A modell kiléte ritkán kerül a figyelem középpontjába, hiszen elsősorban a műalkotások létrejöttét szolgálja, nem ő a lényeg. Persze, egy portrét vagy egész alakos szobrot nem lehet egy tájképhez, csendélethez, nonfiguratív emlékműhöz hasonlítani, de a modell végeredményben csak az emberábrázolás fontos eleme. Alapvetően kevés modell vált ismertté, és ezek többsége nő.
A múzsa vonzereje
A képzőművészetben a női test gyakoribb téma volt hagyományosan: aktokon is többségében nők szerepeltek, de allegorikus alakokként is feltűntek. A művészeknek modellt álló hölgyek nem egyszer hivatásszerűen vállalták a feladatot, ennek megfelelően dokumentumokban is fennmaradhatott nevük (rajziskolákban és tanulmányok kapcsán is feljegyezhették személyüket).
A férfiak ezzel szemben kevésbé voltak elérhetők, gyakran alkalmi vagy baráti körből választották ki őket az alkotók.
Számontartjuk a preraffaelita-mozgalom elmaradhatatlan múzsáját, Elizabeth Siddalt, Camille Claudelt, Auguste Rodin tragikus sorsú modelljét vagy a Renoirt és Toulouse-Lautrecet egyaránt megihlető Suzanne Valadont, hiszen ezek a nők maguk is alkotók voltak. De akad olyan hölgy is, aki inkább küllemével és sugárzó egyéniségével írta be magát a képzőművészet nagykönyvébe, ilyen a „Montparnasse királynőjeként” is ismert Alice Prin. A 20-as évek Párizsának egyik legfontosabb nőalakja énekelt, színészkedett, festett, de leginkább modellkarrierje a fontos: Man Ray ikonikus cselló-fotóaktja is róla készült. Számos női modell után zajlottak kutatások, nemcsak Mona Lisa (feltehetően: Lisa Gherardini, egy kereskedő felesége), de Gustave Courbet botrányos, A világ eredete című festményének lehetséges mintaadója után is (feltehetően: Constance Quéniaux táncosnő).
Elizabeth Siddal volt a modellje John Everett Millais Ofélia című festményének (Fotó/Forrás: Wikipedia)
Ehhez képest a férfimodellek után ritkán érdeklődtek a kutatók, ennek egyik oka lehet, hogy a férfitest nem vált úgy esztétika és erotika tárgyává, mint a nőké, illetve professzionális, több alkotáson visszatérő férfiból roppant kevés volt. Nem mellesleg: a múzsaszerep elfogadott, nemhez kötött pozíció volt, a férfiak esetében ez föl sem merült, hogy ekként tekintsenek rájuk. Érdekességképp összeszedtük öt férfimodell történetét, akik legalább olyan ihlető és meghatározó szerepben lehettek, mint a született múzsák.
A szépséges Antinoosz
A férfimodellek sorából nem lehet kihagyni az archetípust, egy legendás kapcsolat egyik felét: Antinooszt. Hadrianus római császár kegyeltje, utazótársa és feltehetően szerelme valójában halálával írta be magát a vizuális kultúrába. Antinoosz származásáról keveset tudni, a legromantikusabb feltételezések szerint rabszolgasorból származik, de akár pásztorfiú is lehetett, legvalószínűbb viszont, hogy középnemesnek megfelelő rangú családba született. Semmit nem tudni a császárral való megismerkedésükről, Hadrianus 123-ban találkozhatott az ifjúval, amikor annak szülőföldjén, Bithüniában (mai Törökország) járt, a császár megingathatatlan szimpátiát érzett a kissé nyegle, de karakteres görög iránt.
A fiatal férfit innentől kezdve maga mellé vette, és többször utaztak együtt.
Antinoosz 130 körül fulladt a Nílusba, halálának körülményei máig tisztázatlanok: egyes feltételezések szerint baleset történt, mások áldozatvállalásról, rituális öngyilkosságról beszélnek. Sokkal fontosabb azonban a halál okánál Hadrianus reakciója, aki nem csupán meggyászolta Antinooszt, hanem istenné is avatta, várost alapított a tiszteletére (Antinoopolisz), és szobrok, érmék, reliefek százait rendelte meg róla.
Bronz medál, amelyet Szmirna (ma Izmir) városában vertek 117 és 138 között, Hadrianus uralkodása alatt. A hátoldalon Antinoosz mellszobra látható, „Antinoosz hős” felirattal. (Fotó/Forrás: Wikimédia)
Antinoosz arcvonásai – puha, telt ajkak, lágy vonások, enyhén lehajtott fej – az antik férfiszépség új ideálját teremtették meg. Nem hősies, harcias vagy uralkodói, hanem érzékeny és mélabús férfitest jelenik meg ezekben az ábrázolásokban – melyek leginkább Hadrianus császár leírásaira és elvárásaira támaszkodtak. Bár nem tudjuk, hogy a fennmaradt szobrok mennyire hűek a valós személyhez,
Antinoosz mégis az egyik legjobban dokumentált férfimodellé vált az ókorban.
Szépsége nemcsak a korabeli alkotókat ihlette meg, hanem évszázadokon át hatott a művészetre: a reneszánszban és a 19. században újra felfedezték, a modern korban pedig a férfitest lírai, erotikus értelmezésének előfutáraként tekintettek rá. Antinoosz különleges helyet foglal el a művészettörténetben: ő egy olyan nem-hivatásos modell, akiről kötelező alkotni. Teste és arca viszonyítási ponttá vált.
Hadrianus és Antinoosz szobra egymás mellett áll a British Museumban (Fotó/Forrás: Wikimédia)
Caravaggio kedvence – a szicíliai tanítvány
A szirakúzai születésű Mario Minniti maga is képzőművész akart lenni, 1593-ban, 16 évesen érkezett Rómába, ahol rövidesen Caravaggio barátjává, festőtársává és modelljévé vált. Minniti hamar felbukkant a barokk mester festményein, az egyiken például gyümölcskorsarat vett kezébe, de ő lett Bacchus és Szent Máté is.
Fiú gyümölcskosárral, Caravaggio festménye (Fotó/Forrás: Wikimédia)
Vitatott, hogy ő lenne-e a Gyík által megharapott fiú főszereplője is, egyesek szerint más festmények alapján Minniti kevésbé nőiesnek tűnik, mint a szóban forgó alkotás modellje, ugyanakkor haja, szemöldökíve, szeme is nagyon hasonló azon alakokéhoz, ahol beazonosíthatóan ő szolgáltatta a mintát. Mindezek mellett érdemes észrevenni, mennyire színpadias a főalak arca, mozdulata, amennyiben a modellnek sokáig ilyen kimerevített helyzetben kellett ülnie, biztosan elfáradt a teste, valóban eltorzultak a vonásai, így kevéssé fedezhető föl benne az a Minniti, aki száját könnyedén elnyitva lantot ragadott vagy nyugodtan üldögélt mint a bor istene.
Caravaggio: Gyík által megharapott fiú (Fotó/Forrás: Wikimédia)
Hogy Minnitti-e a főszereplője Caravaggio korszakalkotó munkájának vagy sem, mindenki eldöntheti.
Annyi bizonyos, hogy 1600-tól kezdve már nem jelenik meg művésztársa festményein,
ugyanis időközben megnősült. Hivatalos dokumentumokban akkor kerül elő a neve, amikor a nála hat évvel idősebb Caravaggióval feltehetően részt vett egy halálos kimenetelű utcai verekedésben, bűnösnek végül a mestert kiáltották ki, ám érintettsége miatt Minniti Szicíliába menekült. Itt később egykori művésztársát is fogadta, nem mellesleg munkát szerzett neki, közbenjárására kérték föl Caravaggiót a Szent Lucia temetése című festményre. Mivel Minniti műveit gyakran nem önállóan, hanem más tanítványokkal és segédekkel közösen hozta létre, nem tudható, pontosan mik a saját munkái.
Egy szorgalmas másolóról van szó, aki jó ízléssel lesett a zsenitől,
de önálló hangja nem túl erős. Hozzátartozik a Minniti-képhez, hogy amolyan iparosként jelentőset hozott szülőföldje életébe: műhelye számos festőt alkalmazott, számtalan megrendelést teljesített, és a Minniti-iskola mai fontos a szicíliai művészettörténetben. Ugyanakkor kétség sem fér hozzá, hogy Mario Minnitire csakis úgy lehet emlékezni, mint a világhírű Caravaggiónak modellt álló, finom vonású, fiatal férfi.
Caravaggio: Bacchus (Fotó/Forrás: Wikimédia)
Akinek még az unokája is modell lett – az olasz ihlető
César Pignatelli hosszú ideig Rodin kedvenc férfimodellje volt, aki több mint 20 éven át dolgozott a francia szobrásszal. Az olasz származású Pignatelli nem klasszikus, „akadémiai” modell volt, hanem olyan férfi, akinek karakteres vonásai és testalkata a képzőművészek számára izgalmas volt. Rodin kimondottan szerette, ha modellek nem begyakorolt ideális formákat hanem spontán, természetes pózokat vesznek fel, Pignatelli kreativitására pedig számíthatott. Ritka az az odaadás, ahogyan modelljéről ír: „Amint megláttam, csodálattal töltött el; ez a durva, szőrös férfi viselkedésében erőszakot sugárzott... ugyanakkor fajának misztikus jellegét is.
Azonnal Szent Jánosra gondoltam, vagyis egy természetes emberre, egy látnokra, egy hívőre, egy előfutárra,
aki azért jött, hogy bejelentsen egy nála nagyobb személyt. A paraszt levetkőzött, szilárdan állt a lábán, felemelte a fejét, egyenesre nyújtotta a törzsét, és egyidejűleg mindkét lábára helyezte a súlyát, mintha egy iránytű lenne. A mozdulat olyan helyes, olyan egyenes és olyan hiteles volt, hogy felkiáltottam: »De hát ez egy sétáló ember!« Azonnal elhatároztam, hogy leképezem, amit láttam.”
Auguste Rodin: Keresztelő Szent János (Fotó/Forrás: Wikimédia)
Pignatelli hosszú ideig Ragadozó becenéven volt ismert a szobrász műtermében, és több rivális művésszel is dolgozott, míg Rodin végül féltékenysége miatt megszakította a kapcsolatot. Henri Matisse szeme is megakadt a férfin, két évtizeddel a Keresztelő Szent János-szobor után egy nagyszabású munkára kérte föl Pignatellit. Az olaszt 1900-ban ismerte meg Matisse,
a modell mintegy három évig, 300–500 ülésen át pózolt Le Serf (A rabszolga) című szobrának elkészítéséhez.
A szobor a művész első férfiaktja volt, amely hosszú távon alapja lett Matisse szobrászi pályájának. Csak 1908-ban öntötték bronzba, Sarah Stein támogatásával. A munkafolyamatról több ceruzarajz és egy műtermi portré is született Férfimodell címen. Ahogyan Rodin, úgy Matisse is ragaszkodott Pignatellihez.
Henri Matisse: Le Serf (Fotó/Forrás: Wikimédia)
Az olasz ihletőről William Tucker művészettörténész egy egész esszét írt a Royal Academy of Art magazin egyik számában, melyben annak problematikáját vizsgálja: Rodin ihlette meg Matisse-t, vagy a modell mindkettejüket. A cikkben még Pignatelli életrajzát is összeállította: 1846-ban született Gallinaróban, Olaszország Lazio régiójában. Családjával 1877-ben gyalog indultak Párizsba, de kezdetben nem találtak munkát, és vissza kellett térniük Olaszországba. Második próbálkozásuk már sikeres volt: Pignatelli kifejező vonásai felkeltették egy művész figyelmét, így mutatták be Rodinnek. Ekkor kezdett el hosszú évtizedekig modellt állni például Jean-Paul Laurens, Alexandre Falguière, Emmanuel Frémiet alkotásain. Pignatelli a Beaux-Arts akadémián, különböző műtermekben és a Prix de Rome versenyekhez is pózolt, gyakran fiával Louis-val együtt. Még 70 évesen is modellkedett, a tevékenységét fia és unokái hagyták abba az I. világháború után, mivel az már nem biztosított megélhetést.
Henri Matisse: Férfimodell (Fotó/Forrás: Wikimédia)
Társból ellenség – Schiele inspiratív barátja
Megnyúlt arc, eszelős kék szempár, sovány test és szögletes, hosszú ujjak – Schiele férfialakjai mégsem egy kaptafára készültek. Az osztrák expresszionista művész közeli barátja, Erwin Osen tökéletes alanya volt ennek az ábrázolásmódnak. Osen japán apától és osztrák anyától született 1891-ben, Schielével tehát szinte egykorúak voltak. A korán árvaságra jutott gyermek kivételes testi adottságai és mozgáskultúrája egészen hamar megmutatkozott: hatévesen felvételt nyert a bécsi Udvari Opera balettiskolájába, ahol maga Gustav Mahler figyelt fel rá, és támogatta tanulmányait. 1907-ben magántanítványként Gustav Klimt mellett tanult festészetet, majd beiratkozott a bécsi Képzőművészeti Akadémiára. Itt ismerkedett meg Egon Schielével, akivel szoros barátságot kötött, és akivel – más fiatal művészekkel együtt – megalapította a Neukunstgruppe (Új Művészet Csoportja) nevű formációt,
amely a hagyományos akadémiai szigorral szemben az alkotói szabadságot és önkifejezést hirdette.
Osen ebben az időszakban nemcsak alkotótárs, hanem modell is volt: Schiele az 1910-es évek elején több portrét és férfiaktot készített róla.
Egon Schiele: Erwin Dominik Osen keresztbe tett karokkal (részlet) (Fotó/Forrás: Leopold Museum Facebook-oldala)
Osen alakja és tevékenysége a művészettörténetben különösen érdekes: magas, vékony, egzotikus megjelenésével, a színpadi gesztusokkal és a virtuóz pantomimművészettel nemcsak Schielét inspirálta, hanem a férfi test expresszív ábrázolását is. Ő és barátnője, Moa, sajátos kabarészámot hoztak létre, amely visszaköszön Schiele korai férfiaktjaiban. Osen maga is festett, rajzolt, és mentális betegeket ábrázolt megbízásra,
ami hozzájárult Schiele érdeklődéséhez a pszichológiai kifejezés iránt.
Schiele Osenről készült ábrázolásai túlmutatnak az anatómiai tanulmányokon: a testet a szexualitás, az identitás és a vágy hordozójaként értelmezik. Művészetük radikális vállalkozás volt a korban, amikor a homoszexualitás Ausztriában illegálisnak számított, és minden homoerotikus impulzust elfojtás övezett. Osen múzsaként segítette Schielét a férfitest addig tabusított dimenzióinak feltárásában, de kapcsolatuk 1912-ben végérvényesen megromlott.
Egon Schiele: Mime Van Osen (részlet) (Fotó/Forrás: Leopold Museum Facebook-oldala)
Schiele rövid börtönbüntetése után barátja segítségére szorult, Osen pedig helyet is biztosított neki, bécsi műtermébe költözött, de idővel azt érezte, szállásadója visszaél kiszolgáltatott helyzetével: Arthur Roessler életrajzíró szerint Osen Schiele műveit sajátjaként tüntette fel, sőt rajzait, festékeit és eszközeit elvette, majd eladta. A konfliktus végül a barátság megszakításához vezetett. (A szóban forgó Roessler-történet miatt Osen később pert indított, amelynek hatására az életrajz egy későbbi kiadását visszavonták.)
Az említett, erkölcsileg és alkotói szempontból is megkérdőjelezhető szál miatt Osen művészetének vizsgálatát sokáig elhanyagolták, pedig
a bécsi avantgárd egyik legsokoldalúbb és legintenzívebb alakja volt, aki külföldön is nevet szerzett jelmeztervezőként.
Osen kedvenc formátuma a négyzet volt, önarcképei és feleségének portréja mellett gyakran ábrázolta háziállatait is. Művei egyszerre idézik színpadi múltját, japán származását és az avantgárd bécsi örökséget, miközben a férfitest és az emberi pszichológia ábrázolásának új lehetőségeit vizsgálják. Hosszú elfeledettség után az elmúlt években kezdték el felfedezni, mi rejlett Osenben izgalmas teste, unikális kisugárzása, inspiratív jelenléte mellett.
A bécsi Leopold Museum 2021-es, The Body Electric című kiállításának középpontjában Schiele és Osen művészete állt. (Fotó/Forrás: Lisa Rastl / Leopold Museum)
Textilbuldózer meztelenül – a kockára tett test
Alkotóként, tervezőként és talán egyénként is besorolhatatlan volt Leigh Bowery, a 20. század végének egyik legprovokatívabb férfimodellje. Lucian Freud azonban másként tekintett rá: nem mint látványos jelenségre, hanem mint testre, amely minden konvenciótól mentesen jeleníthető meg.
Leigh Bowery rövid, intenzív életet élt, abszolút megjegyezhetővé vált, szubkulturális ikonná, akiről a Tate Modern 2025-ben kiállítást rendezett be, olyan jelenleg is aktív előadókat inspirált, mint Lady Gaga. Bowery mindenben a határfeszegetést a szélsőséget kereste. Az ausztrál származású férfi Londonban vált a klubkultúra ikonikus alakjává: előadásai gyakran sokkolták a közönséget, miközben
testét és megjelenését szinte művészi eszközként használta, drámai alteregókat és színpadi jelenlétet teremtve.
Szoros barátságot ápolt brit alternatív alkotókkal, élete során több zenei formációt alapított, számtalan videóklipben közreműködött. Bowery klubpromoterként is tevékenykedett: 1985-ben a Taboo klub megnyitásával forradalmasította a londoni éjszakai életet, ahol a szexualitás szabályait meghaladó, provokatív, polysexuális performanszok zajlottak.
Performanszművészként Bowery a test manipulációját és teatralitását használta kiemelkedő hatású előadásokhoz, például a híres/hírhedt Birthing jelenethez, ahol saját testét felhasználva szimbolikusan „szült” színpadon. Munkássága a vizuális művészet és a performansz határain mozgott, ötvözve a drag, a kabaré és az avantgárd elemeit. Tevékenysége a divat, a performansz és a klubkultúra összefonódását mutatta: több divatbemutatót tartott Londonban, New Yorkban és Tokióban, és jelmezeket tervezett a Michael Clark Dance Company számára is.
Kosztümjei leginkább a botránykeltésről szóltak:
egész testet lefedő, extravagáns tervezései gyakran BDSM-jelmezeket idéztek, az öltözék részét képezte az intenzív testfestés, a torzság.
Bowery Freud egyik legfontosabb modellje lett az 1990-es években. A festő kíméletlen realizmussal ábrázolta elhízott, csupasz testét, gyakran meztelenül, pózok nélkül, minden teatralitást levetkőzve. Ezek az aktok radikálisan szakítottak az idealizált férfitest hagyományával: Bowery teste egyszerre volt kiszolgáltatott, groteszk és monumentális. Teljes odaadással vett részt a munkában, órákon át mozdulatlanul ült vagy feküdt, tudatosan vállalva a leleplezettséget – egy olyan világot, ami valójában nem a sajátja. Freud Leigh Bowery egy olyan tulajdonságát mutatta meg, amelyet nem képezhetett le egyetlen ruhaköltemény vagy alteregó sem:
a védtelenségét.
Lucien Freud portréja Leigh Bowery-től (részlet) (Fotó/Forrás: A Tate Modern Facebook-oldala)
Modell és művész között ritkán látott bizalmi viszony alakult ki, amelynek eredményeként a férfiakt az egyik legőszintébb, legnyersebb formájában jelent meg a kortárs festészetben. Bowery nem múzsa volt a hagyományos értelemben, hanem olyan modell, aki saját testét tette kockára a művészet érdekében.
Fejléckép: Mario Minniti Caravaggio, Erwin Osen Egon Schiele, Leigh Bowery pedig Lucien Freud fontos modellje volt (forrás: Wikimédia / Leopold Museum / Tate Modern)
hírlevél
