Az év utolsó estéjén született Le Cateau-Cambrésis-ben. Apja gazdag gabonakereskedő volt, anyja a családi bolt festékrészlegét vezette. Az életerős asszony maga is foglalkozott porcelánfestéssel, és kiválóan értett a színekhez. Henri gyerekkorában törékeny, álmodozó fiú volt, nehezen tudott beilleszkedni az iparvidék elzárt közösségének mindennapjaiba. 1887-ben Párizsba ment jogot tanulni, és bár unalmasnak találta a paragrafusokat, mégis kitüntetéssel szerezte meg a diplomát, majd ügyvédbojtárként helyezkedett el.

Művészi pályafutása váratlanul és szokatlanul indult. Egy vakbélműtét után, a lábadozás ideje alatt kapott anyjától egy doboz festéket, aki arra bíztatta, kezdjen el festeni, de ne kövesse a művészet szabályait, hanem kizárólag az érzelmeire hallgasson.

– emlékezett vissza. S valóban komolyan gondolta. Amikor későbbi hitvese, Amélie Parayre elé állt, hogy feleségül kérje, a következő vallomást tette: „Hölgyem, mélyen szeretem önt, de a festészetet mindig jobban fogom szeretni.” A festészet számára a mennyországot jelentette, apjának azonban a poklot, mert mélységesen csalódott a fiában.

Matisse felmondott az ügyvédi irodában, majd az École des Beaux Arts iskolában az ismert szimbolista, Gustave Moreau tanítványa lett. 1896-ban négy képét sikerrel mutatta be a Salon de la Societé Nationale kiállításán, az Olvasó nő címűt a kormány vásárolta meg. Erősen hatottak rá az impresszionisták, stílusa könnyedebb, színei világosabbak és erősebbek lettek. 1898-ban Londonba ment, hogy Turner képeit tanulmányozza, majd Korzika szigetén dolgozott, ahol a Földközi-tenger verőfényes színvilága ragadta meg.

Egy időre Georges Seurat és Paul Signac pointilizmusának híve lett. Szobrászatot is tanult, első plasztikái Rodin hatását mutatták. A Függetlenek Szalonjához 1901-ben csatlakozott, részt vett a liberális Őszi Szalon kiállításain, 1900-ban a Grand Palais díszeit tervezte. A Vollard Galériában 1904-ben rendezett első saját tárlatán nem volt sikere. 1905-ben André Derainnel egy halászfaluban, Collioure-ban dolgozott, ahol a vakító napfény hatására felszabadította magát a pointilizmus – ahogy ő nevezte – „zsarnoksága” alól, és áttért a spontán ecsetvonások örvénylésére és csigavonalaira. Vásznai az Őszi Szalon tárlatán más, harsány színekkel élő művészek képei mellé kerültek. Louis Vauxcelles kritikus Fauves-nak, azaz Vadaknak nevezte el őket.

„Ha az eszközök úgy megkoptak, mint a huszadik század festészetében, hogy kifejezőerejük kimerült, akkor vissza kell térni az alapokhoz… Akkor képeink megtisztulnak… közvetlenül a szép kékkel, a szép vörössel, a szép sárgával beszélnek, az elemi tartalmakkal, amelyek az emberi lélek mélyét érintik meg. Az a fauvizmus kiindulópontja: A bátorság, hogy visszataláljunk a tiszta eszközökhöz” – jellemezte a mozgalmat a festő. – „A fauvizmus egy rövid pillanat volt, amelyben úgy gondoltuk, hogy az összes színt egy szintre kell emelni anélkül, hogy egyet is feláldoznánk közülük.”

Henri Matisse: The Dessert: Harmony in Red (Fotó/Forrás: HenriMatisse.org)

A mozgalom azonban hamar széthullott, tagjai vérmérsékletüknek megfelelően más-más irányzatokhoz csatlakoztak. Matisse azonban élete végéig csak tiszta színekkel élt, ennyiben fauvista maradt, és folytatta a színek és a rajz egyensúlyának keresését. A posztimpresszionisták, Cézanne, Van Gogh és Gauguin alkotásaiban talált ösztönzést, érett képein a formákat vastag körvonalak keretezték, a színeket nagy foltokban rakta fel, árnyékot nem festett, a teret alig érzékeltette, elvetette a perspektíva szabályait.

1910 körül gazdag plasztikájú kisbronzokat is mintázott. 1913-ban New Yorkban 13 képpel szerepelt, amikor műveit Chicagóba szállították, Kék aktját jelképesen elégették, ami kiváló reklámot jelentett számára.

Henri Matisse: Still Life with Dance (Fotó/Forrás: Ermitázs )

Az első világháború elejétől a Riviérán élt, nagyrészt Nizzában és környékén lakott. Festményei veszítettek merészségükből, eszközei választékosságukból. A korszak sok festőjéhez és zeneszerzőjéhez, például Pablo Picassóhoz és Igor Sztravinszkijhez hasonlóan, Matisse is a klasszicizmus modernizált formáját választotta. 1920-ban Szergej Gyagilev A fülemüle énekének bemutatójára megtervezte a balett színpadképét és kosztümeit, majd visszatért a szobrászathoz. Szokásához híven utazásokon pihente ki magát, bejárta Normandia partjait, Olaszország után New York, San Francisco és Tahiti szigete következett.

Sohasem politizált, a vichyi kormány alatt is folyamatosan alkotott, felesége és lánya azonban részt vett az ellenállásban, a Gestapo le is tartóztatta őket. Kapcsolatuk megromlott, a háború után elváltak.

Sokat foglalkozott nyomótechnikákkal:

Idős korában, betegen sem csökkent alkotóereje, műveit derű és optimizmus hatotta át. 1948 és 1951 között az őt ápoló dominikánus apácák vence-i kápolnáját dekorálta. 1954. november 3-án halt meg a Nizza melletti Cimiez-ben. Művészetének változatosságát talán csak Picasso múlja felül, akivel mindvégig jóban volt. Sokan őt tartják a 20. századi francia festészet legfontosabb alakjának.