A rendszerváltás előtti budapesti mozikultúra legendásan burjánzó volt: több tucat patinás filmszínház és bolhás sarki mozi várta a nézőket. Ez a hangulatában rendkívül változatos és építészetileg is értékes mozivilág a kilencvenes évek során szép lassan kivérzett, a multiplexek megjelenésével használtruha kereskedések és bankok költöztek a mozik kiüresedett tereibe. 

ADA9909E-4D53-4CCE-AE25-9B82531FE977

Szerencsére több régi intézmény is meg tudott maradni művészmoziként, az állam által támogatott Artmozi-hálózat tagjaként működve: például a ma is népszerű Toldi, Puskin és Művész mozik több mint hetven éves múltra tekinthetnek vissza.

A hálózat

A budapesti művészmozik története egészen a nyolcvanas évekig nyúlik vissza: ekkor alapították meg a korábbi filmklubok hálózatából a mostani Artmozi-hálózat alapjait. A párizsi mintára létrehozott szervezet arra a felismerésre alapozta a létét, hogy a régi - és művészfilmeket bemutató mozikat ezen a kicsi piacon nem lehet támogatás és összefogás nélkül működtetni. Ezek a mozik épp olyan kulturális missziót látnak el, mint például a szépirodalmi folyóiratok vagy a művészeti galériák. A kilencvenes évekre szép lassan az Artmozi-hálózathoz csatlakozott egy sor régi és új budapesti mozi: a Művész, a Kino – leánykori nevén Szindbád – a Puskin és a Toldi mozi.

Művész Mozi (Fotó/Forrás: Budapest Film Zrt.)

A rendszerváltás után alakult művészmozik közül a Cirkógejzír az egyik legkülönlegesebb: Európa legkisebb mozijaként működik a Jászai Mari térnél, nem mellesleg forgalmazóként tudja magát eltartatni, miközben különleges, marginális filmínyencségeket mutat be az évek során hűséges közösséggé nőtt nézőinek.

A művészmozik támogatása és fejlesztése a mindenkori kormány feladatai közé tartozik, hiszen ezek az apró intézmények elengedhetetlen formálói és fenntartói a magyar kultúra vérkeringésének. Sajnos az utóbbi években nemcsak a gyakran akadozó állami szerepvállalás jelentett problémát, hanem a gyorsan változó nézői szokások is új kihívások elé állították a mozik vezetőit. Célközönségük, az egyetemista korosztály ugyanis elsősorban ma már letöltések révén fogyasztja a kultúrát – nemcsak a filmeket, hanem már a könyveket, szakirodalmat is –, ezért a moziknak és a forgalmazóknak különlegessé kellett tenniük a közösségi filmnézést. Erre a felismerésre épült például a lelkes fiatalokból szerveződő Magyarhangya forgalmazó csapat is, ami fontos, a neten nem elérhető művészfilmek eseményszerű bemutatására fókuszált.

A Cirko-gejzír nézőtere (Fotó/Forrás: Cirko-gejzír / Facebook)

Az életmentő vetítéstechnika

A művészmozik túlélésének egyik legújabb csapásiránya a régi klasszikusok és kultikus filmek leporolása lett: ez az egy, maximum két éves tendencia összefüggésben van a vetítőgépek technológiájával is. A kétezres évek közepétől kezdve a mozik szép lassan elkezdtek átállni a digitális vetítőgépekre – egész egyszerűen azért, mert ezeknek a fenntartása és a digitális kópiák beszerzése olcsóbb, mint a klasszikus celluloid szalagé.

Eleinte ezeknek az új projektoroknak a képminősége meglehetősen pocsék volt, ám elég hamar megjelent a DCP (Digital Cinema Package) technológia, aminek a vetítési minősége megközelítette (vagy talán el is érte) a 35 mm-es kép textúrájának mélységét és részletgazdagságát. A mozik elég gyorsan átálltak erre a formátumra: eleinte a multiplexekben jelent meg ez a digitális képtechnológia, ám szép lassan, állami támogatással a művészmozik is beruháztak.

filmszalag

A DCP technológia egyik leglátványosabb hozománya az lett, hogy megjelentek a kisebb forgalmazók, amik régi filmeket vagy marginálisabb, kevésbé ismert alkotásokat mutattak be a művészmozikban: az új digitális technológia révén a kópiák szállítási költsége nullára csökkent, a filmek bérleti díja is jóval alacsonyabb lett. A régi filmek bemutatására állt rá a Pannonia Entertainment nevű kis cég is, ami olyan régi kultfilmeket mutatott be nagyvásznon, mint a Nyolcadik utas: a Halál vagy a Keresztapa.

Az elmúlt egy-két évben a művészmozik műsorát eléggé meghatározó, új tendenciává vált a klasszikus filmek utánjátszása: egy-egy ilyen bemutatóból komoly esemény lett. A Puskin moziban például tavaly alig lehetett jegyet venni Kubrick 48 (!) éves mesterművére, a 2001: Űrodüsszeiára. Ennél semmi sem tudná látványosabban bizonyítani azt az alapigazságot, hogy a mozi varázsát semmi sem tudja pótolni.

A Művész Mozi belülről (Fotó/Forrás: Budapest Film Zrt.)

Ezt az igény felismerve nyitott újra idén a néhány éve bezárva tengődő Bem mozi, a Tabán mellett Buda egyetlen fennmaradt régi kismozija. A száznyolc éves filmszínház egy jó ideje már inkább kocsmaként élt a köztudatban, de január óta a kultfilmek vetítéseire is gyülekeznek a mozifanatikusok a Margit körúton. A Bem mozi vezetősége Budapest első repertory mozijaként definiálja az intézményt, vagyis olyan filmszínházként, ami csak és kizárólag régi klasszikusokat vetít. A Bem egyik legnagyobb vonzereje az újraizzított filmvetítő, amivel a klasszikusokat 35 mm-es szalagról, a mozi legősíbb és legszebb hordozójáról nézheti a közönség.

A jó öreg Örökmozgó

Persze korántsem a Bem az első mozi, ami kizárólag klasszikusokat tűz a programjára, hiszen az Örökmozgó filmmúzeum évtizedek óta ezt a felbecsülhetetlen kulturális feladatot teljesíti csendes kitartással. A tavalyi nagy artmozis átalakulás központi eseménye volt a régi, körúti Örökmozgó bezárása: a Magyar Nemzeti Digitális Archívum és Filmintézet (MaNDA) által üzemeltetett intézménynek lejárt a bérleti díja, és nem sikerült megegyezniük a hosszabbításról.

A Dob utca és az Erzsébet körút sarkán lévő, szintén száz éves múltra visszatekintő intézmény egy ideig parlagon hevert, ám hamar új pályázatot írtak ki az üzemeltetésére: ezt nyerte el a korábban művészfilm-forgalmazóként ismert Vertigo Média. A mozi ősszel Art+ Cinema néven újranyílt, friss művészfilmek bemutatóhelyeként tartja életben Budapest egyik legöregebb filmszínházát.

Az Örökmozgó Filmmúzeum a régi helyen (Fotó/Forrás: Örökmozgó Filmmúzeum / Facebook)

A MaNDA által fenntartott Örökmozgó pedig időközben ismét működni kezdett a néhány éve szintén bezárt Vörösmarty moziban, ami a Fogadj Örökbe Egy Macit Alapítvány fenntartása alá került: a Premier Kultcafé néven működő, megváltozott munkaképességűeket foglalkoztató kávézó megtartotta a régi mozi egyik termét, ahol az Örökmozgó fáradhatatlan programszervezői klasszikusokat tűznek a műsorra. Az áprilisban újraindított moziban kísérleti filmfesztivált (Kinoflow Kísérleti Film Fesztivál) is szerveztek már, illetve régi magyar filmeket vetítenek kópiáról, meghívott vendégekkel és beszélgetésekkel feldobva a programokat. A régi filmklubokra jellemző közösségépítés amúgy is egy ősi, jól bevált módszere a művészmoziknak: az Örökmozgó ebben a kulturális misszióban mindig is élenjárt.

Premier Kultcafé (Fotó/Forrás: Premier Kultcafé / Facebook)

A budapesti művészmozik elmúlt néhány éves változásai azt mutatják, hogy még mindig iszonyatosan erős az igény a közösségi filmnézésre. Ráadásul időközben lassan felnő egy olyan filmszerető generáció, akinek az eredeti filmkópiák, vagyis a 35 mm-es szalagok már komoly egzotikumnak számítanak. A vetítőgép berregése, a szalagon vibráló apró szemcsék és hibák olyan ízt adnak ezeknek a vetítéseknek, amit a multiplexek tökéletesen csiszolt képei nem tudnak nyújtani. Az Artmozik végső soron a kortárs kultúra legfontosabb intézményei, hiszen nemcsak értéket őriznek, hanem közösséget is építenek – ez pedig felbecsülhetetlen a mai széttöredezett, virtuális világban.