Szinte hollywoodi filmbe illő a történeted: ha jól tudom ugyanis régóta színészkedéssel szeretnél foglalkozni, a Színház- és Filmművészeti Egyetemre azonban többszöri próbálkozásra sem vettek fel. Ehhez képest kaptál egy filmszerepet, amivel rögtön díjakat nyertél, a kritikusok pedig nem győzik dicsérni az alakításodat.

Eddig négyszer jelentkeztem a színműre, de az utolsóra már inkább el sem mentem. Vagyis háromszor vágtak ki. Éppen az érettségi évében próbáltam meg első alkalommal. Nem láttam más utat, az dolgozott bennem, muszáj bekerülni. Kicsit össze is törtem, amikor először visszautasítottak. A harmadik után már úgy voltam vele, hogy ez bizonyára egy jel, inkább hagyjuk az egészet. Utólag úgy gondolom, talán meg sem kaptam volna most ezt a filmszerepet, ha felvesznek az egyetemre.

Merthogy?

Azt hiszem, segített, hogy úgymond senki nem dolgozott még rajtam. Kiforratlan voltam, és Noéminek szerintem ez tetszett. Hogy volt bennem egyfajta nyersesség.

Mikor döntötted el, hogy színész szeretnél lenni?

Már hároméves koromban. Az óvodában volt egy színdarab, amit iskolások adtak elő, azt a történetet, amikor a répát kihúzzák a földből. Kellett egy répa. Kérdezte a tanárnő, kinek lenne kedve eljátszani, de persze senki sem tette fel a kezét. Én meg jelentkeztem, hogy hát, én nagyon szeretném. Igazából semmit sem kellett csinálnom, csak leültem, kihúztak a földből, aztán mindenki tapsolt. Ott eldöntöttem, hogy jó, akkor ez így fog menni. Innentől kezdve mindent ezért tettem. Sümegen születtem, az egész városban egyetlen színi társulat volt, a Petőfi Színkör – mára már sajnos megszűnt –, amit Sarkadi Nagy Antalné, Margó néni vezetett. Hozzá jártam, én voltam a legkisebb. Ballagás után pedig Budapestre kerültem a Bartók Konziba.

A színház érdekelt inkább vagy a filmezés?

Az egészre egységben gondoltam, mindkettőt szerettem volna csinálni. De, őszintén,

A színház jóval reálisabbnak tűnt – vicces, most már inkább azt látom esélytelennek.

Román Katalin (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Miért? Innentől kezdve csak filmekre fognak hívni szerinted?

Ezt nem tudhatom. Alapvetően nyitott vagyok bármire. Vannak például táncos barátaim, akikkel kisebb projekteken gondolkodunk. Négy évig jártam Földessy Margit színi stúdiójába tanulni, ott csináltunk kisebb darabokat, és nagyon élveztem. Csak közben azt is éreztem, ahhoz, hogy én színházi színész legyek, rengeteget kell még tanulnom. Nem mintha a filmezéshez nem kellene.

Megpróbálod újra a felvételit?

Most úgy érzem, nem szeretném. Nem azért egyébként, ami történt az egyetemen, engem igazából sosem érdekelt, hogy ki vezet egy iskolát. Oda nyilván tanulni jár az ember. De már nem vonz annyira, mint korábban, már nem ez a célom. Úgy érzem, vannak ennek más útjai is, akár egy külföldi egyetem. Amikor az Arras Filmfesztiválon voltunk, a zsűritagok mondták, hogy vannak jó francia egyetemek, ahol megfelelő angoltudással részt vehetek egy egyéves kurzuson, és utána jelentkezhetnék a rendes, többéves képzésre. Ők azt javasolták, hogy mindenképp próbáljam meg. Szóval fontolgatom, de egyelőre ez is csak egy nagy álom.

Amikor megkaptad a Hat hét főszerepét, dolgozott benned a dac, hogy megmutasd, mekkorát hibáztak?

Nem, ilyen gondolataim egyáltalán nem voltak. Csak örültem,

Egyébként még a forgatás alatt is felvételiztem, és az összes közül azon féltem a legjobban. Attól tartottam, ha majd látják az önéletrajzomban, hogy éppen egy filmet forgatok, azt gondolják, odamegyek nagyképűen, úgy, hogy közben meg semmit sem tudok.

És ezt a félelmed visszaigazolták?

Egyáltalán nem. A felvételi minden alkalommal jó élmény volt végül. Az igazság az, hogy én is éreztem, hogy hiányzik belőlem valami, amit ők keresnek.

Ilyenkor kapsz egyébként indoklást?

Nem, sohasem mondanak semmit. Aminek valahol örülök is, mert biztosan azon kattogtam volna utána folyamatosan.

Román Katalin (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Szakonyi Noémi Veronika minden interjúban nagyjából szó szerint ugyanúgy mondja el, hogyan választottak ki erre a szerepre. Jó lenne hallani a te verziódat is.

Földessy Margitnak volt egy külön csoportja azoknak, akiket a felvételire készítettek fel. Ide rendszeresen hívott meg segítőtanárokat, néha eljött Molvay Norbert rendező is, aki Noémi osztálytársa volt az egyetemen, és részt vett a Hat hét szereplőválogatásán is. Neki és Margitnak is eszébe jutottam szinte egyszerre. Norbi írt végül, hogy azonnal küldjek egy képet meg egy videót. Én meg mondtam, hogy hagyjon már, épp dolgozom, majd küldök holnap. De ő csak erősködött, hogy nem, még ma kell, mert éjfél a határidő. Jó, oké, akkor elküldöm. Egy kicsit örök pesszimista vagyok. Az első castingon hiába éreztem jól magam, úgy jöttem el, hogy kábé elbőgtem magam. Úgy voltam vele, hogy biztosan nem kapom meg a szerepet, de azért mégis tök jó élmény volt.

Noémi azt mondta, amint beléptél, szinte azonnal látta benned Zsófit.

Lehet, hogy ezt csak azért mondja, mert Zsófi… hát, ha nem is tróger, de azért egy kicsit utcakölyök. Gondolom, hasonló karaktert képviseltem akkor, amikor beléptem. Talán ebben volt valami. De az is lehet, hogy Noémi túloz. Én annyit tudok, hogy amikor beléptem, rettenetesen izgultam, és nem akartam ott lenni.

Hogy is volt ez a dolog a pingpongozással?

Megkérdezték a castingon, tudok-e pingpongozni. Mondtam, persze, mindenki tud. Norbi is azt a tanácsot adta, hogy ha kérdeznek, feleljek igennel. Zsófi a történet szerint ugyanis profi játékos. Azt hiszem, a harmadik alkalomnál vittek le a raktárba, ahol volt egy pingpongasztal, és mondták, hogy játsszak az operatőrrel. Iszonyú ciki volt. Láttam Noémi arcán, hogy eléggé ledöbbent.

Azt mondta, úgy állt a kezedben az ütő, mint egy serpenyő.

Azért ez nem igaz, mert később az első pingpongedzésemen az edző azt mondta, nagyon rossz az egész, de az ütőt éppenséggel jól fogtam meg. Az volt az egyetlen dolog, amit jól csináltam.

Román Katalin (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Milyen érzés volt, amikor megtudtad, hogy tiéd a szerep?

Nagyon örültem. Meg sírtam. Akkoriban egy japán étteremben dolgoztam, és éppen eléggé rossz napom volt, a főnököm is kiabált velem nem sokkal előtte. Erre jött Noémi üzenete, hogy felhívhat-e videóhívásban. Úristen, gondoltam, pont most kell neki is szólnia, hogy nem kapom meg a szerepet. Szóval még jobban elbőgtem magam. A munkatársaimnak kellett vigasztalniuk. „Semmi baj, Katu-chan, ne sírj!” Félrevonultam az élelmiszerraktárba, és ott beszéltem Noémivel, aki végül megkérdezte, lenne-e kedvem eljátszani Zsófit a filmjében. Én meg mondtam, hogy persze. Az nagyon jó volt. Még egy kicsit bőgtem, aztán visszamentem a konyhára, és egész nap mosolyogtam. A főnököm nem is értette, miért lett hirtelen ilyen jó kedvem.

Innen viszont nem volt más választás, meg kellett tanulnod pingpongozni. Ha jól tudom, hónapokig keményen edzettél.

A Statisztikába jártam pingpongozni. Kaptam három edzőt, és az ottani diákok is rengeteget segítettek. Nagyon sokat voltam ott. Előfordult, hogy egy nap hat órát is leedzettem. Amikor a Covid miatt bezártak, kijártam az edzőhöz Nagykovácsiba, és a garázsában játszottunk. Az első óra után az igazgató azt mondta, ahhoz, amit el szeretnénk érni, legalább három év kell. Ránéztem Noémire, és mondtam neki, hogy ne féljen, meglesz. Ő is bólintott, meglesz ez, mondta. Mindketten tudtuk, hogy nem lesz meg. Ehhez képest a vége abszolút siker lett, az utolsó edzésemen az igazgató elárulta, hogy egyáltalán nem hitt benne, hogy el fogok jutni erre a szintre. Az összes lánynak aztán velem példálózott a Statisztikában, hogy ilyen motiváltan kell edzeni.

Máshogy nem is lehetett volna.

Én nem hittem volna, hogy ezért a filmszerepért ennyire jól meg kellett tanulnod pingpongozni. Már csak azért sem, mert ezek a jelenetek időnként közelről, főleg az arcodra fókuszálva mutattak meg, gyakran nem is látszott a tényleges játék.

Hiszed vagy sem, muszáj ennyit edzeni rá, még akkor is, ha sokszor előfordult, hogy nem találtam el a labdát, és utómunkával kellett odaszerkeszteni. Ha nulla tudással állnék oda, az sokat elvenne az egész dinamikájából. A pingpongozás is olyan, mint a hegedülés: tetőtől talpig minden egyes izmodat igénybe veszi. A másik dolog pedig, hogy

És mivel ő gyerekkora óta pingpongozik, az volt a minimum, hogy én is átéljem, milyen érzés rendszeresen edzésre járni. Kvázi direkt össze is barátkoztam az ottani diákokkal, sokszor fel is jártam hozzájuk beszélgetni a kollégiumi szobájukba, hogy érezzem ezt a légkört.

Román Katalin (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

A szerep kedvéért fel is szedtél pár kilót.

Noémi azt mondta, ha annyira meghízok, amennyire szeretné, akkor mehetünk az Oscarra is. Annyira azért nem sikerült. Mindennap futottam és edzettem, sokat is kellett ennem hozzá. Talán öt kilót, ha végül felszedtem, de azért meglátszott. Az arcom sokkal kövérebb a filmben, mint most.

Milyen volt a forgatás? A kamera elég sokszor belemászik az arcodba, ami, felteszem, extra nehézséget jelentett.

Én nagyon szerettem, hogy közel volt a kamera. Dévényi Zolival, az operatőrrel amúgy is nagyon jóban lettünk, egy laza személyiség, sokat segített. Előfordult például, hogy arra kértek, számoljak el fejben tízig, és utána forduljak meg. Annyira nem ment, úgyhogy az egészet elengedte, és mondta, hogy most csak táncolunk, nem kell számolni, csináljam, amikor jónak érzem. És ez nagyon jól működött így. A mikrofon viszont nagyon zavart, a boom, amit belógatnak. A film elején van egy jelenet, amikor Zsófi az edzőjével beszél és feláll a székből. Ott mindig azt hittem, hogy be fogom verni a fejem. Körülbelül ötször szóltak rám, mert látszott, hogy vigyázok a fejemre. De a stáb jelenléte egyáltalán nem volt probléma. Inkább én éreztem úgy, hogy zavarom az embereket.

Azt gondoltam, nekik kell enniük, nekik kell az energia, én amúgy sem tudok enni épp egy falatot sem. A szerepben is segített, hogy elszeparáltam magam.

Hogyan segített?

Azzal, hogy nem kommunikáltam az emberekkel, sikerült szerepben maradnom. A jeleneteket gondoltam ilyenkor át, hogy Zsófi éppen milyen szakaszban van. Szerintem elsőfilmesként, nulla tapasztalattal, iskola nélkül ezt máshogy nem is lehetett volna.

Román Katalin (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Zsófi karaktere nagyon erős érzelmekkel dolgozik, gyakorlatilag a film kilencven százalékában feszült, dühös, elkeseredett, és csak rövid időre tud enyhülni. Hogyan lehet ilyen negatív energiákat előhívni magadból újra meg újra?

Éppen az egyik premier előtti vetítés végén jöttek oda a barátaim, és mondták, hogy itt azért volt miből merítenem. Abban az időszakban ugyanis történt velem valami, nem tragédia ugyan, csak egy kis párkapcsolati szomorúság, ami miatt tele voltam méreggel. Fel is hívtam a forgatás előtt Noémit tanácsért, ő mondta, hogy engedjem ki a forgatáson. Pedig én az az ember vagyok, akit ha valami bánt, inkább magában tartja. Szóval a forgatáson sokszor arra a friss emlékre gondoltam, ebből tudtam dühöt meríteni. Meg rengeteget is sportoltam akkoriban, ami egy olyan vérmérsékletet kölcsönzött, ami szintén segített ebben. Még a Konziban tanultam, hogy ha például lámpalázas vagyok egy fellépés előtt, ezt a feszültséget átvihetem az előadás dinamikájába. Kábé direkt felspannolod magad. Ez minden területen működhet, úgyhogy jó hasznát vettem itt is.

Tényleg elég dühösnek tűntél.

Az is voltam. Van az a jelent, amikor Zsófi épp a kisbabát nézi a telefonján. Akkor egy olyan ember fotóját nyitottam meg, aki ellentmondásos érzéseket váltott ki belőlem. Hiányzott és közben dühös is voltam rá. Ugyanez volt a végén, a sírásjelenetnél is. Ott Balsai Móni segített rengeteget, mert egyszerűen nem tudtam elsírni magam. Noémi szerette volna, ha ezek igazi könnyek. Pedig nem is izgultam előtte, mivel a castingon egyszer már sikerült. A forgatáson viszont ott volt az egész stáb, a kamera és még egy kisbaba is. Egyszerűen nem ment. Bezárkóztunk Noémivel egy szobába, és beszélgetni kezdtünk, mik azok a dolgok, amik bántanak. Mindenfélét felhoztunk, nagyon rosszul voltam már, de még mindig nem tudtam elsírni magam. Amikor Noémi látta, hogy nem fog menni, szólt, hogy hívják a sminkest – na, akkor összetörtem. Hogy lehetek ilyen szerencsétlen? Még ennyit sem tudok megtenni, hogy elsírjam magam? Amikor odaállt elém a sminkes a kis mentoljával, hogy bekenje a szememet, eltört a mécses. Csak akkor meg nem tudtam abbahagyni. És vették és vették, és mindenki jött oda hozzám. Már bele is néztem a kamerába, úgy mondtam, hogy elég lesz – aztán másnap elmentem a Színművészetire, és nem vettek fel.

A film az örökbeadás körülményeit dolgozza fel, ami összetett, nehéz téma. Már csak azért is, mert látszólag boldog-boldogtalan beszél az anyákról, az anyák feladatairól, felelősségéről, csak mintha az érintetteket felejtenék el megkérdezni.

Ezelőtt egyáltalán nem voltam járatos ebben a témában. Amikor készültem a szerepre, interjúkat is készítettem, és én is azt vettem észre, hogy egyszerűen mindenki előtérben van, csak éppen ezek a nők nem. Egy anyának óriási fájdalom odaadni a gyerekét valaki másnak, viszont sokszor ez a legfelelősebb döntés, amit csak meghozhat. Zsófi esete is ilyen.

De ha beszélünk róla, például egy ilyen filmmel – ami egyébként baromi nehezen került be a mozikba –, akkor talán elindul valami.

Román Katalin (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Én például eddig nem is tudtam erről a hat hetes periódusról, ami egy szörnyű időszak lehet mind az anyának, mind az örökbefogadóknak.

A mai napig nem tudom eldönteni, vajon jó-e ez a hat hét. Kívül maradtam. Amikor elmeséltem a szüleimnek, miről szól a történet, ők egyből rávágták, hogy meg kell tartani a gyereket. Ez is egy vélemény, az idősebb korosztály bizonyos hányada abszolút úgy gondolja, egy gyereket minden körülmények között meg kell tartani. Elfogadom, de nem így gondolom. Ha velem ilyesmi történne, nem tudom, hogy döntenék. Nem tudom, mi a helyes.

A téma nehézségét jól jelzi, hogy az előbb én is hebegtem-habogtam a kérdésfeltevésnél, most pedig te is jóval óvatosabban fogalmazol.

Igen, mert még mindig nem vagyok annyira okos a témában, mint például Noémi és Máté (Vincze Máté Artur, a film társforgatókönyvírója – a szerk.), akik éveken át foglalkoztak ezzel. Velem az történt, hogy egy ponton túl már rosszul voltam a téma közelségétől. Egyedül éreztem magam.

Volt egy interjúm egy nővel, akinél a beszélgetés vége felé rákérdeztem, szokott-e még gondolni a gyerekére – és elsírta magát. Azt mondta, minden egyes nap.

Tartottatok közönségtalálkozókat is. Ott milyen kérdések merültek fel?

Ezekre a szakmaibb kérdésekre többnyire Noémiék válaszoltak, tőlem általában azt kérdezték, milyen volt a forgatás. A visszajelzéseknek nagyon örültem. Voltak olyan idős nénik, akik a végén sírva jöttek oda hozzám, megöleltek, megköszönték, és elmondták, hogy őket örökbe fogadták, ezért más szemmel nézték a filmet. Volt, aki regényeket írt emailben Noémiéknek. Iszonyú jó érzés, hogy tetszik az embereknek. Sosem gondoltam volna, hogy ennyire meg fogja érinteni őket.

Az irodalomban és a filmekben is érzek egy trendet, hogy az újabb generációk próbálják megfogalmazni saját magukat és a problémáikat. Ez mintha a Hat hétben is benne lenne, ha csak közvetetten is.

Azt látom én is, hogy kicsit ez a nyers magyar valóság bontakozik ki egyre jobban. Apró történetek, nagy belső érzelmekkel. Fontos, hogy ezeket a dolgokat megmutassuk, mert annak ellenére, hogy rengeteg ember életét befolyásolják, nem kapnak kellő reflektorfényt. De őszintén szólva, a Hat hetet én nem ilyen szemszögből néztem. Nem mentem bele ilyen elmélkedésekbe. Arról nem is beszélve, hogy nem igazán szeretem megnézni.

Román Katalin (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)

Csak a hibáidat veszed észre?

Persze. A forgatáson sem néztem meg egyetlen take-et sem, mert tudtam, hogy nem fog majd tetszeni, és csak megpróbálnék egyenesebben ülni vagy elrejteni a tokámat. A hangomat is borzalmas érzés visszahallgatni. Neked milyen érzés, amikor visszahallgatod ezeken az interjúkon magadat?

Engem az zavar, hogy milyen vontatottan beszélek. Az szörnyű.

Na, hát én is ezt érzem. Közben meg mondják, hogy de hiszen én így beszélek.

Azért van olyan jelenet, amivel elégedett vagy?

Egy van! Amikor Zsófi utoljára pingpongozik az edzőteremben. Az egy olyan pont volt, amikor a stáb már átállt, és én sírva kértem őket, hogy még egyszer vegyük fel, mert nem sikerült. És ez az utolsó felvétel éppen jó lett. Ettől függetlenül sajnos rengeteg mindent észreveszek, amiket Noémiék ugyan ügyesen elrejtettek – de attól még hibák.

A díjak azért kárpótolnak?

A díjak? Hát, azok tök jók. Noémiék azt mondták, szerintük még nem is fogom fel, mit jelent például a Magyar Filmkritikusok Díja. Vicces, rá van írva, hogy „Román Katalin színművésznek.” Szóval iszonyú jó érzés. Büszke vagyok rá.

Mit fogsz csinálni a jövőben? Egy ilyen indítás után muszáj lesz még látnunk téged filmben.

Bizakodó vagyok, de tanulnom kell még, és szeretnék is nagyon sok mindent. Tapasztalatokat kell szereznem, akár színházban, akár filmben. Azt tudom, hogy ezen a pályán szeretnék maradni. Ez nem is kérdés.

Fejléckép: Román Katalin (Fotó/Forrás: Fábián Évi / Fidelio)