drMáriást vagyis Máriás Bélát még a vártnál hamarabb bezáró kiállítása sem tarthatta vissza attól, hogy hevenyészett tárlatot kerekítsen nekünk az A38 állóhajó éttermében, ahova annak ellenére befutott, hogy a helyszínen úgy tudták, még Kínában van – más források szerint Adrian Brodyval forgat. Viharos megérkezése láttán, ami közben sikerült perceken belül bemutatkoznia nekünk, lekezelni az étteremben található valamennyi ismerősével, átadni a frissen kiadott albuma két példányát, berendeznie maga mögött a festményeket, egyetlen lehetőséget sem zártunk ki vele kapcsolatban.
– Az album a pécsi Meg fogsz gyógyulni! kiállításról készült?
– Az újvidéki Fórum kiadó adta ki annak kapcsán, hogy most lettem 50 éves, így bemutattuk a pécsi és a budapesti kiállításon is. Mindkét helyhez kötődöm: az A38 egyik megálmodója és munkatársa vagyok, Pécs pedig félúton van a szülővárosomig. A pécsi nem mondható életmű-kiállításnak, mert bár nagyon nagy a galéria és sok mindent sikerült bemutatni, mégsem akkora, hogy minden korszakomat be lehessen mutatni, így a két legfontosabb opusomra fókuszált Gulyás Gábor kurátor.
Egyrészt a legújabb, utóbbi 10 évben alkotott politikai, közéleti és egyéb tematikájú festményekre, másrészt a papírkivágat-emberekkel és formákkal foglalkozó sorozatra, amelyekkel fiatalon, még 20 éves koromban kezdtem el foglalkozni. Utóbbiakból az évforduló jegyében idén készítettem egy nagyméretű sorozatot, amely ugyanezt a motívumot hozza vissza.
Sokan meglepődtek, hogy a nem kevéssé groteszk, megdöbbentő vagy kritikus politikus-festmények mellett ilyenek is születtek.
De azt gondolom, teljesen normális dolog, hogy valakinek lehet két fajta hanghordozása: az egyik harsányabb, a másik befelé fordulóbb.
– A politikusok festése nagy váltás a papírcsipkék után. Mi hozta ezt a fordulatot?
– Fokozatosan történt. Sok év alatt jutottam el a teljesen befelé forduló, filozofikus, meditatív festményektől egy nagyon harsány, közéleti beleszólós hanghordozáshoz. Tulajdonképpen a zenével az irodalommal és egyéb megnyilvánulásaimmal párhuzamosan vált egyre radikálisabbá a kifejezésmódom, és fordultam egyre inkább a közélet, a köz és az aktualitások, mindazon témák iránt, amelyek megszabják az életünket kívülről. Ez lehet történelem, diktatúra, politika, lehetnek pozitív és negatív szereplők. Tulajdonképpen azok, amelyek meghatározzák a véleményünket, amelyek mozgatnak minket.
Egy iszonyú mértékben átpolitizált világban élünk, és ha már ez egy adott téma, akkor úgy gondoltam, ha nem menekülhetek tőle, akkor felhasználom és újrahasznosítom.
– Átesztétizálja?
– Ezek a festmények azt a lelki állapotot tükrözik, amelyben vagyunk. Ott van bennünk egyrészt a szépség és általa közvetve az idealizált, harmonikus világ, amely után vágyakozunk, amit általában a megidézett művészeknek a világábrázolásai, világfelfogásai képviselnek.
Másrészt ott van rajtuk valaki, aki nem oda való, aki másmilyen, aki hordoz egy történetet, képvisel valami olyasmit, ami fájdalmas történelmi emléket vagy aktualitást hoz a képbe.
Aki bizonyos értelemben a kelet-európai történelmi múltnak vagy jelennek a furcsa és groteszk szereplője. Tehát azok, akik meghatározzák a mi életünket, akiktől tulajdonképpen nem tudunk menekülni.
– Az, hogy közéleti szereplőkről készít festményeket, lehet előny és hátrány is. Mindenki számára értelmezhetőek a képek – ellentétben a papírkivágatokkal – és könnyen felismerhető, hogy kit ábrázolnak, ugyanakkor itthon nem szokás kritizálni a politikusokat. Ön mit érzékelt ebből?
– Tulajdonképpen a politikusok a mi kortárs szentjeink.
Kritika, gondolkodás, komolyabb analízis és általában adatok ismerete nélkül szoktunk akár fociszurkolókként, vallási fanatikusokként vagy egyszerűen csak valakivel azonosuló figurákként magasztalni őket. Úgy gondolom, ha a politikusokat racionálisabban vagy távolságtartóbban tudnánk kezelni, akkor valószínűleg én se festenék ilyen képeket. Nyilván van ebben a történetben egyfajta csavar, egyfajta punk attitűd: éppen azzal foglalkozni, amivel nem kellene. De ez engem őszintén érdekel.
Politikusokat festeni úgy, hogy az ember komolyan veszi, átéli a szerepüket, a helyzetüket, utánuk néz, keres, olvas, talál, hogy aztán saját olvasataként mutassa fel a róluk alkotott képet.
A festészet azért borzasztó izgalmas művészeti médium, mert nem egyértelmű, és nemcsak egy olvasata van. Annak, hogy egy képen mit látunk, nincs kimondott, egyértelmű receptje. Ezt a dupla Orbán-képet, vagy kettős Orbán-portrét amikor megfestettem, kitettem az internetre, és arra kértem az embereket, hogy adjanak neki címet. Nyilván nagyon ellentétes és szerteágazó címeket adtak: pozitív, negatív, elvonatkoztató, vicces, groteszk, buta és egyéb módokon. De nagyon izgalmas volt, mert képet adott arról, hogy ha nincs megmondva, hogy mit lássunk bele egy képbe, akkor az milyen sokféleképpen értelmezhető. Végül kiválasztottam egy más által adott címet, amely úgy gondolom, érdekes történetet sző a festmény köré. Ez a cím pedig a következő: Orbán Viktor megtekinti a róla mintázott Társadalmi igazságosság és egyenlőség szobrát a Városligetben.
A képen két figurát látunk, ugyanazt a valakit, aki saját magával találkozik.
Visszanéz, előrenéz, a saját régi énjével kritikusan, vagy egy dublőrrel, vagy akár egy olyan vetélytárssal, aki őt imitálja,
miközben egy a “Vadak” stílusában megfestett tájban látjuk őt élénk színekkel felvázolt környezetben, amely ugyanakkor gyermeki hangulatot is áraszt. Vagyis számos itt a kettősség, az igazság és a hamisság, a látszat és a valós, vagyis sok minden ütközik e képen. Kék és piros, miközben lehetne zöld és narancssárga. De mindenek előtt két olyan figurát láthatunk rajta, amelyről tudjuk, hogy egyik se igazán az, aminek képzeljük. A látszatok egyfajta hatványozottságát hozza ez a kép, s azt nézve újra és újra át tudjuk gondolni. És számomra ez az izgalmas, hogy változik a kép az időben, új és új értelmezéseket ad, ahogy a szereplőnek a megítéltsége vagy a vele való azonosulás vagy a vele való ellenségeskedés is változik az idő során. Maga a kép olvasata így állandó változásban van.
– A politikusoknak azt a tulajdonságát, hogy jönnek-mennek, felbukkannak, eltűnnek, belekalkulálta a képekbe?
– Egyrészt az igaz, hogy a politikusok jönnek-mennek, volt már olyan személy, aki azt mondta, hogy e festményeknek múlandó az értékük, mert ezek a szereplők eltűnnek és 20 év múlva nem fogjuk tudni ki volt az egyikük vagy a másikuk. Ez azért nem áll, mert
itt olyan történetek vannak elmondva, amelyek nagyon is fémjelzik a korunkat.
Például, ha Bayer Zsolt visszaadja a lovagkeresztet című képet nézzük, akkor egy olyan jelenségről beszélünk, amely megrázta a magyar közvéleményt, s különös, intim oldaláról mutatta meg, hogy ki mit gondol a mai magyar politikáról és helyzetről. Egyesek visszaadták saját lovagkeresztjüket tiltakozásukként, míg mások örültek annak, hogy azok visszaadták. Én ezt a hangulatot egy álromantikus naplementében ábrázoltam, olyan békegalambbal, amilyen a magyar politikában nincs, s hogy kinek áldozik le éppen nem tudhatjuk - a főszereplőnek, másnak, egy politikai rendszernek, vagy csak egyszerűen egy szép romantikus estét látunk rajta Seurat pointilista stílusában.
Látunk itt egy másik festményt is, amelynek van egy hosszú és egy rövidebb címe is. A hosszú az, hogy Áder János gyorsan aláír minden törvényt, majd gyorsan elrohan Zalaszándokánosra a horgászversenyre, amelyet megnyer egy felfújható bohóchallal, amikor váratlanul a háta mögül megtámadja egy gumicápának öltözött tanár. Ez a groteszk történet három dolgot említ egy olyan történelmi pillanatból, amely izgalmas volt a számunkra. Egyrészt akkoriban voltak a pedagógus tüntetések, az ő elégedetlenségük a fizetésükkel, a megítélésükkel. Aztán volt egy olyan vélemény, hogy az elnök túl könnyen aláír sok mindent, mintha meg akarna szabadulni ezektől a feladatoktól.
Valamint hogy a fontos személyeknek is lehetnek egyszerű vágyai, szokásai, ahova a szerepükből elvágyakoznak, az pedig Áder János esetében a horgászat.
Ott végre meg tud nyugodni, ezért a festményen őt végre mosolyogni látjuk, ami elég ritka, kevéssé jellemző rá.
És van egy negyedik kép, az pedig a Kádár János belép a Fideszbe egy népművész műtermében című műalkotás. Ezen láthatunk egy hímzett szívformát, ami a szeretetnek egyszerű és naiv leképezése, láthatunk virágokat, amelyek a szépséget, az önmagáért való szépet képviselik, és nagyban pedig vörösben a régi nagy vezért és zöldben az új nagy vezért, mindezt fehér alapon, vagyis így lesz a kép piros-fehér-zöld.
– Min dolgozik most?
– Nem unatkozom. November 30-án zárjuk nagyszabású kiállításomat a Zsolnay Negyed galériájában, ahová Gulyás Gábor kurátor képzőművészeti tevékenységem bemutatása mellett olyan videókat is készíttetett, amelyeken barátaim olvasnak fel szövegeket a köteteimből. Keresztury Tibortól Rátgéber Lászlón és Lovasi Andráson át Ladik Katalinig és Fábry Sándorig. Van egy terem, ahol a zenei tevékenységem látható klipek plakátok, fotók, kiadványok formájában, valamint láthatók a velem hasonló felfogású művészek alkotásai: Swierkiewicz Róbert, Bada Dada, feLugossy László, Bukta Imre és Szombathy Bálint művei. A hajón látható kiállítás Prágába utazik, miközben Pekingben a Természettudományi Múzeumban látható kiállítás az új papírcsipkés képekből, Szabadkán pedig december 2-án nyílik tárlatom. Tulajdonképpen 5 kiállítás és a köréjük rendeződő események azok, amelyekkel az 50 év kapcsán ünnepelünk. És itt az A38 állóhajón volt egy nagyszabású koncert is lemezbemutatóval, mert 30 éves a Tudósok zenekar.
Most először volt olyan problémám, hogy nincs elég képem a sok kiállításra, s hogy jóformán üres a lakás.
Persze még mindig van mit kiállítani, de egy jelentős mennyiségű alkotás utazik most és van kiállítva, annyira, hogy gyűjtőktől és múzeumoktól is vissza kellett kérni néhányat ahhoz, hogy átfogó képet adhassunk arról, mit is csinálok.
– A kiállításokon kívül is pörög az élet. A Lomtalanítás című regénye nyáron jelent meg kínai kiadásban is.
– Nagyon jó visszhangot keltett. Most találkoztam fordítójával, Zemin Yüvel, aki elmondta, el se tudja hinni, de egyetlen negatív kritika sem jelent meg a kötettel kapcsolatban, amely viszont meglehetősen kemény és kritikus. Kerestem a magyarázatát annak, hogy vajon mi lehet e könyv sikerének az oka, s arra jutottam, hogy talán az, hogy
olyan társadalmi állapotot és hangulatot mutat fel a szereplői által, amely a mai Kínára is jellemző: a posztszocialista társadalom válságát,
amelyben az emberek izgatottan keresik a helyüket, aztán vagy megtalálják vagy elvesznek. Nyáron, a kötet bemutatóján a Pekingi és a Dél-Kínai Könyvvásáron még két kötetem kiadására kötöttek velem szerződést, s a jövő évi Pekingi Biennáléra is meghívtak kiállítani. Döbbenten nézem, hogy mi történik és nem értek semmit.
– Az elmúlt hónapokban a közéletben is számos megdöbbentő dolog történt. A legutóbbi Donald Trump megválasztása volt. Ön szerint mi ennek az oka?
– Trumpot ugyancsak megfestettem, mint új korunk fáraóját, akinek frizuráját törzsfőnöki arany-tarajjá fújja az új szél. 20 évvel ezelőtt találkoztam először a Trump névvel, amikor a manhattani Trump Towerban tettem látogatást, amely
maga a giccs és az erő szimbóluma.
De ez a két dolog a mai világba nagyon erősen jelen van és nagyon sok mindent megmozgat. Az emberek kiábrándultsága az, amely az erős kéz politikájának ad teret, s mivel a világban egyre inkább az erőskezűség van jelen, így választott Amerika is.
– Itthon pedig a Népszabadság megszüntetése kavarta fel az indulatokat.
– Ne lepődjünk meg azon, hogy a politika megtesz mindent, amire képes. Nem fogja elszégyellni magát és nem fog elbizonytalanodni, hanem ami az érdeke, ami a keze ügyében van, azt meg is fogja tenni és kaparintani. A magyar baloldal, amíg nem néz szembe azzal, hogy mi okozta a kudarcát az utóbbi években, addig nem fog tudni új erőre kapni.
Nincsenek olyan hívószavai, amelyek meg tudnák szólítani az embereket, míg a jobboldalnak vannak, ráadásul minél kevésbé irigylésre méltó színvonalúak, annál működőképesebbek.
Ennek a - mondjuk így - teljes egyensúlyzavarnak nagyon sok vesztese van, az egyik legnagyobb a kortárs művészet, amelyről a kormány azt se tudja, hogy micsoda. De más vesztesek is vannak: egy csomó társadalmi csoport, akik mögött nem áll senki, és akiknek a hangját senki sem hallja meg senki, ami nem éppen ígéretes mércéje egy demokrácia fejlettségének.
– Az ön képeit viszont szeretik.
– Talán azért, mert nem hazudnak, hanem megtörtént eseményeket és ismert személyeket dolgoznak fel és mutatnak be egyfajta diverzáns igazságosztás formájában.
Köztes térben mozognak, amely az intellektus és a humor tartománya, valamint persze a groteszké és a kritikáé.
Sokan szeretik a képeimet, mert megnevettetik őket s felszabadító hatást keltenek bennük. Ugyanakkor hátrányos, hogy mivel minden irányban kritikusak, így a humortalanok és elvakultak a láttukon megsértődnek. Magyarországon kevés képviselője van annak, amit politikai vagy társadalomkritikus művészetnek hívunk. Én az egyiküknek vélem magamat, s jól érzem magam e szerepben, mert valóban szeretem ezt csinálni. És ha a politikusok csak egy kicsit tartanak majd attól, hogy az ecsetemre kerülnek, s emiatt kicsit visszafogják magukat, akkor elértem a célomat. Addig is maradok a keserédes nevettetés, a harsány rádöbbentés és a húsba maró kritika híradósa.
Minden, ami drMáriás
A Meg fogsz gyógyulni! kiállítás november 30-ig megtekinthető a pécsi Zsolnay Negyedben. A szerdai finisszázson a művész személyesen is tiszteletét teszi. A kiállításhoz kapcsolódó drMáriás rendelője című album a Líra és lant terjesztésében kapható.
A Tudósok Alzheimer Karaoke című albuma a letölthető azegyüttes honlapjáról. Minden egyéb, a művészhez kötődő információt pedig megtalálható a saját honlapján.
Aki a kiállítások, vagy a cikkünkben található galéria hatására mindenképpen szeretne otthonra egy saját drMáriás-festményt, az a Godot Galéria - Kortárs műtárgyat karácsonyra vásárán böngészgethet.
hírlevél
