Vizuál

A rabszolgaság költői hangja szólal meg Mati Diop Arany Medve-díjas dokumentumfilmjében

2024.11.05. 14:30
Megosztom
Három évvel ezelőtt a Benini Köztársaság visszakapott Franciaországtól huszonhat, a gyarmatosítás során elrabolt műkincset. Ennek a politikai gesztusnak az utóéletét követi nyomon a Dahomey – Kik vagyunk? című dokumentumfilm, amely idén elhódította a Berlinale fődíját is. Az alkotást a 2024-es Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon is láthatjuk.

Emlékezetes, idén februárban sem maradt el a meglepetés a Berlini Nemzetközi Filmfesztivál díjátadóján, a fődíjat ugyanis 2023-hoz hasonlóan nem egy fikciós alkotás, hanem a kenyai származású Mati Diop Dahomey – Kik vagyunk? című dokumentumfilmje nyerte el. Azt már a fesztiválról szóló cikksorozatunkban is valószínűsítettük, hogy az elismerés főként a téma aktualitásának szól, az alig egy óra hosszú történet ugyanis a posztkolonializmus kérdéseivel foglalkozik.

A szenegáli-benini-francia koprodukcióban készült dokumentumfilm középpontjában az a huszonhat benini királyi kincs áll, amelyet a francia gyarmatosítók 1892-es inváziója során loptak el több ezer műtárggyal együtt az országból. Az antikvitásokat Franciaország végül 2021 novemberében, hosszú politikai egyezkedések után adta vissza a Benini Köztársaságnak, ahol egy múzeumban helyezték el őket. A szóban forgó kincsek már első pillantásra is egyértelműen mélyen gyökereznek a benini tradíciókban: a tárgyak közt szerepelnek például Ghezo király és Béhanzin király misztikus, zoomorfikus szoborábrázolásai, temetkezési tárgyak, valamint különböző oltárok is.  

sI4xMl3g-111835.jpeg

Jelenet a Dahomey – Kik vagyunk? című dokumentumfilmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Nem csoda hát, hogy Mati Diop sejtelmes, szinte thrillereket idézően feszült hangot üt meg már a film nyitányában. Az első percekben mozdulatlan felvételeket láthatunk annak az épületnek a folyósóiról, amelynek raktáraiban a szállításra váró kincseket őrzik az átadást megelőző éjszaka. Egyetlen szó sem hangzik el, nem látunk embereket, csak valamiféle furcsa, gépies búgás kúszik be a felvételek alá, miközben egyre mélyebbre süllyedünk a raktárak sötétségében. És ekkor megszólal egy ősi, torz hang: a huszonhatos számmal megjelölt műtárgyé. Ő lesz a film narrátora, mintha csak egy Terrence Malick-karakter volna, az ő belső, költői monológja szakítja félbe időnként a látottakat, ami túl azon, hogy szép filmes fogás, egyúttal rendkívül beszédes is: a hang valahonnan távolról, az időn túlról szólal meg, és rajta keresztül látszólag a teljes rabszolgaság kollektív szelleme személyesedik meg. Elbeszéléséből pedig megtudjuk: most, hogy százharminc év után kiszakítják a sötétségből, és visszaviszik otthonába, magában a műtárgyban is félelmek vannak.

Vajon képes lesz-e kapcsolódni saját gyökereihez ennyi idő után?

Azután ugyanis, hogy a szállítás és az átadás megtörténik, elérkezünk a történet legizgalmasabb pontjához. Egy nyílt fórumot látunk, ahol fiatal értelmiségi beniniek beszélgetnek egymással. A heves, sokszor érzelmektől fűtött vita során pedig lassan felsejlik, hogy a műtárgyak hazatérése korántsem felhőtlen esemény az ország életében. Egy fiatal lány például elmondja, amikor személyesen is megpillantotta a kincseket, mélyen megérintette, és sírógörcsöt kapott, ezzel szemben egy fiú a tárgyakat „cuccnak” nevezi, mondván, semmiféle érzelmet nem váltottak ki belőle. Vannak, akik szerint örömteli, hogy legalább ezt a huszonhat műalkotást visszakaphatták, hiszen ez egy hosszú folyamat kezdete, míg mások szerint ez a gesztus nem több, mint egy óriási sértés, hogy a körülbelül hétezer elrabolt műkincsből mindössze ennyit adtak vissza gyarmatosítóik. A becslések szerint ugyanis a benini kulturális örökség kilencven százaléka külföldön van.

Az eszmesere során pedig lassacskán megérthetjük,

a probléma valójában többről szól, mint elrabolt tárgyak visszaszolgáltatásáról.

Egy fiú például azzal érvel, gyerekként ő Disney-meséken, a Tom & Jerryn vagy az Avataron nőtt fel, és csak felnőttként szembesült azzal, hogy létezik egy saját kulturális öröksége is, amiről senki sem beszélt neki. Éppen ezért ő addig nem állna meg, amíg mind a hétezer elrabolt kincset vissza nem kapják. Válaszul egy fiú erre úgy felel, meglehet, a materiális örökségük nincs az országban, de a hagyományaik, például a táncaik elrabolhatatlanok, és továbbra is náluk vannak, ezért az elsődleges dolguk, hogy az oktatáson keresztül továbbadják ezeket az immateriális kincseket.

kqh6wqog-111836.jpeg

Jelenet a Dahomey – Kik vagyunk? című dokumentumfilmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A film legfontosabb tanulságát az egyik megszólaló fogalmazza meg: „Egyikünk sem lehet spirituálisan, politikailag és érzelmileg szabad, amíg ezek az alkotások fel nem szabadítják önmagukat, és vissza nem térnek a megfelelő helyükre, az eredeti forrásukhoz. Ezért fontosak ezek az alkotások.

Erőt és hatalmat adnak nekünk, valamint tisztánlátást azt illetően, hogy kik vagyunk, és hogyan járulunk hozzá a világörökséghez.

A Dahomey – Kik vagyunk? legfőbb erénye éppen ez, rámutat arra, hogy a posztkolonizáció kérdésköre igencsak szövevényes, és nem valósulhat meg pusztán politikai gesztusok által. A változásnak egyebek közt (és talán mindenek előtt) kulturális értelemben is végbe kell mennie, ami időigényes, bonyolult folyamat, amihez a teljes társadalom erőfeszítése szükséges. Mert az az ország, amelyiknek nincs hozzáférése a saját szellemi örökségéhez, sohasem lehet igazán szabad.

Aki esetleg attól tartana, hogy a magyar nézők számára kevésbé releváns a gyarmatosítás témája, ez a félelme hamar elszállhat. A Dahomey – Kik vagyunk? ugyanis egy gondolatébresztő alkotás arról, milyen szövevényes viszony fűz minden egyes társadalmat a múlthoz, saját szenvedéseihez és büszkeségeihez egyaránt. Egy olyan országban, mint nálunk, ahol 21. századi politikai identitásunkat továbbra is a 20. században elszenvedett sérelmek határozzák meg, közel sem irreleváns kérdések azok, amiket a benini fiatalok felvetnek – nem nehéz lefordítani az ő dilemmáikat a sajátjainkra. És egyébként is: melyik nemzet nem került a története során, így vagy úgy, függő helyzetbe egy másik hatalomtól? Aki teheti, nézze meg. Bánni biztosan nem fogja. 

A filmet a november 6. és 13. között zajló 21. Verzió Nemzetközi Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon láthatja először a hazai közönség. A Dahomey – Kik vagyunk? 2025. január 30-ától kerül a mozikba a Mozinet forgalmazásában. 

Fejléckép: Jelenet a Dahomey – Kik vagyunk? című dokumentumfilmből (fotó/forrás: Mozinet)

hírlevél

A kultúra legfrissebb hírei, programajánlók és exkluzív kedvezmények minden csütörtökön a Fidelio hírlevelében

Legolvasottabb

Zenés színház

Kései remeklés – Jonas Kaufmann Otellója Bécsben

Sztárszereposztásban láthatta a közönség a Bécsi Állami Opera színpadán Giuseppe Verdi Shakespeare nyomán írt, időskori operáját, az Otellót. Vágyhat-e még másra a zenerajongó szíve? – tehettük fel a kérdést a november 2-i előadáson.
Színház

Kötet jelent meg a budapesti alternatív társulatok történetéről – beszámoló!

A Városháza Kiadó sorozatának új kötete a rendszerváltás időszakának budapesti alternatív színház és kortárs tánc világát mutatja be. A könyvbemutatót a Stúdió K-ban tartották, Fodor Tamás is ott volt.
Színház

A kortárs dráma egyik legizgalmasabb hangja, Enda Walsh darabja érkezik a Budaörsi Latinovits Színházba

Enda Walsh abszurd, groteszk és költői világával készül a Budaörsi Latinovits Színház új előadása. A Gyógyír bemutatóját december 17-én tartják a Városi Ifjúsági Klubban.
Plusz

Népművészet mindenkinek – Németh Nóra és Cseh Fruzsina, a Hagyományok Háza munkatársai

Az Örökség és jelenlét portrésorozata az alapítók örökségétől a jelen alkotóin, kutatóin és háttérben dolgozó szakemberein át mutatja be a Budai Vigadó történetét. Hetedik portrénkban Németh Nórát és Cseh Fruzsinát ismerhetjük meg.
Klasszikus

Kovács János: „Egy zenekar érző lelkekből áll”

Hetvenötödik születésnapján köszönti a Kossuth-díjas karmestert a Nemzeti Filharmonikus Zenekar: december 10-én Mahler 6. szimfóniáját adják elő a Müpában. Kovács János a művel való első találkozásáról is mesélt.

Nyomtatott magazinjaink

Ezt olvasta már?

Vizuál ajánló

Öt magyar emigráns, akik nyomot hagytak London építészetén és dizájnján

A londoni Liszt Intézet november 19-én nyílik kiállítás azon magyar alkotókról, akik az 1930-as évek üldöztetései elől menekülve formálták a brit főváros látképét és a modern dizájnt.
Vizuál beszámoló

A fák titkaitól az angyalokig – Wim Wenders és Enyedi Ildikó találkozása Berlinben

Wim Wenders és Enyedi Ildikó beszélgetett november 12-én a Collegium Hungaricum Berlin színpadán. Fák, emberek, helyek, emlékek és persze angyalok – ezekről osztották meg gondolataikat a világhírű filmrendezők.
Vizuál magazin

KÉP-regény: A legszárazabb 1901 óta

A Fidelio sorozatában hétről-hétre új fotóját – és annak történetét – osztja meg velünk a Morphoblog szerzője, morpho, azaz Hegedűs Ákos. Ezúttal arról ír, miért látszik beigazolódni azon tudósok elmélete, akik szerint az évszázad közepére a víz lesz a legértékesebb természeti kincs.
Vizuál ajánló

Brad Pitt ismét Cliff Booth bőrébe bújik – Tarantino új történetét David Fincher rendezte meg

Cliff Booth újabb zűrös kalandjai címmel decemberben érkezik a Netflixen a Volt egyszer egy... Hollywood folytatása, amely ezúttal Los Angeles sötétebb, bűnnel és intrikákkal teli oldalát mutatja meg. Előzetes a cikkben!
Vizuál kritika

Van, akinek tizenkilenc különböző hanggal kell együtt élnie a saját fejében

Maasja Ooms holland rendező megrázó pszichológiai portréja olyan emberek történetét mutatja be, akik különböző hangokat hallanak a fejükben. A terápiás folyamat során egy pszichiáter közvetlenül a hangokkal is párbeszédbe lép.