A nyugati ember tengeribetegsége – Megnéztük az év legjobb filmjét

Ruben Östlund egy zseni – alighanem mindenki ezt a következtetést fogja levonni, miután látta a svéd rendező legújabb filmjét, A szomorúság háromszögét. Persze, egy ilyen kijelentéssel nem mintha bármit is kockáztatnánk, hiszen olyan alkotóról van szó, aki két egymást követő filmjével nyerte el Cannes-ban az Arany Pálmát. Egy díjat, amit azért időről időre megkérdőjeleznek kritikusok és laikusok is egyaránt, elég csak a tavalyi győztes Titánra gondolni, amely testhorror lévén – vitathatatlan művészi értékei mellett – sokaknál kiverte a biztosítékot.

Ahhoz viszont kétség sem férhet, hogy Östlund új szatíráját látva senkinek sem lesz kifogása.

„Ha csak egy filmet néz meg idén, ez legyen az” – ha elhinném, hogy tömegével léteznek emberek, akik évente egyetlenegy filmet látnak csak, ennek a kritikának ezt az elcsépelt címet adtam volna.

Ruben Östlund a 2022-es Cannes-i Filmfesztivál fődíjával (Fotó/Forrás: Pascal Le Segretain/Getty Images Hungary)

Ha eltekintünk Östlund formai brillírozásaitól, a legnagyszerűbb dolog A szomorúság háromszöge kapcsán, hogy

Nem tesz hitet az őszinte beszédmódot lassan ellehetetlenítő identitáspolitikai narratívák egyike mellett sem. Ehelyett párba állítja a két világmagyarázatot, marokra fogja a bennük rejlő igazságokat és ostobaságokat, és egy nagy történetté gyúrja – csak ennyi, mondhatnánk, és kész is egy remek szatíra, amelyben egy kicsit mindenkinek igaza van, de mindenki nagyot téved.

De mit is csinál pontosan Östlund? A film központi elemévé a pénzt emeli, megmutatván, hogyan képes mozgatni nem csupán az egész világot, de a legalapvetőbb emberi kapcsolatainkat is a tulajdon és az üzlet. Ha pedig innen nézzük, a társadalmunk végtelenül üresnek tűnik. Ehhez főhőseinek egy topmodell párost választ ki, hiszen ezt a kiüresedést hol is lehetne jobban tetten érni, mint a divatszakmában? A film első harmada kettejük sekélyes kapcsolatát mutatja be, a környezetükben pedig felvillan a modellügynökségek és marketingcégek világa, amelynek képviselői magukra mint a magasművészet megtestesítőire tekintenek. Östlund briliáns írói képességeinek köszönhetően

Úgy teszi rettentően viccessé a látottakat, hogy cseppet sem torzít a realitáson. Harris Dickinson és a közelmúltban tragikus hirtelenséggel elhunyt Charlbi Dean tökéletes párost alkotnak a vásznon. Két bántóan felszínes, mégis szerethető karakter, akik szinte tudatában sincsenek annak, hogy milyen kiváltságos élet az övék.

Charlbi Dean és Harris Dickinson A szomorúság háromszöge című filmben (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

A film jelentős részében egyébként csak apró túlzásokkal dolgozik a rendező, igaz, ezeket egyre gyakrabban kell bevetnie a történet előrehaladtával. A második nagy fejezetben egy luxushajó hétköznapjaiba nyerünk betekintést, ahol – megint a valóságnak megfelelően – az óceánjáró különböző szintjei jelképezik a társadalom ranglétráit. A dúsgazdagok a fedélzeten sülnek ropogósra, iszogatják koktéljaikat, és a legostobább problémákkal vegzálják a személyzetet, akik a kötelezettségeiken túl, már-már misztikus megszállottsággal hajtanak végre bármilyen kérést a legcsekélyebb borravaló reményében. És közben persze parancsolgatnak a hajófenéken dolgozóknak, akiknek a napfényre is tilos kimerészkedniük.

Östlund e fejezet végén dobja be az első, igazi túlzást, egy egészen fenomenális jelenetben ugyanis létrehozza a dúsgazdagok földi poklát. Spoiler nélkül annyit elárulhatunk: tengeribeteg milliárdosaink gyomrát némileg megüli a kaviár, a polip és az osztriga.

Arvin Kananian és Woody Harrelson A szomorúság háromszöge című filmben (Fotó/Forrás: Vertigo Média)

Mindez két tökrészeg karakter párbeszédének kíséretében egyfajta tanmesévé is válik: egy orosz kapitalista (Zlatko Buric) és egy amerikai marxista (Woody Harrelson) vitatkozik a hangosbemondóban társadalomról, kizsákmányolásról, erkölcsről. Az eddigiek alapján talán már nyilvánvaló, hogy ez nem egy valódi vita, nem arról szól, hogy a nézőnek el kell döntenie, kinek van igaza.

A világ pedig, ha tetszik, ha nem, ilyen: akinek pénze van, bármit megtehet, és meg is tesz, akinek pedig nincs, annak hirtelen elvei lesznek.

És ezen az sem segít, ha feje tetejére állítjuk a dolgokat, ahogy az ilyen-olyan társadalommérnökök időnként javasolják. A harmadik fejezetben ugyanis a mi kis mikroközösségünk egy váratlan helyzetben találja magát, ahol nemcsak, hogy kifordul önmagából az addigi rend, de még a nemi szerepek is drasztikusan átalakulnak. És hogy mi változik? Hát, nem sok minden.

Östlund filmje mintha egyfajta kísérlet lenne annak bizonyítására, hogy jöhetnek bármilyen ideológiák, azok nem fogják megjavítani a társadalmainkat.

Az ember csak ember marad, szükségleteivel és ösztöneivel együtt. Persze, itt felróhatnánk a rendezőnek, hogy akkor ajánljon is valamit, mégis mit kellene tennünk, de a hétköznapjainkban zajló identitáspolitikai csatározásokat figyelve már az is értékelendő gesztus, ha valaki jelzi: a különböző oldalak harsány (fél)igazságai mögött ugyanolyan romlott gondolatok, sértettség és érdekek bújnak meg.

Senki ne hagyja ki A szomorúság háromszögét, amelynek minden egyes jelenetéről órákat lehet, sőt kell is beszélgetni. A két és fél órás játékidő pedig lazán elröppen, a folyamatos nevetés közben nem jut időnk az óránkra pillantgatni. Irány a moziba be, és röhögjük ki egymást, magunkat.

Fejléckép: Jelenet A szomorúság háromszöge című filmből (Fotó/Forrás: Vertigo Média)