- Először jár Magyarországon. Hogyan került kapcsolatba hazánkkal és Szentendrével?
- Gulyás Gábor, a Ferenczy Múzeumi Centrum igazgatója tavaly megnézte a Velencei Biennálén rendezett kiállításomat és hívott, hogy állítsak ki itt is. Egyébként berlini irodámban a legkedvesebb menedzserem magyar, ami újabb érv volt amellett, hogy végre eljöjjek ide. Így hát idén januárban Magyarországra repültem, bebarangoltam ezt a fantasztikus várost, s persze a Szentendrei Képtárat, amelyet varázslatos, mágikus térnek éreztem már akkor is. Örülök, hogy bemutathatok itt egy fontos projektet.
- Nagyon sok hétköznapi tárgyat használ az installációihoz a cipőktől elkezdve a bőröndökig. Gyakran visszatér azonban a kulcshoz, ahogy most is. Vehetjük úgy, hogy a kulcs a legfontosabb objektum, ami inspirálja az installációit?
- Gyakran használom ugyanazt a tárgyat újabb és újabb installációkban, talán azért is, mert elsőre sokszor nem érzem befejezettnek a munkát. A kulcs valóban roppant fontos a számomra. Annyira kötődik az emberi élethez – nagyon személyes, különleges tárgy.
- Hogyan került közel ehhez a tárgyhoz?
- Az elmúlás megélése révén. Két évvel ezelőtt terhes voltam, de elvesztettem a gyermekemet. Három hónapra rá az édesapám is eltávozott. Valami fontosat kerestem, amiben az emlékezés által feloldódik a fájdalom – így találtam rá a kulcsokra.
- Míg a Biennálén egy facsónakot épített az installációba, most ugyanezt vörös fonalból hozza létre. Hogyan kötődik egymáshoz a csónak és a kulcs?
- A csónak formája olyan, mikor a két kezünket összetesszük, és ebben a nyitott kézben tartjuk a kulcsot. A csónak az embert és az időt is szállítja, mert a kulcs egyszerre emlék és jövő.
- Több installációjában is fekete fonalat használ, a kulcsoknál viszont mindig pirosat.
- A fekete az univerzumon kívüli világ számomra, az éjszakai ég, a tejút. A piros az univerzumon belül van, a testen belül, akár a vér. Japánban a piros szín a kapcsolatokat is szimbolizálja. Ha pedig jobban megnézzük, a kulcsok emberi alakra hasonlítanak. De a fonal ugyanígy jelzi az ember és sors közötti kapcsolatot is.
- Ahogy a Biennálénál, a most nyíló tárlatnál is kérte, hogy az emberek ne csupán kulcsokat küldjenek, hanem írják meg a hozzájuk kötődő történeteiket is. Volt olyan emlék, amely különösen nagy hatással volt önre?
- Volt egy lány, aki nagyon sok egyforma kulcsot küldött el nekem. Ezek a lány édesanyjáé, egy Alzheimer-kóros hölggyé voltak, aki mindig elvesztette őket, emiatt egyfolytában újakat kellett csináltatni neki, de később szinte mindig meglettek. Mikor az édesanyja elhunyt, a lány elküldte ezeket a kulcsokat. Nagyon erős volt számomra ez az üzenet. Amikor az emberek kulcsot küldenek, egyszersmind fontos emlékeket adnak: az érzést, hogy nem tudják kidobni az adott kulcsot.
- Ön használta már fel saját kulcsát egy installációban?
- Igen, a régi, berlini stúdióm kulcsait. Nagyon sokat alkottam ott és nem tudtam kidobni őket.
- Hogyan építi fel ezeket a döbbenetesen látványos installációkat?
- Ahogy az agyban is összekapcsolódnak az emlékek, a kulcsokat egyenként és csoportosan is összeköti a vörös szál. Sorokat hozok létre a saját ritmusomra. Olyan, mintha vázlatokat rajzolnék a levegőbe. Egyik vonalat a másikra, három dimenzióban. Régebben festettem, ma a környezetemet töltöm meg szálakkal. A saját, belső univerzumomat hozom ilyenkor létre a külső világban, amely szintén az enyém, mert magamból adok ki valamit.
- Mi történik az installációkkal a kiállítási idő letelte után?
- A fonalakat levágják, és ebben a formában az alkotás nem létezik tovább. Az installációban a pillanat a legfontosabb. Ezt a pillanatot, az emlékeket magunkkal visszük, ilyen módon a kiállítás örökre megmarad.