógusok gondjait: azt a hazugságrendszert, ami körülveszi egész életüket, és azt a politikai struktúrát, amiben mindez történik. Ez, a több évtizedes visszaigazolások alapján, sikerült.

Minden dokumentumfilmnél felmerül azonban a rendező morális kérdése: meddig szabad elmenjen egy civil család életkonfliktusainak feltárásában

– hiszen nekik a film nyilvánosságra kerülése után is tovább kell saját közegükben élni az életüket, és kevés ember van, aki felvállalja, hogy „élettitkait” ország-világ előtt láthatóvá tegye. A Nevelésügyi sorozatban olyan mélységekig tártuk fel a család életét, pedagógiai munkájuk drámai ellentmondásait, hogy végignézni is elképesztő volt.

Bulyáki Lajos – a családfő – megértette és rájött, hogy az ő tragédiájukon keresztül akarjuk megmutatni az országnak az egész oktatási rendszer kegyetlen problémáit, mert csak így van lehetőség a változtatásra. E téma mélységénél, elemzésénél talán ezerből, ha öten engedték volna, hogy ez a film róluk megjelenjen. A szereplő család mégis úgy döntött, annak ellenére, hogy a városban mindenki ismeri őket, fontosabb, hogy az ország lássa, mi van az oktatásban, minthogy nekik lesznek „kellemetlen”, hátrányos perceik.

Közöttünk és a család tagjai között, a több mint egy éves forgatás során, valódi barátság jött létre; de ez a vállalás több mint barátság – döntésükkel ők így szövetségesei lettek egy koncepciónak, amely az ország oktatási rendszerét kívánta megújítani. A film egyébként hosszú évekig se moziba, se televízióba nem került… A Miskolci Dokumentumfilm Fesztiválon az alkotócsoportot (Dárday István, Mihályffy László; Papp Ferenc; Szalai Györgyi, Vitézy László, Wilt Pál) a hosszú dokumentumfilm díjával tüntették ki, de a kultúrpolitika megfeledkezett - legalább az önfeláldozó pedagógus családfőt vállalásáért -, a legnagyobb színészi díjban részesíteni.

Ha az embernek a filmje egy dobozban van, nem fél, hogy mire megjelenhet, elveszti aktualitását? Nem érzi úgy egy alkotó, hogy filmje egy idő múlva már nem tud akkorát „szólni”?

Ez egy nagyon erős veszélye minden műalkotásnak, de ha elég mély, ha eléggé feltárja a pszichológiai és társadalmi összefüggéseket, akkor ez a veszély minimális. Az oktatási rendszer minden évfolyamában sok, jó minőségű dokumentum- és dokumentarista játékfilm készült, amelyek például a legmélyebb történelmi oktatásra lennének alkalmasak, mert

sem az élő beszéd, sem a történelemkönyvek tananyaga nem képes olyan erővel megvilágítani egy-egy korszak emberi, közéleti lényegét, mint a mozgókép sokrétű katartikus élménye.

 

KÉRDEZZ–FELELEK
Válaszol: Dárday István

Kitől tanulta a legfontosabbat, s hogyan hasznosítja ezt az életben?

A főiskolán Herskó Jánostól tanultam meg kutatni a valóságot... A legtöbbet magától a való-ság összefüggéseinek elemzéseiből tanultam, melyben hatalmas kulturális értékek voltak segítségemre.

Mi a kedvenc könyve?
Ernesto Che Guevara: A motoros naplója

Mi a kedvenc filmje?
Fellini - ORSZÁGÚTON

Mit tart legnagyobb művészeti sikerének?
A szokásos – filmszínészek bemutatása helyett - a Jutalomutazás bemutatójának végén egy-szerű emberek, parasztok, falusi gyerekek, melósok jöttek fel a Puskin Mozi színpadára…

Jelenleg milyen művészeti projekten dolgozik, mit tervez?
Valóságunkat mélyen és hitelesen elemző mozgókép perspektíváinak és válságának össze-függéseivel foglalkozom – ha van finanszírozó – többek között erről szeretnék vizuális alkotást készíteni…

A jövőben mivel szeretne foglalkozni?
A geocentrikus gondolkodással szemben a jövő civilizációját és kultúráját meghatározó univerzum megértése és megismerése izgat, melynek fontos kérdése a földünk klímavédelme

Mit szeret legjobban a Pesti Vigadó épületében?
Hogy van!

 

 

Támogatott tartalom.

Pesti Vigadó

A Pesti Vigadó minden korban a társasági élet központi helyszíneként működött.

Otthonául szolgált Strauss, Liszt, Erkel, Wagner, Bartók, Dohnányi koncertjeinek, a Pesti Műegylet által szervezett első hazai kiállításnak, az első népképviseleti országgyűlésnek ugyanúgy, mint Bleriot XI-es repülőgépe bemutatásának vagy az aktuális korszak legnépszerűbb báljainak.

2014 óta az épület fenntartását és üzemeltetését a Magyar Művészeti Akadémia, mint tulajdonos megbízásából a Pesti Vigadó Nonprofit Kft. biztosítja, amelynek célja továbbra is fenntartani, és megőrizni a közönség számára e kulturális sokféleséget és a magas művészeti színvonalat.

Az elmúlt években megvalósult rendezvények minősége és a látogatottsági adatok azt bizonyítják, hogy sikerült ismét a magyarországi kulturális és turisztikai életben korábban méltán elfoglalt pozíciójába visszahelyezni a Főváros szívében található Pesti Vigadót!

Legnépszerűbb

Színház

„Praktikusan nekem is távoznom kell” – Megszólalt a Karinthy Színház egyik ügyvezetője

A produkciós vezetői feladatokat is ellátó Kerekes-Katz Petra, a Karinhty Színházat működtető kft. egyik tulajdonosa a szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében azt írja, a korábbi művészeti vezetőhöz, Földes Eszterhez hasonlóan, „praktikusan” neki is távoznia kell.
Zenés színház

Elhunyt Kovács Zsuzsa

A művészt hosszas betegség után pénteken érte a halál, temetéséről később intézkednek.
Klasszikus

Klasszikusok merengős és borongós estékre

Zenei válogatásunk magányos vagy csöndes estékhez, amikor egy forró bögre teával az ember átadja magát a semmittevésnek, a meditációnak, majd előbb-utóbb az álomnak is.
Klasszikus

Elhunyt Krzysztof Penderecki lengyel zeneszerző

Nyolcvanhat éves korában, hosszú és súlyos betegség után vasárnap elhunyt Krzysztof Penderecki neves lengyel zeneszerző, a kortárs zene kiemelkedő alakja - közölte a lengyel sajtó.
Vizuál

A rokokó sztárfestője még a gipszstukkókat is belekomponálta freskóiba

Giovanni Battista Tiepolo a mennyezetet égbolttá változtatta, arisztokrata megbízóit szinte istenként ábrázolta. Kétszázötven éve, 1770. március 27-én halt meg a 18. századi dekoratív festészet legnagyobb alakja, "Velence legjobb festője". 

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden szerdán a Fidelio hírlevelében

Ezt olvasta már?

Vizuál Film

Rosszkedvű? – Vígjátékok karantén idejére

Nem a valóság elől menekülünk, egyszerűen csak szeretnénk egy kicsit jobban érezni magunkat. Ezért nézünk vígjátékokat és ezért ajánljuk őket. Szubjektív filmajánlónkban az HBO Go klasszikus és közelmúltbeli vígjátékaiból válogattunk.
Vizuál Maradj Otthon!

Elindult az #otthonunkműtárgya kezdeményezés

A képzőművészettel nemcsak a galériákban, múzeumokban, hanem otthonainkban is találkozhatunk. A MANK Magyar Alkotóművészeti Közhasznú Nonprofit Kft. az #otthonunkműtárgya hashtag alatt futó kezdeményezésével arra kéri kortárs közönségét, hogy mutassák meg, milyen festményekkel, szobrokkal, műalkotásokkal veszik körbe magukat az otthonaikban.
Vizuál Film

Lélekben mindenki Indiában él – A Baltazár Színház elérhetővé teszi fesztiválnyertes filmjét

A Baltazár Színház egész társulata március 13-án Mumbaiba utazott volna, fellépni a Pitypang és a Por című előadásokkal. Egy nappal az út előtt zárta le határait India. Maradtunk és megértettük, hogy a mostani időszak a belső utazásról szól.
Vizuál galéria

A rokokó sztárfestője még a gipszstukkókat is belekomponálta freskóiba

Giovanni Battista Tiepolo a mennyezetet égbolttá változtatta, arisztokrata megbízóit szinte istenként ábrázolta. Kétszázötven éve, 1770. március 27-én halt meg a 18. századi dekoratív festészet legnagyobb alakja, "Velence legjobb festője". 
Vizuál fotó

KÉP-regény: Gondolatok a könyvtárban

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezen a héten arról elmélkedik, mit jelent egy fotósnak a kihalt város, illetve mennyire kihaltak valójában az utcák.