A Műcsarnok kamaratermének bejáratánál az egyik falról egy idős bácsi néz le ránk – fekete-fehér arcán szelíd mosoly keveredik valamiféle gyanakvással. Mintha kételkedne: tényleg rám, az én életemre, az én festményeimre vagytok kíváncsiak? Vakolatlan falú putri bejáratában ül, egy tucat képe veszi körül; a mesebeli alakok, az egyenként is túlburjánzónak ható festmények úgy ütnek el a szegényes környezetből, hogy mégis tökéletesen odaillenek. Hiszen ott születtek, onnan valók.
A kiállítóterembe belépve jobb oldalt egyesével vezetnek a képek a szemközti fal freskó-szerű képrengetegéig. Olyan a tárlat elrendezése, mint Balázs egyes képei is: első pillantásra ránk ömlik a festő világa, hogy aztán szép lassan fedezzük fel a képek részleteit. Ugyanígy, a kamarateremben egyből szembetaláljuk magunkat a több tucat, szabályosan fellógatott, mégis rendetlennek ható festménnyel, hogy a fal mellett haladva szép lassan, egyesével fedezzük fel Balázs világát, mire eljutunk a lényegig. De nem muszáj ilyen rendezett sorba haladnunk, kezdhetünk akár rögtön a bal oldali televízióval, ahol a festőről szóló Homorú tükröt kaptam örökül című filmből peregnek részletek.
Balázs János festményei a Horn gyűjteményből a Műcsarnokban (Fotó/Forrás: Szabó Ádám/ Fidelio)
Ebből tudhatjuk meg például azt is, hogy Balázst egyáltalán nem érdekelte az őt körülvevő felhajtás, és a pénzt sem nézte semmibe.
Miután felfedezték, egyre többen zarándokoltak el hozzá, rajongók, barátok, érdeklődők, újságírók, műkedvelők – amikor tudta, hogy látogatója érkezik, legszívesebben elszökött volna otthonról.
Balázs János 1905-ben született Alsókubinban. Apja és nagyapja is prímás volt, ötévesen árván maradt és egy salgótarjáni cigánytelepre költözött családjával. Mindössze két évet járt iskolába, olvasni azért tanult meg, mert tetszettek neki az újságok nagybetűi. Végül nemcsak mindenevő olvasó lett, de igazi reneszánsz műveltségű ember: Milton, Schopenhauer, Nietzsche műveit is szívesen forgatta.
Talán épp a környezetében furának ható érdeklődése miatt soha nem jött ki kortársaival.
Saját bevallása szerint még barátai sem fogadták be játszótársnak, ezért inkább a környékbeli öregekkel múlatta az időt.
Velük járt szedret, vadkörtét szedni, szenet keresni, míg lassan ki nem haltak körülötte a lelkitársai. Később magányosan élt, de mindenhez értett, ha kellett, hangszert szerelt, ha kellett, kéményt javított.
A kiállítás egyik képe (Fotó/Forrás: Szabó Ádám/ Fidelio)
A világháborúban elvitték katonának, majd hadifogságba esett és a szaratovi fogolytáborban raboskodott – életéből hat évet vitt el a háború. Miután hazatért Salgótarjánba, soha többet nem hagyta el lakhelyét. A visszafogott, bölcs emberek felsőbbrendű mosolyával annyit mondott erről:
Soha nem akartam jobb életet. A leggazdagabb ember ugyanis az, aki soha nem kíván semmit.
Az egyik ismerőse mondott el egy mesébe – vagy inkább képeibe – illő történetet vele kapcsolatban: eszerint Balázs és egyik barátja egyszer találkoztak egy szenttel, aki megajándékozta őket a mindentudással. Egyetlen feltétele volt: nem szabad megnősülniük, különben megnyomorodnak és meghalnak. Mind a ketten ugyanazt a lányt szerették, a barát azonban nem fogadta meg a tanácsot, és elvette azt feleségül – később valóban nyomorékká vált és meg is halt. Balázs viszont soha nem nősült meg.
Idősen, 60 év felett kezdett csak el festeni, de csak úgy, mint az olvasásnak, ennek is hamar megszállottja lett.
Ha ismerősei nem vittek neki vásznat, széttépte ingét és arra festett.
Van olyan képe, aminek a vászna több rongyból, kabátból, abroszból van összevarrva. Képeit először F. Mihály Ida művészettörténész fedezte fel, miután bevittek neki megmutatni párat. Azonnal rohant a festőhöz, mert tudta, hogy kincsre lelt.
Balázs naiv művészet körébe tartozó képein magyar népmesébe illő motívumok keverednek misztikus alakokkal. Valamennyi festményében ott lüktet a kelet-európai sírva-vigadás, a történelemmel, saját sorsával és Istennel is ellentmondásos viszonyban álló nép gondolatvilága. Művei az évszázados roma kultúra és hagyomány tiszta lenyomatai.
A Balázs János festményei a Horn gyűjteményből című kiállítás január 12. és február 10. között tekinthető meg a Műcsarnok Kamaratermében.
hírlevél
