Vizuál

„A művészetet nem lehet kilóra mérni” – interjú Bak Imre festőművésszel

2022.08.30. 14:30
Ajánlom
Nagy utat járt be a szűk padlástértől a Tate-ig Bak Imre, akinek festményeit mások mellett a világhírű londoni intézmény is őrzi. A Kossuth- és Herder-díjas művésszel a lassan érő sikerről, a kiapadhatatlan inspiráció titkáról és a szerencsés véletlenek jelentőségéről is beszélgettünk közelgő kiállítása kapcsán, amely szeptember 16-án nyílik az acb Galériában.

2020 év végén az egyik festményét 46,2 millió forint értékben árverezték el, ez azért ritkaságszámba megy a kortárs magyar festőknél. Önt tartják ma a kortárs festészet egyik legjelentősebb alakjának. Hogy éli meg, hogy ennyire népszerűvé vált?

Nem azért fest az ember, hogy népszerű legyen. Nem vágyom másra, csak arra, hogy dolgozhassak a műteremben. Végre a szűkebben vett világom is rendeződött körülöttem, legalábbis a szakmai helyzet. Amikor megkérdezik, mit szólok ahhoz, hogy 46 millióért kelt el egy képem, nem tudok mit mondani. Nem ezért festek. Ezek a munkák régen elkerültek tőlem, nem is én foglalkozom a forgalmazásukkal, hanem a kereskedők, a galériások. Az árak persze szakmai értéket is jelentenek, a visszajelzések pedig nagyon jólesnek.

Nem is akartam megkérdezni, hogy mit szól ehhez, mert biztosan unhatja ezt a kérdést. Azt viszont igen, hogy mi ad folyamatos inspirációt, immár hatvan éve.

A hit abban, hogy a művészet fontos. Ezt a tevékenységet több ezer évvel ezelőtt kezdte el az emberiség, akkor még rituális körülmények között zajlott, és persze nem nevezték művészetnek. Nem tudunk róla leszokni. Folyamatosan jönnek létre művészeti alkotások. Ha hiszek abban, hogy be tudok kapcsolódni ebbe a hosszú, sok ezer éves történetbe, és valami keveset hozzá tudok tenni a magam módján, akkor ez olyan inspirálóan hat, hogy feledhetővé teszi a korábbi, éveken át tartó mostoha körülményeket is.

Milyen körülményeket képzeljünk el?

A kezdetek kezdetén egy rosszul világított szűk padlástérben festettem. Egy véletlen folytán 1977-ben sikerült a Műcsarnokban kiállítási lehetőséget kapnom, ahol a padlástérben készült 3x2 méteres képeimet állítottam ki. Ezek közül az egyiket ma már a londoni Tate Modern őrzi.

Ha az ember a lehetetlen feltételek között is szívósan dolgozik, akkor az felülírja a keserves állapotokat.

IMG_0054_ok-135157.jpg

Bak Imre (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra/Fidelio)

Pedig kívülről nézve a laikusok mindig azt gondolják, a siker csak úgy az ember ölébe hullik. Miközben az eredményeket mindig kitartó, szívós munka előzi meg, ez általában lassú folyamat.

Igen, ez valóban így van. Velem sem egyik napról a másikra történt mindez, hanem szép lassan alakultak a dolgok.

Életem során huszonöt évig különböző munkahelyeken dolgoztam, mert nem tudtam képeket eladni,

ugyanolyan lelkesedéssel és szívósan festettem akkor is, a „civil” munkám mellett. Itthon lassan alakultak a galériák, nem volt gyűjtőköröm, hosszú folyamat volt, mire a műveim komolyabb jövedelmet hoztak. 1992-ben tudtam feladni az utolsó munkahelyemet, amely az Iparművészeti Főiskola volt, onnantól kezdve számítom magam szabadúszónak.

Ehhez hozzájárult az is, hogy a rendszerváltáskor azért beindult ezen a területen több folyamat, és sokan nyitottak galériát?

Hogyne, ráadásul az aukciósházak elkezdtek a XX. századi művészettel és később kortárs művészettel is foglalkozni, eleinte kérdéses volt, hogy megéri-e üzleti szempontból. Az aukciókon felmentek az árak, nemzetközi és hazai szinten is, majd jött a nagy csodálkozás a hitetlenkedők részéről, hogy a képeknek nemcsak eszmei, hanem üzleti értelemben vett értékük is van.

ATD_0728-1_ok-140506.jpg

Bak Imre: A csend változatai 3., 2021. 210x140cm, akril, vászon (Fotó/Forrás: Tóth Dávid)

Amíg nem volt galériákkal kapcsolata, addig személyesen önhöz mentek a gyűjtők, de ezt állítólag nem szerette.

Nem vagyok jó üzletember, az ilyesmi mindig is távol állt tőlem, így amikor megkérdezték, hogy az adott munka mennyibe kerül, mindig zavarban voltam, mert egyszerűen nem tudtam a művészeti értéket forintosítani. Kínszenvedést jelentett számomra a vevőkkel alkudozni, mert ha megkérdezik, miért annyi egy festmény ára, arra nagyon bonyolult a válasz. Mert a művészetet nem lehet centiméterrel vagy kilóra mérni.

De a visszajelzéseknek azért nagyon örül, ahogy előbb említette.

Igen, mert azokból azért látszik, hogy az irány és az erőfeszítések nem voltak hiábavalók. Csak az egészben az a félreértés, hogy az ember nem az eredmények, a sikerek és a karrier szemszögéből nézve indítja a pályáját, sőt. Jó esetben

a későbbiekben sem ez válik fontossá, hanem egyfajta fanatikus hit abban, hogy a művészet fontos.

A Kádár-rendszerben az a stílusirányzat, amely mellett, jó néhány festőkollégámmal együtt, elköteleztem magam, már a hatvanas években tűrt jelenségnek számított a hatalom számára. Ez meg is akadályozta, hogy hivatalos intézményekben szerepeljünk, így a munkáink nem is jutottak el a szélesebb közönséghez. Úgyhogy ahhoz szoktam hozzá, hogy akkor is dolgozni kell, ha ebből nincs üzlet. Még annyi se, amennyivel a munkafeltételeket meg lehetne teremteni.

Honnan ez a kitartás, mi a titok?

Nincs titok. Ehhez a szakmához szükséges egyfajta konok elkötelezettség, jó értelemben vett fanatizmus, hogy mindenféle körülmények között folyamatosan dolgozzon az ember, mindezt maximális színvonalon. Egész életemben azt tartottam fontosnak, hogy jó minőségű munkákat próbáljak létrehozni. Már a főiskolán azt a célt tűztük ki magunk elé jó néhányan, hogy nemzetközi mércével mérhető művészetet csináljunk. Abban az időben (Bak Imre 1963-ban végzett a Képzőművészeti Főiskolán – a Szerk.) egy ilyen kijelentés már önmagában is lázadásnak számított. Végül többünknek sikerült ennél a programnál maradni.

IMG_9924_ok-135157.jpg

Bak Imre (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra/Fidelio)

Hogyan tudták bemutatni a munkáikat a nemzetközi színtéren?

A hatalom által számomra is kiosztott tűrt kategória miatt festményeket nem engedtek át a határon, viszont a papírra készült munkákat egy hengerben elpostázhattuk, ezért grafikákat, szitanyomatokat küldtünk ki. Így részt tudtunk venni olyan fontos nemzetközi biennálékon, ahol – ha csak a grafika szintjén is – nemzetközi mércével mérettettek meg a munkáink.

A 60-as évek vége felé aztán már külföldön is megmutathatta magát: az első kiállítása Stuttgartban volt 1968-ban, Nádler Istvánnal együtt, akivel közösen vették nyakukba Európát. Hogy sikerült kijutniuk?

Akkoriban a háromévenként kiadott, 70 dolláros utazási lehetőség kínálkozott annak, aki egy kicsit is tájékozódni szeretett volna a nemzetközi művészeti életről. A pénzt harminc napra kellett beosztani, utána haza kellett jönni. Nádler kollégával többször is bejártuk Európát. Autóstoppal eljutottunk Németországba, ahonnan vonattal mentünk tovább Franciaországba és Olaszországba. Egyik utazás során én átmentem Londonba is pár napra. A háromévenként kiadható útlevél mellett, a köztes időben, úgynevezett meghívó útlevéllel lehetett utazni, ehhez azonban nem lehetett valutát vásárolni. Sok múlott a szerencsés véletleneken is. A második utazásunk alkalmával az autó, amely felvett minket, Stuttgartig ment. Sosem jártunk ott előtte, nem ismertük a várost, és teljesen véletlenül találtuk meg a képzőművészeti főiskolát, ahol éppen nyári szünet volt, de az egyik tanár bent dolgozott a műteremben. Ő ajánlotta, hogy keressük meg a Müller Galériát, ahol később kiállíthattunk. Ezek nyilvánvalóan nem a magyar állam által támogatott kiállítások voltak, hanem turistaútlevéllel mentünk ki, a galéria biztosította az anyagot, így

ott, helyben festettük meg a képeket, hiszen itthonról nem engedték kivinni a műveket.

Mai szemmel nézve lehetetlen körülmények között jöttek létre ezek az utazások és képek, de hozzá kellett szokni, hogy ettől függetlenül mindig a legmagasabb színvonalat nyújtsuk.

Úgy tudom, hogy a galéria tulajdonosával és művészeivel aztán hosszú éveken keresztül jó barátságot ápoltak.

Egészen a halálukig, mert sajnos ők már nem élnek. Ha akkor a galéria tulajdonosa nem kezd el minket kifaggatni, hogy mi járatban vagyunk ott, biztosan másképp alakult volna az életem. Azt is megszervezte, hogy egy Stuttgart melletti településen megtanulhassuk a szitanyomás technikáját. Dolgoztunk ott egy darabig, a kapott pénzből pedig tovább tudtunk menni Párizsba.  Esténként meglátogattuk a művészkollégákat, akiket a galéria képviselt. Utólag visszatekintve látom, hogy ezek a beszélgetések jelentették az igazi felkészülést a szakmára. Mert tájékozottak voltak, és hatékonyan tudták átadni az ismereteiket az akkori nemzetközi művészeti helyzetről.

Bak Imre műterme (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra/Fidelio)

Nem volt nehéz hazajönni ezekről az utakról, a szabadságból?

Dehogynem, hiszen külföldön úgy kezeltek, mint a többi művészt.

A határ átlépésekor viszont már egy tűrt kategóriás senki lettem,

akinek önköltséges alapon egy Rákóczi úti lakásgalériában engedélyeztek csak kiállítást. Pszichésen is el kellett viselni ezt a kontrasztot, ami nem volt könnyű. De ezt az időszakot ki kellett bírni, és minden nehézség ellenére dolgozni tovább, hinni abban, hogy ez egy fontos munka, ez teszi értelmessé az életemet.

A Kádár-korszakban vágyott a térre, mentálisan és fizikálisan is. Manapság nagyméretű, 140x210 cm-es képeket fest. Ezek szerint még most is nagy szüksége van a térre?

Hogyne lenne. A tér egy fantasztikus jelenség, az anyagiságot és az anyagtalant egyszerre tartalmazza. A festészet erre ad lehetőséget, hiszen konkrét, érzékelhető anyaggal dolgozik a művész, de a cél az, hogy mire a kép elkészül, ne ez az anyagiság domináljon, hanem valami olyan illuzórikus festői tér, amely elvisz egy másik világba. Így juthatunk el a megfoghatótól a megfoghatatlanhoz. A festészet egyfajta szimbóluma a létezésünknek, ahol hús-vér emberként egy életen keresztül azért dolgozunk, hogy ne ez az „anyagiságunk” legyen a mérvadó, hogy eljussunk valami olyan szellemi és emberi minőségbe, amely nem definiálható. Ez az illuzórikus festői tér nagyon konkrétan tudja megjeleníteni mindezt. Ha arra törekszünk, hogy a minőségi ember felé közelítsük önmagunkat, akkor valójában

minden egyes elkészült kép visszatükrözi azt, hogy éppen hol tartunk az önépítkezésben.

A festészet sokkal szorosabban összefügg a mindennapi létünkkel, mint ahogy azt gondolnánk. Nem annyira csak a praktikus létünkkel, hanem inkább azzal, hogy milyen irányba kell törekednünk. Ebben óriási segítséget jelent a művészet. Egy-egy jó kiállítás kapcsán ez a fajta szimbólumérték érzékelhetővé válik a közönség számára. Ha pedig a nézők észreveszik, hogy milyen szerepet játszik a művészet a saját életük javításában, akkor festőként már jó munkát végeztem.

És észreveszik?

Egyre kevésbé sajnos. Magyarországon a kulturális területen belül a képzőművészetnek nincs olyan súlya, mint más művészeti ágaknak: az irodalom, a színház, a film és a zene is nagyobb teret kap. Úgy gondolom, hogy ennek az oka elsősorban az oktatásban keresendő. Miközben hosszú évtizedek óta iszonyatos mennyiségben elborítanak bennünket a képek a magazinokból, a reklámokból, a tévéből és az internetről, ezek feldolgozására nem vagyunk felkészülve. A vizuális kultúra színvonala sehol nincs Magyarországon. Még nem volt hatalmon olyan kormányzat, amely felismerte volna, hogy mindezt az oktatással kellene megoldani. Egy ideje az iskolákban létezik ugyan a vizuális kultúra tantárgy, de nincsenek megfelelően szakképzett tanárok, sem megfelelő mennyiségű óraszám, amelyben megvalósítható lenne a színvonalas oktatás. Sőt, még szándék sincs minderre.

Nem csoda, hogy az emberek nem tudnak mit kezdeni a kortárs művészettel.

Ha valaki soha nem járt múzeumban, és még a klasszikusokat sem ismeri, az nem fogja érteni a kortárs művészetet sem.

IMG_9877_ok-135157.jpg

Bak Imre (Fotó/Forrás: Váraljai Szandra/Fidelio)

Pedig a kortárs művészet mindig reagál az aktualitásokra, ezért fontos iránytű lehet, hol tart éppen az emberiség. Legutóbb, az acb Galériában kiállított sorozatát a járványidőszak is inspirálta. Hogyan befolyásolják az aktualitások a képeit, magát az alkotást?

Noha laikus szemmel nézve úgy tűnhet, hogy a szerkesztett, geometrikus, absztrakt képeimnek semmi köze a világhoz, ez azért nem így van. Az ember nem tud kilépni a napi történésekből, hatnak rá az események. Amikor beütött a járvány, hirtelen felborult minden körülöttünk, de sosem volt bennem direkt szándék arra vonatkozóan, hogy megfessem ezt a valóban rémisztő jelenséget, hiszen

a művészet sosem illusztrál, csak valamilyen módon integrálja a benyomásokat.

Sokan keservesen megszenvedték az elmúlt két és fél évet, a környezetemben is. Ezeknek a tapasztalásoknak a nyomai pedig átszűrődnek a munkákba. Egy idő után azonban megfigyeltem, hogy nem jó, ha a külső történések nyugtalanító jellege túlságosan rányomja a bélyegét a képekre. A művészetnek ugyanis mindig kicsit felül kell emelkednie ezeken. A járványidőszak előtt dolgoztam egy új sorozaton, amelyről szitanyomatok is készültek. Amikor az acb Galéria vezetője, Pados Gábor megnézte ezeket, azt javasolta, hogy a próbanyomatok alapján készítsek kollázsokat. Így az akkor uralkodó általános hangulattal, amely körülvett bennünket, fogtam az ollót, és a viszonylagos nyugalmi állapotot tükröző képeket szétnyírtam. Ebből raktam össze aztán a grafikai lapokat. Egy szúrós, kissé rémisztő világ jött létre. Minden mozzanat, amely ezeken a műveken zajlik, intuíción alapszik. Nem tudom megmondani, hogy egy adott forma miért ekkora vagy akkora, vagy a szín miért olyan árnyalatú, miért sötét vagy világos.

Ezek a nagyon szúrós, kicsit kétségbeesett munkák aztán szelídültek,

de a mai napig maradtak a hegyes, ékszerű formák, amelyek nemcsak arra utalnak, hogy a járvány még mindig jelen van, hanem arra is, hogy az életünk nem lett nyugodtabb és harmonikusabb.

bak373_ok-135323.jpg

Bak Imre: Helyzet VIII. | Situation VIII., 2020, silkscreen collage50 x 70 cm (A művész és az acb Galéria jóvoltából) (Fotó/Forrás: acb Galéria)

Legújabb ciklusa, A csend változatai, amelyből szeptember 16-án nyílik kiállítás az acb Galériában, olyan, mintha kontrasztja lenne az előzőnek. A képek nyugalmat, letisztultságot árasztanak, egyfajta meditatív állapotot tükröznek. Ez szándékos?

Igen, hiszen a két évvel ezelőtti kiállítás nagyon színes, erőteljes munkákból állt össze, amelyeken még jócskán érezni lehetett a covidos kollázsok hatását. Úgy éreztem, hogy egy meditatív, nyugodtabb világot szeretnék megfogalmazni, ez pedig szakmai kihívást jelentett. Nem tudtam, hogy a nagy fehér felületek és a fehérrel tört színek képesek-e olyan vizuális energiát megjeleníteni, mint az előző, kontrasztos vörös-feketék. Mindig az mozgat, mi az, amit másképp tudok csinálni az előzőekhez képest, mi újat tudok még kipróbálni. A festményeimet már vagy tizenöt éve számítógépen tervezem meg, utána hetekig, hónapokig dolgozom rajtuk. Így amikor megkérdezik, hogy mennyi idő alatt festek meg egy képet, akkor nem tudok válaszolni, hiszen az előkészítés lényegesen több időt vesz igénybe, mint maga festés. A mostani, hét darabból álló ciklus is 140x210 cm-es vásznakra készült, ragaszkodom ehhez a mérethez.

Miért?

Ez egy szakmai koncepció, amely kizárólag ebben a méretben tud igazán működni. Ahhoz, hogy ezeket a színeket térszerűen láthassuk, szükség van egy bizonyos mennyiségre belőlük, mert kisebb méretben egyszerűen nem működnek.

Egy kicsit a világ is harmonikusabb lett ön körül?

Dehogy, sőt. A csend változatai ciklus azonban inkább arra próbál rámutatni, hogy a körülmények ellenére sem szabad engedni, hogy a ricsaj és a szomszédunkban jelenleg is zajló háború zaja eluralja a lelkünket. Olyan kérdések foglalkoztatnak most, hogy hogyan biztosíthatjuk önmagunk védelmét, vissza lehet-e egyáltalán vonulni a csendbe, és hogyan valósítható meg mindez művészileg. Minden képet elsősorban magának csinál az ember.

Úgy kell megfesteni minden egyes művet, mintha ezen múlna az életünk.

Aztán az, hogy az elkészült festménynek mi lesz a sorsa, jórészt nem rajtunk múlik. Ennyi év távlatából úgy gondolom, mindenkinek önmagának kell megfelelnie. Akkor tud az ember nyugodtan aludni vagy befejezni az életét, ha tudja, mindent megtett, ami tőle telhető.

Fejléckép: Bak Imre a műtermében (Fotó: Váraljai Szandra)

A KULT50 bemutatja: Bak Imre

Kapcsolódó

A KULT50 bemutatja: Bak Imre

Mindig úgy törekedett aktuális lenni, hogy közben egyetemes is legyen. Bak Imre képzőművész portréja a Fidelio gondozásában megjelent KULT50 kiadványból.

Programkereső

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Színház

„Az igazi függetlenséghez fel kell nőni” – Székely Csaba is megszólalt a Junior Prima-ügy kapcsán

A szeptember 20-i Junior Prima díjátadón az egyik díjazott, Vilmányi Benett személyes nézeteire hivatkozva nem vette át a kitüntetést, melynek kapcsán a kulturális élet több szereplője kifejtette álláspontját.
Klasszikus

Egy húszéves zseni rémtörténete – korai Mahler-mű hangzik el a Müpában

A panaszos dal, Gustav Mahler első, teljes egészében fennmaradt műve a Grimm-testvérek hátborzongató meséjén alapszik. Bár a zeneszerző később két tételesre rövidítette ifjúkori művét, újrafelfedezése után igen népszerű lett az eredeti verzió is, amely most először hangzik el Magyarországon.
Vizuál

„Csak a magammal vitt pálinka mentett meg a fagyhaláltól” – Ata Kandó fotókiállítása az 1956-ban elmenekült gyerekekről

„Azoknak az embereknek, különösen a gyerekeknek a sorsát akartam megmutatni, akik nagyobb szabadságért harcoltak a kommunista Magyarországon” – mondta a 103 évet élt Ata Kandó fotóművész egy korábbi interjújában az 1956-os menekülthullám idején készített gyerekportréi kapcsán. Ezekből a képekből láthatunk most egy válogatást a PaperLab Galériában, Messzemenők címmel. 
Vizuál

Több ezer műtárggyal várja a látogatókat az Art Market Budapest

Több mint ötszáz kiállító művésszel és több ezer alkotással várja az Art Market Budapest az érdeklődőket október 6-9. között a Bálnában. Közép- és Kelet-Európa vezető művészeti vásárát a Duna-parti épület négy emeletén összesen mintegy 8.000 négyzetméteren építik fel. A vásár idei díszvendége Szerbia.
Színház

Játék! – Ádám és Éva, kifordítva

Október 14-én érkezik a SzínházTV online felületére Vinnai András Garzonpánik című darabja, Szabó Győzővel, Klem Viktorral és Pálos Hannával a főszerepben. Játsszon a Fidelióval, és kövesse Ön is az előadást kényelmesen, a kanapéjáról!

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Vizuál magazin

KÉP-regény: Tanuljunk meg angolul!

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezúttal a napokban elhunyt világhírű rapperről, Coolióról emlékezett meg, akit egy interjú során kapott lencsevégre.
Vizuál ajánló

Díjnyertes szlovén filmek érkeznek a Toldiba

Valahol a Bridget Jones és a Trainspotting közt elhelyezkedő, különleges hangulatú történet, egy egzisztenciális thriller a fekete komédia elemeivel vegyítve, valamint egy váratlan találkozás az idősek otthonában. Három kortárs alkotást láthatunk október végén a Szlovén Filmnapokon.
Vizuál ajánló

Kiállítással, művészeti vásárral és divatbemutatóval vár az idén 40 éves FISE

Az iparművészet minden területét felölelő kiállítás nyílik október 6-án a B32 Galériában. A tárlaton 185 kiállító, csaknem kétszáz alkotása látható majd egészen október 20-ig. A kiállítás mellett iparművészeti vásárral, divatbemutatóval és két új FISE kiadvánnyal is készülnek.
Vizuál ajánló

Több ezer műtárggyal várja a látogatókat az Art Market Budapest

Több mint ötszáz kiállító művésszel és több ezer alkotással várja az Art Market Budapest az érdeklődőket október 6-9. között a Bálnában. Közép- és Kelet-Európa vezető művészeti vásárát a Duna-parti épület négy emeletén összesen mintegy 8.000 négyzetméteren építik fel. A vásár idei díszvendége Szerbia.
Vizuál magazin

„Csak a magammal vitt pálinka mentett meg a fagyhaláltól” – Ata Kandó fotókiállítása az 1956-ban elmenekült gyerekekről

„Azoknak az embereknek, különösen a gyerekeknek a sorsát akartam megmutatni, akik nagyobb szabadságért harcoltak a kommunista Magyarországon” – mondta a 103 évet élt Ata Kandó fotóművész egy korábbi interjújában az 1956-os menekülthullám idején készített gyerekportréi kapcsán. Ezekből a képekből láthatunk most egy válogatást a PaperLab Galériában, Messzemenők címmel.