Derkovits Gyulát a két világháború közötti időszak egyik legvitatottabb alkotójaként tartja számon az utókor egyrészt művészi kvalitásai, másrészt témaválasztásai miatt. A szakirodalom gyakran "munkásfestőként" hivatkozik rá, ezt képet azonban egyre jobban igyekeznek árnyalni a művészettörténészek. Ezért a festő születésének 120. évfordulójára egy már régóta tervezett kiállítással készültek a galéria munkatársai az Emberi Erőforrások Minisztériumának támogatásával. A megnyitón Balog Zoltán miniszter éppen erre az idejét múlt kettős megítélésre hívta fel a figyelmet beszédében. A kiállítás kurátorai, Bakos Katalin és Zwickl András mintegy kétszáz műalkotást válogattak össze a galéria állandó gyűjteményétből és műgyűjtőktől, hogy - kiegészítve hazai és nemzetközi kortársak alkotásaival - olyan kontextusba helyezhessék az életművet, amelyben kibontakozhat annak valódi értéke.

A kiállítás egyik legfőbb erénye, ahogyan a kurátorok igyekeztek a több száz alkotás befogadását megkönnyíteni. A főként irodalomból ismert műfajok és hangnemek - mint az elégia, dráma, szatíra, esszé és himnusz - segítségével öt fejezetre osztották a kiállított műveket az alapján, hogy milyen párhuzamok vonhatóak a műfaji sajátosságok és a Derkovits által vizuálisan közvetített hatások között. A nagyobb műfaji egységeken belül kisebb tematikus részek hivatottak érzékeltetni az életmű sokszínűségét, kiegészítve a kortársak műveivel.

Az első nagy fejezet az elégikus művek csoportja. Az elégia, mint az antik művészet legjellegzetesebb műfaja azt a rezignált, közönyös hangulatot fejezi ki, amely a művész fejében létező vágyott, idilli világ és az annál jóval komorabb valóság ellentéte miatt fennáll. Derkovits ezekben a korai években még az nyergesújfalvi művésztelepen alkotott, ebben az időszakban született festményei, mint a Koncert (1922), egy formálódó, sajátos stílus úttörői. Az utolsó vacsora (1922) témaválasztásában és kivitelezésében is magán hordja a korszak jellemző jegyeit. Az első világháború után egyre többek számára nyújtott megnyugvást a vallásos témákhoz való visszatérés, ahogy az önarckép műfaja is újra teret nyert magának. A kép az aktuális irányzatokat követve a kubizmusra jellemző ábrázolási technikát követi, a háttérben megjelenő táj azonban már expresszív jegyeket mutat. Az utolsó vacsora témája a festészetben sokakat megihletett, de Derkovits-nál jóval kevesebb alak van, a festmény bár szimmetrikus szerkesztésű, a főalak - aki maga a festő - azonban a többi szereplő fölé magasodik és nem egy szinten van velük, mint a legtöbb hasonló tematikájú alkotáson.

Derkovits Gyula: Önarckép - Hunyorító (1930) - részlet

A második fejezet a dráma hangja, mely főként a személyesen átélt élményeknek állít emléket. A képek alapját a háborúban megélt események adják. A Menekülés (1926) erős színű, zavaros térkompozíciójú - a drámára jellemző - sűrített, felzaklató alkotás, a festő ezen korszakának kiemelkedő darabja.

Az elégikus, belenyugvó hangnemmel némileg ellentétes szatíra hangja az 1930-as évekre jellemző gúnyos, komikus karikatúraszerű alkotásokat fedi. A Temetés (1930) már egyfajta válasz a társadalmi igazságtalanságokra, a klérus és az egyház elvilágiasodására és elnyomó szerepére.

A kép-esszé-montázs művei a kiállítás legizgalmasabb darabjai. Az esszé a szépirodalmi alkotások sajátos válfaja, egyfajta határműfaj, amelyben a művészi igénnyel megírt racionális okfejtés minden esetben erősen tükrözi írója nézőpontját. Derkovits művészetében az esszé leginkább a bonyolult kompozíciókban és a klasszikus művészettörténeti utalásokban érhető tetten. Jellemző műfaja a montázs, melyben a látvány egysége megbomlik. Párhuzamba állítható Szergej Eisensteinnel, aki ebben a korszakban szintén a montázs technikájával tett kísérletet a film formanyelvének megújítására. A montázs legfőbb tulajdonsága, hogy elhagyja a didaktikus, egyértelmű formanyelvi megoldásokat és az értelmezést a befogadóra bízza. Akárcsak a rendezőt, Derkovits-ot is foglalkoztatta a kérdés, hogyan lehet a műalkotással szuggesztív hatást gyakorolni a befogadóra.

Az Éhesek télen (1930) képen látunk egy kenyérboltot, az üzlet előtt - talán dulakodó - embereket és a háttérben egy rendőr lábát és fegyverét. A képen a kompozíció miatt megszűnik a tér és az emberek közötti távolság sem felmérhető, igazából nincs is. Egyetlen hatalmas masszává tömörülnek össze, melyben csak a kétségbeesett arckifejezésekből olvashatunk.

Az utolsó nagy egység, a himnikus hang, a Derkovits életmű legismertebb és legjellemzőbb alkotásait tartalmazza. A proletárok nehéz, nyomorúságos életének méltóságteljes megjelenítése jellemző a művekre. A szegény, vidéki, munkásemberek gyönyörködtető és dicsőítő ábrázolása, az emberi kapcsolatok szerepének felmagasztalása - Mi ketten (1927), Anyaság (1933).

Derkovits Gyula: Mi ketten - Én és feleségem (1927) - részlet

A megnyitó kezdetén Baán László felhívta a jelenlévők figyelmét arra, hogy a kiállítás bejárásához húzzanak kényelmes cipőt, és vigyenek magukkal székeket, hogy néha meg is pihenhessenek. Ez a gondolatmenet végül teljesen találónak bizonyult, ugyanis ennyi alkotást, kiegészítve a kortárs képzőművészeti, irodalmi, zenei, filmes, társadalmi és szociológiai kontextusokkal több napig is eltarthat megtekinteni és értelmezni. Ugyanakkor a Magyar Nemzeti Galéria hiánypótló lépést tett afelé, hogy a megszabadítsa a 20. század legizgalmasabb magyar képzőművészét az idők folyamán ránehezült politikai és ideológiai súlyoktól, melyektől megtisztítva kirajzolódik egy sokoldalú, egyéni látásmóddal és a képzeletre erősen ható stílussal rendelkező alkotó egész életműve.

A tárlat július 27-ig látogatható a Magyar Nemzeti Galériában.