Emlékezetes, idén februárban sem maradt el a meglepetés a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál díjátadóján, a fődíjat ugyanis 2023-hoz hasonlóan nem egy fikciós alkotás, hanem a kenyai származású Mati Diop Dahomey – Kik vagyunk? című dokumentumfilmje nyerte el. Azt már a fesztiválról szóló cikksorozatunkban is valószínűsítettük, hogy az elismerés főként a téma aktualitásának szól, az alig egy óra hosszú történet ugyanis a posztkolonializmus kérdéseivel foglalkozik.
A szenegáli-benini-francia koprodukcióban készült dokumentumfilm középpontjában az a huszonhat benini királyi kincs áll, amelyet a francia gyarmatosítók 1892-es inváziója során loptak el több ezer műtárggyal együtt az országból. Az antikvitásokat Franciaország végül 2021 novemberében, hosszú politikai egyezkedések után adta vissza a Benini Köztársaságnak, ahol egy múzeumban helyezték el őket. A szóban forgó kincsek már első pillantásra is egyértelműen mélyen gyökereznek a benini tradíciókban: a tárgyak közt szerepelnek például Ghezo király és Béhanzin király misztikus, zoomorfikus szoborábrázolásai, temetkezési tárgyak, valamint különböző oltárok is.
Jelenet a Dahomey – Kik vagyunk? című dokumentumfilmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
Nem csoda hát, hogy Mati Diop sejtelmes, szinte thrillereket idézően feszült hangot üt meg már a film nyitányában. Az első percekben mozdulatlan felvételeket láthatunk annak az épületnek a folyósóiról, amelynek raktáraiban a szállításra váró kincseket őrzik az átadást megelőző éjszaka. Egyetlen szó sem hangzik el, nem látunk embereket, csak valamiféle furcsa, gépies búgás kúszik be a felvételek alá, miközben egyre mélyebbre süllyedünk a raktárak sötétségében. És ekkor megszólal egy ősi, torz hang: a huszonhatos számmal megjelölt műtárgyé. Ő lesz a film narrátora, mintha csak egy Terrence Malick-karakter volna, az ő belső, költői monológja szakítja félbe időnként a látottakat, ami túl azon, hogy szép filmes fogás, egyúttal rendkívül beszédes is: a hang valahonnan távolról, az időn túlról szólal meg, és rajta keresztül látszólag a teljes rabszolgaság kollektív szelleme személyesedik meg. Elbeszéléséből pedig megtudjuk: most, hogy százharminc év után kiszakítják a sötétségből, és visszaviszik otthonába, magában a műtárgyban is félelmek vannak.
Vajon képes lesz-e kapcsolódni saját gyökereihez ennyi idő után?
Azután ugyanis, hogy a szállítás és az átadás megtörténik, elérkezünk a történet legizgalmasabb pontjához. Egy nyílt fórumot látunk, ahol fiatal értelmiségi beniniek beszélgetnek egymással. A heves, sokszor érzelmektől fűtött vita során pedig lassan felsejlik, hogy a műtárgyak hazatérése korántsem felhőtlen esemény az ország életében. Egy fiatal lány például elmondja, amikor személyesen is megpillantotta a kincseket, mélyen megérintette, és sírógörcsöt kapott, ezzel szemben egy fiú a tárgyakat „cuccnak” nevezi, mondván, semmiféle érzelmet nem váltottak ki belőle. Vannak, akik szerint örömteli, hogy legalább ezt a huszonhat műalkotást visszakaphatták, hiszen ez egy hosszú folyamat kezdete, míg mások szerint ez a gesztus nem több, mint egy óriási sértés, hogy a körülbelül hétezer elrabolt műkincsből mindössze ennyit adtak vissza gyarmatosítóik. A becslések szerint ugyanis a benini kulturális örökség kilencven százaléka külföldön van.
Az eszmesere során pedig lassacskán megérthetjük,
a probléma valójában többről szól, mint elrabolt tárgyak visszaszolgáltatásáról.
Egy fiú például azzal érvel, gyerekként ő Disney-meséken, a Tom & Jerryn vagy az Avataron nőtt fel, és csak felnőttként szembesült azzal, hogy létezik egy saját kulturális öröksége is, amiről senki sem beszélt neki. Éppen ezért ő addig nem állna meg, amíg mind a hétezer elrabolt kincset vissza nem kapják. Válaszul egy fiú erre úgy felel, meglehet, a materiális örökségük nincs az országban, de a hagyományaik, például a táncaik elrabolhatatlanok, és továbbra is náluk vannak, ezért az elsődleges dolguk, hogy az oktatáson keresztül továbbadják ezeket az immateriális kincseket.
Jelenet a Dahomey – Kik vagyunk? című dokumentumfilmből (Fotó/Forrás: Mozinet)
A film legfontosabb tanulságát az egyik megszólaló fogalmazza meg: „Egyikünk sem lehet spirituálisan, politikailag és érzelmileg szabad, amíg ezek az alkotások fel nem szabadítják önmagukat, és vissza nem térnek a megfelelő helyükre, az eredeti forrásukhoz. Ezért fontosak ezek az alkotások.
Erőt és hatalmat adnak nekünk, valamint tisztánlátást azt illetően, hogy kik vagyunk, és hogyan járulunk hozzá a világörökséghez.
A Dahomey – Kik vagyunk? legfőbb erénye éppen ez, rámutat arra, hogy a posztkolonizáció kérdésköre igencsak szövevényes, és nem valósulhat meg pusztán politikai gesztusok által. A változásnak egyebek közt (és talán mindenek előtt) kulturális értelemben is végbe kell mennie, ami időigényes, bonyolult folyamat, amihez a teljes társadalom erőfeszítése szükséges. Mert az az ország, amelyiknek nincs hozzáférése a saját szellemi örökségéhez, sohasem lehet igazán szabad.
Aki esetleg attól tartana, hogy a magyar nézők számára kevésbé releváns a gyarmatosítás témája, ez a félelme hamar elszállhat. A Dahomey – Kik vagyunk? ugyanis egy gondolatébresztő alkotás arról, milyen szövevényes viszony fűz minden egyes társadalmat a múlthoz, saját szenvedéseihez és büszkeségeihez egyaránt. Egy olyan országban, mint nálunk, ahol 21. századi politikai identitásunkat továbbra is a 20. században elszenvedett sérelmek határozzák meg, közel sem irreleváns kérdések azok, amiket a benini fiatalok felvetnek – nem nehéz lefordítani az ő dilemmáikat a sajátjainkra. És egyébként is: melyik nemzet nem került a története során, így vagy úgy, függő helyzetbe egy másik hatalomtól? Aki teheti, nézze meg. Bánni biztosan nem fogja.
A filmet a november 6. és 13. között zajló 21. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láthatja először a hazai közönség. A Dahomey – Kik vagyunk? 2025. január 30-ától kerül a mozikba a Mozinet forgalmazásában.
Fejléckép: Jelenet a Dahomey – Kik vagyunk? című dokumentumfilmből (fotó/forrás: Mozinet)
hírlevél
