A coming of age filmek általában elég egyoldalúan mutatják be, milyen is az, ahogy egy fiatal felnőtté válik, vagy legalábbis valamilyen formában kirepül a fészekből. A tavalyi Lady Bird üdítő kivételként nemcsak a címbeli lázadó karakterrel keltett szimpátiát a nézőben, hanem a szülők nézőpontjára is jutott a játékidőből - a zseniálisan játszó Laurie Metcalf és Tracey Letts pedig a nekik jutó mellékszerepet is megtöltötték élettel. Múlt évben már több, fesztiválsikereket arató film is akadt, amelyek kifejezetten a szülőre fókuszáltak: hogyan élik meg, amikor gyermekük felcseperedik, amikor már nem csak egyedül ők formálják nézetét, nem függ tőlük, hogyan viselkedik.
Kapcsolódó
Ha veszekedtél már a szüleiddel, neked ez lesz az év legjobb mozija
Greta Gerwig rendezői bemutatkozása egyszerre ismerős és hihetetlenül friss film a felnőtté válásról és a szülő-gyerek kapcsolatról.
A nagyobb sikert a Ne hagyj nyomot című mozi aratta, ami mozi helyett nálunk egyből DVD-re érkezett. Ez a Captain Fantastic (szintén elkerülte nálunk a mozikat) nyomán egy vadon élő családot mutat be, és azt, hogyan szakad ki ebből a világból az itt nevelkedett gyerek. A másik, részben hasonló tematikájú film a Csodálatos fiú, amit január 31-től a nagyvásznon is megnézhetünk.
Azért csak részben hasonló tematikájú, mert a film végül úgy dönt, hogy történetének sokkal didaktikusabb oldalát kívánja hangsúlyozni: a drogfüggőséget.
Nic Sheff szülei bár elváltak, de láthatóan szeretetben és jómódban nevelkedett. Mégis, szép lassan a függőség végeláthatatlan spiráljába keveredik, ahonnan, bár szülei bármit megtennének érte, nagyon úgy néz ki, hogy nincs kiút.
Részlet a filmből (Fotó/Forrás: port.hu)
A Csodálatos fiúban sok szempontból pont az az érdekes, ami a gyengéje is egyben. Nem próbál meg filmbe illő magyarázatokkal előállni a drogfüggőséggel kapcsolatban - azt se tudhatjuk biztosan, Nic hogyan szokott rá az anyagra. Csak jelek vannak: mintha lázadásból próbálta volna ki először, aztán pedig a megfelelési kényszere és szorongása űzte volna mindig vissza a szerekhez. Hiszen tényleg mindene megvolt, remekül tanult, a jövő nyitva állt előtte - mégis csapdába esett. A valóságban ugyanis nincsenek biztos receptek, ki válik függővé vagy szenvedélybeteggé - csak rizikótényezők, protektív faktorok vannak, ezen kívül pedig a genetikától kezdve ezer egyéb dologtól függ, hogy alakul valakinek az élete. Nincs két azonos sors.
A film ehhez mérten mer földhözragadt lenni, és semmiféle, a hasonszőrű filmekben megszokott hatásfokozó trükkel nem él: nincsenek a Requiem egy álomért-ban láthatóhoz hasonló horror-jelenetek, maximum csendes agonizálások egy étterem mosdójában.
Sokkal durvább ugyanis az, ami Nic családjában lejátszódik. Felix van Groeningen rendező mindent bemutat az aggódástól a kétségbeesésen át a teljes apátiáig - legalább háromszor. Ez egyrészt szintén arról tanúskodik, hogy a film mer valósághű lenni, hiszen egy függő hozzátartozójának lenni pontosan ezt jelenti: reménykedést, fogadkozásokat, majd csalódást, beavatkozást és rimánkodást - hogy aztán az egész kezdődjön elölről. Ezt az őrült spirált remekül mutatja be a film - de aztán nem kezd vele semmit. Egyszerűen egy idő után Nic apjához hasonlóan mi is elfáradunk és apatikussá válunk; a film ugyanis a két órája alatt ugyanazokat az érzelmeinket játssza ki, ráadásul ugyanúgy. Nincs dramaturgiai ív, a történet, a karakterek nem haladnak semerre, így egy idő után érdeklődésünket is elvesztik.
Az egyetlen kivétel a Steve Carrell alakította apa figurája. Carrell - a fiút játszó Timothée Chalamethez hasonlóan - remekül játszik, őérte érdemes igazából végignézni a filmet. Ő testesíti meg a film érdekesebb, fent fejtegetett részét: mikor jön el az a pont, amikor egy szülőnek el kell engednie gyerekét? Hogyan fogadja el egy szülő, amikor már nem tud ott állni gyereke mellett, hogy kisegítse őt a bajban? Sajnos a Csodálatos fiú ehelyett inkább a drogfüggőségre helyezi a hangsúlyt, és bár érdekes színfoltja a témát feldolgozó filmeknek, de nem annyira hatásos, hogy a kánon részévé is váljon.
hírlevél
