Ülök az Kálvin térnél a dugóban, első vagyok a sorban. Pont előttem vált zöldre a lámpa, gyorsan beteszem egyesbe, de elindulni mégsem tudok, mert a kereszteződés másik oldalán nem moccan a sor. Ha elindulnék, pont a kereszteződés közepéig érnék, és oldalba tolna a kilences busz. Úgyhogy inkább visszateszem üresbe, kikönyökölök az ablakon, és a villamosmegállóban üldögélő virágárusnénit kezdem figyelni.

Nagyjából három másodperc múlva a mögöttem lévő terepjárós vadul dudálni kezd, a visszapillantóból pedig azt is látom, hogy felém rázza a középső ujját. Érzem, hogy kezdek ideges lenni, félhangosan magam elé nyögöm, hogy piros a lámpa. A terepjárós továbbra is dudál, majd kábé egy perc múlva, amikor zöldre vált a lámpa, kivág a sorból, beáll mellém a villamossínre. Heves ökölrázás közben arra biztat, hogy hajtsak végre rajta orális szexet, ezek után arra utal, hogy véleménye szerint homoszexuális vagyok, és hogy meg fog ölni.

Én viszont nem azért csináltam meg reggel 25 fekvőtámaszt, hogy akárki fenyegethessen, úgyhogy válaszként felajánlom a terepjárósnak, hogy ha tetszem neki, akkor nyugodtan szálljon ki az autójából, és tegyen engem boldoggá a már említett módon. Végül kölcsönösen a legjobbakat kívánjuk egymás édesanyjának, és padlógázzal továbbhajtunk.

Ebben a vidám, nyugodt hangulatban érkezem meg Az izgalom biológiája. Selye János és a stresszelmélet dimenziói című kiállításra Budapest egyik legszebb kiállítóterébe, a gyönyörű belső kerttel rendelkező Semmelweis Orvostudományi Múzeumba. Selye János egyike annak a számos magyar tudósnak, aki világraszóló dolgokat talált fel. Selye "találmánya" a stressz, amely a nagyvárosi létből és a mindenféle lelki ingerekből fakadóan vált ki az emberekből fizikai reakciókat. A harmincas években publikálta először elméletét, az azt követő évtizedekben pedig a stressz világszerte legelismertebb kutatójává vált.

A kiállításon fényképeket, orvosi műszereket - fiolákat, mikroszkópokat, edényeket - tekinthetünk meg, a HEON LAB csapatának köszönhetően pedig a belső tereket fekete és átlátszó műanyag szalagok szelik keresztül.

A remek dizájn mellett maga a tárlat egy kissé iskolásnak hat, ugyanis Selye János életéről főként a tudományos eredményeket tudhatjuk meg, ám valahogy azoknak a tálalása is túl szakmaira sikerült. Azt például nagyon izgalmas volna megtudni, hogy a Nature számára első cikkét 1936-ban - 29 évesen - megíró Selyét mégis mi ihlette meg a tudományos elmélkedésen kívül. Az osztrák apától és magyar anyától származó tudós ugyanis korát jóval megelőzve jött rá arra, hogy az általános levertség, gyengeség, valamint a nyílt utcán hirtelen felindulásból elkövetett anyázás nem egy betegség tünete, hanem inkább egy tünetegyüttes, amely minden embernél megfigyelhető különböző mértékben.

Itt azonban véget is ér a közérthetőség, ugyanis nagyon sok szó esik endokrinokról és hipofízisekről, bár úgy tűnik, hogy a kiállítást éppen akkor megtekintő kémia-biológia szakos gimnazista osztálynak ez nem okoz problémát. A tárlatból azért az egyértelműen kiderül, hogy Selye munkássága valóban forradalmi változásokat hozott az orvostudományban. A kiállításon pedig találkozhatunk több elmélettel arra vonatkozóan is, hogy vajon miért nem kapott soha Nobel-díjat.

A tárlat legszórakoztatóbb része egyébként azokból az archív televíziós felvételekből áll, amelyekben Selye János előadásaiból láthatunk részleteket. Selye stílusa valóban lenyűgöző és nagyon magával ragadó még a laikusok számára is, az előadást színező vágóképek pedig komoly derültséget keltenek a látogatók között - a Magyar Tudományos Akadémia tagjai a hatvanas években úgy néztek ki, mintha Slawomir Mrozek valamelyik társadalmi szatírájából léptek volna elő.

Az egyik felvételen Kudlik Júlia vallatja a nagy tudóst, ám mégsem ez a legizgalmasabb, hanem az a részlet, amelyen Selyét csak egy pillanatra látjuk, amint szigorúan néz a kémcsövek között, majd pedig egy pár perces narráció következik az elmeszesedő szőrzettel rendelkező patkányokról, illetve arról, hogy miként hat rájuk a stressz (rosszul). Miután ez kiderül, a patkányok fejéről láthatunk közeli felvételeket, miközben nagyon félelmetes, hatvanas évekbeli elektronikus zene szól.

A tárlatból azért az is kiderül, hogy nem Selye volt az első, aki a fizikai problémákat az idegességre vezette vissza, hiszen már Hippokratész is foglalkozott ilyesmivel. A kiállítás egyébként egészen októberig megtekinthető, és meg is éri megnézni, legalább a padlót beborító Selye János-idézetek miatt.

Az egyik szerint tulajdonképpen élveznünk kellene az élet stresszét. Legyen így!