A rejtélyes Margaret Watkins

A madridi diCHromA Fotómúzeum egyik fontos kezdeményezése a fotográfia történetének jelentős, mégis elfeledett női alkotóit újrafelfedezni. Ebbe a sorozatba illeszkedik Margaret Watkins is, aki a fotográfia 20. századi forradalmának egyik első alakja volt, és akit ma a reklámfényképezés egyik megújítójaként fedezhetünk fel a Fotóhónap2021 központi tárlatán, a Mai Manó Házban.

A szinte zavarba ejtő személyességgel és részletgazdagon kidolgozott képek a művész halála után több mint ötven évvel kerültek nyilvánosságra, először San Sebastianban, majd Madridban láthatta a közönség, és most Budapesten.

Az anyagot Anne Morin, francia fotótörténész, a kiállítás kurátora fedezte fel és válogatta ki, a művész 1914 és 1939 között készített képei közül. A most bemutatott 120 kép között egyaránt találhatók portrék és tájképek, modern csendéletek és utcai jelenetek, reklámok és iparművészeti munkák.

Margaret Watkins / Fotóhónap2021 (Fotó/Forrás: Mai Manó Ház)

Igazi lázadó volt, a hagyományok elutasítója. Olyan korban futott be sikeres karriert, amikor a nők jobbára otthon maradtak. Művészetében és írásaiban visszatérő elem az erotika és a feminizmus. Rejtélyes életéről keveset tudni, különösen idős koráról, amikor elfeledve és elszigetelve, magányosan és nyomorban élt Glasgow-ban, egy 17 szobás házban. A városba főleg éjszaka merészkedett ki, a helyiekkel nem tartotta a kapcsolatot, mindössze a szomszédjába költöző fiatal ügyvéddel, Joseph Mullholland-el, akinek fogalma sem volt róla, hogy kivel találkozott. Végül őrá hagyta titokzatos nagy fekete dobozát, benne életművét, a mintegy kétezer eredeti fényképet, amelyet csak évekkel 1969-ben bekövetkezett halála után nyitottak ki.

Margaret Watkins 1884. november 8-án született (egy napon Hermann Rorschach svájci pszichiáterrel, akinek híres személyiségtesztje őt is megihlette) az Ontario állambeli Hamiltonban, egy helyi üzletember és skót származású felesége gyermekeként. Korán megnyilvánult különleges érzéke a rajzoláshoz és a kézművességhez, tizenöt éves korában már édesapja áruházában kínálta a maga készítette tárgyakat. Zongorázott és egy helyi metodista templom kórusában is énekelt; a zene a későbbie fotográfiai munkásságára is hatással volt. A fotózással 1908-ban, az Egyesült Államok északkeleti részén élő utópista vidéki kollektívákban kezdett megismerkedni. 1913-ban Bostonba költözött, ahol egy fotóstúdióban dolgozott kisegítőként. A munkája mellett verseket írt, Mendelssohnt és Wagnert énekelt a Temple Israel kórusában. Később a New York-i fotográfus, Alice Boughton mellett kapott állást, és az amerikai fotószecesszióból ismert Clarence H. White New York-i és maine-i tanfolyamaira kezdett járni.

Nő létére felvételt nyert a maine-i nyári iskolába – ahol később maga is tanított – amely megerősítette elköteleződését a fotográfia iránt. Olyan tanárokkal találkozott itt, mint Max Weber, vagy Arthur Wesley Dow, akik látni tanították meg diákjaikat.

Valószínűleg ekkor találkozott Georgia O’Keeffe vibráló festményeivel is, melyeket zenehallgatás során készített. Dow tanítványaként Watkins is a zene-ihlette harmonikus kompozíciókra törekedett. A fiatal alkotó az ekkor még uralkodó piktorialista irányzathoz csatlakozott, amely a festészet látásmódját igyekezett visszaadni a fényképezés eszközeivel. Ez a festői ábrázolás jól megmutatkozik korai portréfotográfusi munkásságában is, fontos azonban, hogy Margaret Watkins a fizikai láttatáson túl igyekezett a belső tulajdonságokat is megmutatni portréin - hangsúlyozta Anne Morin, kurátor.

A karrier csúcsa

1918-ban Watkins a New York-i Greenwich Village-ben nyitott műtermet, 1920-ban pedig útjára bocsátotta a Pictorial Photography in America című évkönyvet. Ebben az időszakban sikeres reklámfotósként tevékenykedett, a szöveget nem csupán illusztrálta, de képei önálló életre keltek. Ügyfelei között ott volt a Macy’s, a Vogue, a Vanity Fair, a J. Walter Thompson és a Fairfax Media. Egyike volt az első olyan női fotográfusoknak, akik reklámügynökségeknek dolgoztak, de mellette tájképeket, portrékat, aktokat és csendéleteket is készítettek. 1916 és 1928 között Clarence H. White iskolájában tanítványa volt többek közt Margaret Bourke-White, Laura Gilpin, Paul Outerbridge, Ralph Steiner és Doris Ulmann. A reklám területén alkotó művészfotográfusok egyike lett, a hétköznapi tárgyakról készített felvételei, egyedi látásmódja megalapozták a közízlés új normáit. A karrier 1925-ben szakadt meg Clarence H. White hirtelen halálával, amit három év pereskedés követett az özveggyel. A vádak alól tisztázva magát, 1928-ban anyai nagynénjeihez látogatott Glasgow-ba nyári pihenőre, de soha többé nem tért vissza az Egyesült Államokba.

Margaret Watkins / Fotóhónap2021 (Fotó/Forrás: Mai Manó Ház)

Glasgow és az európai avantgárd

Glasgow-ba érkezve felvállalta beteg, idős nagynénjei ápolását, és tíz év múlva, mire visszaindult volna, kitört a II. világháború, a határokat pedig lezárták. Amerikai műtermét, lakását később felszámolták, ottani periódusában készült képeit valószínűleg a bérbeadó küldhette utána Skóciába.

Már a Glasgow-ban töltött első nyarán európai utazásokat tett, ott volt például Kölnben a PRESSA kiállításon, ahol megismerhette a Bauhaus művészetét. Járt Franciaországban is, és minden bizonnyal ismerte az orosz avantgárdot, hiszen 1933-ban amatőr filmesekkel a Szovjetunióba is elutazott, ahol elsősorban üzleteket és kirakatokat fotózott.

Margaret Watkins: Montázs / Fotóhónap2021 (Fotó/Forrás: Mai Manó Ház)

Watkins tagja volt a Royal Photographic Societynek, és az első női tagja a Glasgow and West of Scotland Photographic Associationnek. Jól ismerte Virginia Woolf műveit is, könyvtárában saját széljegyzeteivel ellátott Woolf-kötetek maradtak fent, bár nincs arról adat, hogy személyesen találkoztak volna. Bár rendszeresen látogatta a nagy, nemzetközi fotókiállításokat, arra sincs bizonyíték, hogy 1930 után a fényképezés bevételi forrást jelentett volna számára.

Margaret Watkinst Glasgow-ban érte a halál 1969-ben, amikorra fotóművészként már jobbára elfeledték. Vagyona nagy részét zenei alapítványokra hagyta. Példaértékű munkájával fontos örökséget hagyott hátra, éppúgy, mint az egyedülálló, sikeres nő mintájával. A kanadai akadémiai folyóirat, a Queen’s Quarterly szerint Watkins élete inspiráció volt az egyedülálló nők számára, akik a karrierben találták meg a kiteljesedést, és nem a hagyományos nemi szerepben, a házasságban és az anyaságban.

Fekete fény

A francia kurátor elmondása szerint a tárlat címe Victor Hugo halálos ágyán elmondott utolsó szavaira ("Fekete fényt látok...") reflektál. „Ez az a fekete fény, amely Margaret Watkins szinte minden képén tapintható" - fogalmazott. Margaret Watkins igazi újrafelfedezése és rehabilitációja azonban csak az utóbbi években indult meg, ha hamarabb ismerték volna modernizmusát és konceptualitását, bizonyára nagy hatással lehetett volna a fiatal generációkra. „A fotótörténetet férfiak írták és írják, ezért nagyon sok női fotóművész gyakorlatilag a feledés homályába merült” – tette hozzá Anne Morin.