A törékeny fénykép

A digitális korszak gyermekeiként számunkra a fénykép elsősorban elillanó, csak pillanatig látható kép a telefonunkon, a tabletünkön vagy a számítógépünkön. Legtöbbször valóban csak egy pillanatig láthatóak a képek, hiszen kis mozdulatokkal pörgetjük egymás után a szelfiket, a barátok portréit, fotókat azokról a helyekről, ahol jártunk. 

A kép ma leginkább csak annyi, hogy dokumentáljuk útjainkat a közösségi médiában és igen ritkán fotografálnak bennünket szaktudással rendelkező fényképészek. Az igazolványképeink is az okmányirodában vagy automatában, egyenfazonra, egyenbeállításban, nem túl jó minőségben, éppen csak azonosításra alkalmasan készülnek. Nem a fotográfus műtermének előszobájában igazítjuk frizuránkat, ruhánkat, nem a fotográfus és segédje rendezi el környezetünket. Tudjuk, hogy ez nem volt mindig így, de ma már nehéz elképzelnünk.

Néha megilletődve, érdeklődéssel, kíváncsian vagy éppen idegenkedve, furcsállva veszünk kezünkbe egy-egy régi fotográfiát: nagyanyáink, szüleink képeit, régi helyekről készült felvételeket. Igen, ezeket meg lehet még mindig fogni, megforgatni, a hátukra egykor gondos vagy kapkodó kézírással feljegyzett sorokat, dátumokat el lehet olvasni. 

Néha albumokban sorakoztak, néha asztalfiókban bujkáltak, néha könyvespolcokon, íróasztalokon, falakon tűntek fel.

Volt azonban egy különleges technika, amelyik látványosságánál fogva is különleges helyet foglal el az analóg fotográfiák világában. Ezzel technikával a sok milliónyi kézzel fogható fotográfia korában is csak kevés darab készült.

Stein János kolozsvári könyvkiadó portréja fotókerámián, Veress Ferenc felvétele alapján, Kolozsvár, 1881 (Fotó/Forrás: Kardos Judit /Magyar Nemzeti Múzeum)

A fotókerámia – a porcelán, kőcserép, üveg felületébe égetéssel elhelyezett fotográfia – azon kevés technikák egyike, amely nem installálta, vagyis keretezte-csomagolta, helyezte el a képet valahová, hanem magának a tárgynak elidegeníthetetlen részévé tette a fényképet. Olyan fényképtárgy jött létre így, amely sokkal kevésbé érzékeny a környezetére, mint az analóg fotográfia bármely más technikája. Gyakorlatilag

A Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárában közel száz fotókerámiának nevezett fényképet őrzünk. Körülbelül ötödük köthető a kolozsvári kísérletező kedvű fényképészhez, Veress Ferenchez, a többi különféle ismert és ismeretlen fotográfus alkotása.

Az első fotókerámiákat 1855-ben a párizsi világkiállításon mutatta be Lafon de Camarsac, francia fényképész. További kísérleteinek eredményeként az 1867-es párizsi világkiállításon már nagy számban és kiérlelt technikával készült fotókerámiával szerepelt. A készítési technikáról 1868-ban megjelent könyvében írt, így az 1870-es évek elejétől kezdődően több fotográfus is készített fotokerámiát.

Veress Ferenc önarcképe, fotókerámia réz brossban (Fotó/Forrás: Kardos Judit /Magyar Nemzeti Múzeum)

Készített vázát, dohánytartó edényt, falidíszt, kávés és teáskészletet. A készen vásárolt fehérárun helyezte el – jellemzően saját műtermében készített fotográfiáit – majd festés, díszítés után kerültek a kerámiák az égető kemencébe, ahol kb. 800 fokon nyerték el végső formájukat. Veress több fotográfiáját ismerjük fotókerámia formájában és papíralapon is.

A legkorábbi ismert darabok, amelyek keze nyomát viselik, 1876-ban készültek. Veress 1879-ben a székesfehérvári ipari vásáron már körülbelül háromszáz darabot mutatott be a közönségnek. A kolozsvári iparkamara 1882-es jelentése alapján azonban 1881-ben, komoly anyagi beruházást követően, felhagyott a fotókerámia-készítéssel. Minden bizonnyal gazdasági sikertelensége volt az ok. Elkészült darabjaiból – úgy becsüljük – mintegy száz-százhúsz maradhatott fenn napjainkig. Valószínűleg egy gyűjteményben a legtöbb példányt a Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtára őrzi.

Veress Ferenc fotókerámiáiról a Fényképtárgy című kötetben olvashat. Addig is böngésszen a Magyar Nemzeti Múzeum online adatbázisában!

Fejléckép: Veress Ferenc fotókerámiái (fotó: Kardos Judit / Magyar Nemzeti Múzeum)