A pesti gangra kizárt hímoroszlán – Megnéztük a Kiscelli Mácsai-kiállítását

1978-ban, egy szeptemberi napon, Mácsai István az Aulich utcai Spartacus presszóba indult egy kávéra, amikor odaérve, a járdán megpillantott egy csomagolópapírral letakart, halott nőt, a hasára helyezett retiküljével.

(…) „Két női cipő kandikált ki a papíros alól, másik szélén meg egy szürke – ősz hajtincs feküdt az aszfalton. Az egész csomag tetején, vagyis a nő hasán egy régimódi női retikül. A járókelők közönyösen, az autók füstölögve, én magam is alig meglepve. – Hát veled ez történt? – kérdeztem magamban félhangosan, letegezve a halottat” – olvasható Mácsai István 1978. szeptember 17-én írt naplóbejegyzésében.

Noha úgy fogalmaz, a látvány alig lepte meg, mégis nagy hatást gyakorolhatott rá, mert megfestette.

A szürreális, farostlemezre készített olajképet egyszerre jellemzi a groteszkség, a közöny, a meghökkenés, a sivárság, a magány és a kilátástalanság érzetének sajátos keveréke. Nem csoda, hogy a mai kor embere, akinek alapélménye az elidegenedés érzése, talán könnyebben rezonál a műre.

Mácsai István: Pesti halál, 1978 (Fotó/Forrás: Gyuricza Mátyás/Kiscelli Múzeum)

„Tematikailag szépen illeszkedik a városképek sorába. Mácsai ekkor fedezte fel magának a járdát mint alsó nézőpontból megfogalmazott színteret. Ezután több »járdapiszok csendéletnek« is nevezhető művet készített” – magyarázza a kiállítás kurátora, B. Nagy Anikó művészettörténész, hozzátéve, hogy a középen átrendeződő installáció révén a festményt hordozó fal húsz percenként a kiállítótér más pontjára mozdul át. 

Mácsai fekvő aktjai (Fotó/Forrás: Gyuricza Mátyás/Kiscelli Múzeum)

Az idős, halott nőt ábrázoló kép a terem másik végébe, a fiatal nőket ábrázoló, fekvő aktokkal szembe kerül majd, így alkotva paradox módon harmóniát, bemutatva élet és halál elválaszthatatlanságát. A képein pózoló modellek megbecsült szereplői voltak Mácsai műtermének, a mester szinte családtagként kezelte őket:

Az Akt ecsettel című alkotáson a meztelen nő Giorgione A vihar című művét festi, vele szemközt viszont nem egy Mácsai-kép, hanem Gánóczy Mária A félbevágott festőnő című műve áll.

Gánóczy Mária: A félbevágott festőnő, 1961 (Fotó/Forrás: Gyuricza Mátyás/Kiscelli Múzeum)

Gánóczyval barátok és kollégák voltak, a festő Mácsaihoz hasonlóan jelentős dokumentumfilmes és fotós életművet hozott létre. „Azért került be ez a vendégkép a kiállításra, hogy egymásra vetíthessük a kilenc gyermeket nevelő Gánóczy és Mácsai végletesen különböző alkotói körülményeit” – mondja B. Nagy Anikó a most kilencvenöt éves Gánóczy Máriáról, aki maga is festődinasztiából származik. 

A szorongó oroszlán, a sorsába beletörődő csirke és a bánatos szemű juhászkutya

Mint egy gangra kizárt, domesztikált hímoroszlán, úgy érezhette magát Mácsai István a hatvanas években. Erről tanúskodik egyik leghíresebb képe, az 1961-ben festett Az oroszlán. A szürreális festményen megjelenik mindaz a szorongás és sarokba szorítottság élmény, amely akkoriban jellemezte életét. 1957-ben ugyanis több hónapot töltött Párizsban tanulmányúton, és bár addigra szinte az összes főiskolai osztálytársa disszidált, ő végül a hazajövetel mellett döntött. Ekkoriban készült el a Konyhai falikút csirkével című képe, amely csakúgy, mint az oroszlán, önarcképként értelmezhető.

A mű egyszerre nyomasztó, szorongást keltő és gyönyörködtető, órákig lehetne nézni a Pesti halállal és Az oroszlánnal együtt. 

Mácsai István: Az oroszlán, 1961 (Fotó/Forrás: Gyuricza Mátyás/Kiscelli Múzeum)

A két szürreális állatönarcképnek egy harmadik darabját is megtalálhatjuk a tárlaton, az emeleten a függőhídon áthaladva: a Pesti gang egy bánatos szemű fehér juhászkutyát ábrázol, amint szomorúan gubbaszt a Belgrád rakparti ház folyosóján, ahol akkoriban a Mácsai család lakott.

„Mácsai idegennek érezte magát a saját korában, elvágyódott. Ezt nemcsak itt fogalmazta meg, hanem sajátos stílusú rajzos portréin, amelyeken reneszánsz módon ábrázolta a kortárs embereket. A valóság, a földönjárás és az elvarázsoltság egy furcsa keverékét állította így elő, sokan érezték így magukat akkoriban. A vasfüggöny mögötti világban keresték a
helyüket és az európai tradícióval való kapcsolódásokat” – mondja B. Nagy Anikó.

Az élénk társasági életet élő, nagy baráti körrel rendelkező festő szakmailag magányos volt: azt a száraz, szikár realizmust, amit képviselt, Magyarországon kevesen művelték, hasonló törekvések inkább külföldön mutatkoztak.

Mácsai István: Papp Zoltán (Fotó/Forrás: Gyuricza Mátyás/Kiscelli Múzeum)

Mácsai ’56-os fényképei

Kevesen tudják róla, de szenvedélyesen fényképezett, szinte állandóan járta a várost gépével, majd az 1954-ben vásárolt, nyolc milliméteres kamerájával. Kisfilmjeiből és fotóiból is számtalan képet láthatunk a tárlaton. Fotós életműve nagyrészt feltáratlan, így

Általában nem a politikai eseményeket fotózta, hanem az emberi pillanatokat: a sorban állást a zöldségesnél, a Széna téri ételosztást és saját, kibombázott lakásukat, amelynek romjain félmosollyal az arcán üldögél. Mosollyal, mert a szétlőtt ház lakói mind örültek annak, hogy életben maradtak, és túlélték az oroszok támadását. Közel volt még a második világháború élménye: a munkaszolgálatból megszökött Mácsai menyasszonyával, Gáspár Katalinnal 1944 novemberétől a háború végéig bujkált. Végül hatvanhárom évet voltak együtt, Mácsai István 2005-ben bekövetkezett haláláig.

Noha a kétszeres Munkácsy-díjas festő éppen száz éve született, a lenyűgöző, átfogó tárlat nem centenáriumi kiállítás. Ahogy a kurátor fogalmaz,

Mácsai István kiállítása a Kiscelliben (Fotó/Forrás: Gyuricza Mátyás/Kiscelli Múzeum)

Talán a hely atmoszférája teszi – a Kiscelli az egyik kedvenc múzeumunk a fővárosban – vagy a művek aurája, nem tudni. Mindenesetre olyan közelségbe kerül hozzánk Mácsai és munkássága, hogy néha már olyan érzetünk támad, mintha mellettünk járkálna a térben. Azzal a félmosollyal az arcán, amivel a kibombázott lakásuk romjain üldögélt.

Fejléckép: A Konyhai falikút csirkével és Az oroszlán című festmények a kiállításon (Fotó/Forrás: Gyuricza Mátyás/Kiscelli Múzeum - Fővárosi Képtár)