Téged berúgna a tízéves éned a vécébe, ha találkoznátok?

Nem (nevet), de a vécék fontos szerepet töltenek be az életben. Van benne némi humor is, hogy a „leszámolásjelenet” a vécén történik. Köztes hely két világ között. Nekem nincs gyerekem, de a barátaimnak és a bátyámnak is van már. Számukra a mellékhelyiség az egyetlen hely, ahol igazából szabadok, ahol maguk lehetnek. Viszik a könyvet, laptopot, telefont, és ott vannak fél órát.

Én szerepeltem benne, mert nem volt más. Nem mertem felkérni senkit. Bementem a vécébe, és bent ültem végig, áthallatszott a falakon, ahogy a művelődési ház termében megy a film. Ez gyakran eszembe jut.

Ezek után még furcsább, hogy most a forgatókönyv és a rendezés mellett a főszerepet is elvállaltad.

Részben szorított az idő: el kellett kezdeni az előkészületeket. Részben pedig a kiindulópont, hogy személyes filmet írsz, azt jelenti, hogy írás közben magadat képzeled el. Ezt el lehet hessegetni, amikor megtalálsz egy szereplőt, és a sztori átalakul, ahogy az ő személyisége is belekerül. Ez itt nem történt meg. Nagyon hosszú castingot tartottunk, közeledett a forgatás, és többen mondták, hogy próbáljuk meg velem – működött, és végül belevágtunk. Egy 55 napos forgatás előtt egy hónappal ezt a döntést behozni olyan, mintha nem egy követ dobnál a tóba, hanem dinamitot. Átalakult a gyártási terv, az egészet át kellett szervezni, iszonyú nagy pluszmunkát adott.

Felkészültél arra, hogy felismernek az utcán?

Az ismertségre nem készültem fel lelkileg. Amikor felvetődött, nehéz és bátorságot igénylő megoldásnak tűnt. Mint amikor előtted van egy akadály, amiről tudod, ha nem mész neki, akkor nagyon fájni fog. Végig éreztem magamban ezt és egy egészséges mazochizmust is, hogy le akarom küzdeni.

Rossz versek (Fotó/Forrás: Szemerey Bence)

A Rossz versek és a VAN olyanok, mint az Annie Hall és a Manhattan. Különböznek, de érződik, hogy egy alkotó munkái. Számodra mi a legfontosabb különbség?

Nagyon sokszor azt éreztem, hogy ez az első filmem. Nekem a VAN egy kaland volt.

Ez a VAN esetében is jelen volt, de itt teljesen másról szól: egy kicsit prostituált felnőttvilágban vissza lehet-e kanyarodni a gyermeki álmokhoz. A párizsi ösztöndíjam idején kevés volt a támasz, eléggé egyedül voltam, és ezekbe a gyerekkori álmokba kezdtem el kapaszkodni. Azt éreztem, hogy nekem ezeket el kell kezdeni írni. Nem véletlenül buggyant ki ez a személyes dolog.

A filmben a múltbeli részek gyakran futnak műfaji filmes részletekbe. A Rossz versek az emlékezés sajátosságait és a filmes eszközöket is szabadon használja.

Saját életünket is szeretjük filmszerűen látni. Nemcsak egy képi világban, hanem egy ritmusban, vágásban is. A saját életemben, amikor kamaszként egy „szerelmi jelenet” végén elsétáltam, akkor szerettem azt képzelni, hogy most jön a végefőcím. Ez a filmszerűség újra előjött az emlékképekben.

Levendula mező (Fotó/Forrás: Valuska Gábor)

Az is közrejátszott, hogy a film főhőse olyan fickó, akinek az önkifejezés a mániája. Másról se szól az élete. Mire eléri a filmbeli korát, addigra rádöbben, hogy mást sem próbál, mint hogy szeretné valakinek megdobogtatni a szívét – valahogy. A művészeti ágak, amikkel próbálkozik (hosszú idő volt, mire rájöttem, hogy még a vízilabda is ilyen, hiszen ez a játékról szól), nekem összességében kiadják a filmezést. Az, hogy a főhős reklámfilmes, számára kudarc. Nem azt csinálja, amit belül szeretne, nem saját magáról beszél, hanem számára értelmezhetetlen nyelven meséli valaki más történetét.

Természetesen közlekedsz, használod a filmes közeget, és építesz a közös ismeretekre. A film többszöri megtekintésére bazíroztok a rengeteg rejtett utalással?

Ez egy sűrű film volt a forgatókönyvben, és az előkészítés alatt még sűrűbb lett. Olyan rendszert találtunk ki színhasználatban, filmhasználatban a jelen és múlt között, ahogy egyik a másikkal összeér, ami szinte kivitelezhetetlen. Aki másodjára, harmadjára nézi, bonyolult összefüggéseket vesz észre. Hogy egy teljesen random arc az utcáról hogyan kerül be az emlékeidbe. Volt olyan is, aki az emlékképedben előkerül, és később a jelenben is. Például Mónika apja a kötözködő alak a villamoson. Az egész egy agymenés. Ezt egy rendszerben megpróbáltuk felépíteni.

Rossz versek (Fotó/Forrás: Valuska Gábor)

A magyar filmek többségükben elemeltek, kortalanul sterilek, te mindkét filmedbe csempésztél korra jellemző apróságokat. A vasárnapi ebédnél aktuális politikai kérdések is felvetődnek.

Amikor leülök írni, nem filmszerű jeleneteket látok, hanem először hús-vér embereket próbálok elképzelni, akiknek a mintáját a saját életemből merítem.

Ismét a te munkád a filmzene is?

Részben, de itt kicsit más. A VAN-nál pár akusztikus hangzású akkordra épül az egész, amit én írtam, és Csorba Lócival átdolgoztuk. Itt is ez volt a kiindulópont, viszont ez a film sokkal eklektikusabb hangszerelést kívánt meg. Sokkal színesebb és hangszeresebb a zene. Billentyűcentrikus. Követni kellett a film stílusát, és sokkal egységesebbnek kellett lennie, amivel a zene kicsit visszalépett.

Ha valaki nem emlékszik igazából a Rossz versek zenéjére, az nem meglepő, mert itt alárendelt szerepet kap néha – de nem mindig, ha például a buszos jelenetre gondolok. Legtöbbször visszalép, mert ha a zene is variálódik, más hangulatok és témák jönnek elő, más melódiák, akkor belehülyül a néző.