A tudós, aki ellopta a tüzet – kritika az Oppenheimerről

„Én lettem a halál, a világok pusztítója.” Ki ne ismerné a Bhagavad-gita világhírű sorait, amelyet J. Robert Oppenheimer tett világhírűvé. Elmondása szerint ugyanis ezek a szavak jutottak eszébe, amikor 1945. július 16-án felrobbantották a világ első atombombáját, amely egycsapásra megingatta az emberiség haladásba és tudományos fejlődésbe vetett hitét, és egyszersmind új fejezetet nyitott a történelemkönyvekben. Az apokalipszis egy karnyújtásnyira került tőlünk.

Christopher Nolannél kevés alkalmasabb rendezőt lehetne megnevezni ma Hollywoodban, akinél jobb kezekben lehetne Oppenheimer története. A brit alkotót ugyanis erősen foglalkoztatják az elméleti fizika rejtélyei és lehetőségei, és azon kevés rendezők egyike, aki filmjeiben egyesíteni tudja a művészi víziót a praktikummal, az izgalmas és hatásos cselekményt a gondolatébresztéssel, úgy, ahogy arra rajta kívül talán csak Steven Spielberg vagy Denis Villeneuve képes. Nolan tökéletesen alkalmazza a történetmesélés valamennyi fortélyát, emellett pedig egy gondolkodó, a világra nyitott ember, ami bizonyára elengedhetetlen feltétel ahhoz, hogy érvényes módon jeleníthesse meg a modernkori emberiség új Prométheusz-történetét. Felfogásában ugyanis az „atombomba atyja” megegyezik a görög mitológia híres titánjával, aki ellopta a tüzet az istenektől, hogy az embereknek adja.

Jelenet az Oppenheimer című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

Egy ilyen jelentőségű történetet pedig ehhez méltó módon kell elmesélni. Nolan háromórás nagyeposza valójában J. Robert Oppenheimer életrajzi drámája, amelyen keresztül megismerjük a tudós életét, kezdve fiatal egyetemista éveitől a Manhattan-terv létrehozásán és az atombomba felrobbantásán át egészen a háború utáni meghurcoltatásáig. Mindezt a rendező egy keretbe ágyazza, az eseményeket ugyanis jobbára Oppenheimer idézi fel azon a bizottsági ülésen, amelynek eredményeként megfosztották az atomenergetikai biztonsági jogosultságától kommunista múltja miatt.

Oppenheimer drámája nehezen átélhető és megérthető a korabeli politikai klíma, a tudósközösségen belüli konfliktusok, illetve az elméleti fizika alapvető problémáinak és dilemmáinak ismerete nélkül.

a cselekmény jelenetős részében tulajdonképpen párbeszédekbe csomagolva adagolja ezeket az adatokat, úgy, hogy közben felépíti karaktereit is. Nemcsak Oppenheimer, de valamennyi fontos szereplő, kollégái, politikai ellenfelei és családtagjai jellemét is megismerhetjük közben. Ahhoz azonban, hogy nézőként ne fáradjunk el, a rendezőnek mindent be kell vetnie. Elképesztően feszített tempóval tálalja a jeleneteket, amelyeket zavarba ejtően éles vágásokkal mutat be, valamint egészen fantasztikus zenék és hanghatások kísérnek szinte folyamatosan, mindvégig fenntartva a tényleges feszültséget, vagy legalábbis annak a látszatát. Ennek köszönhetően a történet egyetlen pillanatra sem ül le, nem engedi, hogy elkalandozzunk, görcsösen megragadja és kikényszeríti a figyelmünket, míg a végén már magunk sem akarjuk levenni a szemünket a vászonról.

Jelenet az Oppenheimer című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

A film azokban a pillanatokban válik igazi remekművé, amikor a rendező a lehetetlen bemutatására tesz kísérletet. Oppenheimert ugyanis mindvégig látomások gyötrik, egyetemistaként lázasan foglalkoztatja a kvantumfizika, a részecskék rejtélyes világa, amely újra és újra felvillan képzeletében.

Az álmodozó fiatalból azonban rövidesen a Manhattan-terv vezetője, az atombomba atyja lesz, és hamarosan egészen más víziók kerítik hatalmukba a lángoló atmoszféráról, egy nukleáris katasztrófáról. A történet ilyenkor eltávolodik a többnyire realista narratívától, és lélektani síkra téved, ahol sokkoló, szinte a horror műfaját súroló audiovizuális megoldásokon keresztül élhetjük át Oppenheimer mentális összeomlását.

Már csak ezekért a jelenetekért megéri látni ezt a filmet. 

Nolan filmje elsősorban egy emberi történet, amely az egész emberiséget érinti. Sem démonizálni, sem felmenteni nem kívánja J. Robert Oppenheimert. A komplett személyiség felvázolására törekszik, egy esendő karaktert mutat be, akinek cselekedetei nincsenek mindig összhangban az ideáival, és kénytelen rendszeresen megkérdőjelezi önmagát. A rendező azzal, hogy bemutatja meghurcoltatását is, valójában nem akar neki igazságot szolgáltatni. Nolan azt szeretné elmondani, hogy Oppenheimer valódi tárgyalása már az atombomba felrobbanása pillanatában megkezdődött, valahol mélyen, az elméjében, büntetése pedig az apokalipszisről szóló látomások, amelyek úgy villannak fel szemei előtt újra és újra, ahogy Prométheusz folyton kisarjadó máját marcangolta a mítoszbéli sas.

Jelenet az Oppenheimer című filmből (Fotó/Forrás: UIP-Duna Film)

A szerepre tökéletes választás a végletekig karizmatikus Cillian Murphy, az ír színész, meglehet, a film jelentős részében mereven réved a semmibe,

De éppígy lehengerlőek azok a pillanatok is, amikor mosolyra fakad, és felismerhetjük benne a mindenkori kutató emberek fanatizmusát. Az ő nevével jó eséllyel találkozhatunk majd a jövő évi Oscar-gála jelöltjei között.

Ahogy korábban, úgy most sem bízta a szereposztást a véletlenre Nolan, aki a fontos és kevésbé fontos karakterek szerepére is jobbnál jobb művészeket választott. Oppenheimer feleségét a csodálatos Emily Blunt játssza, aki viszonylagos háttérbeszorítottsága ellenére is egy egész asszonyi sors drámáját képes megjeleníteni. Emellett olyan világsztárok is felbukkannak, mint Matt Damon, Gary Oldman, Kenneth Branagh, Josh Hartnett, Florence Pugh, Benny Safdie, Rami Malek, Casey Affleck és nem utolsó sorban Robert Downey Jr., aki Lewis Strauss szerepében a film egyik legemlékezetesebb alakítását nyújtja. De nem érdemes megfeledkeznünk Haumann Mátéról sem, aki Szilárd Leó karakterét öltötte magára.

Ahogy Nolan korábbi munkái, úgy az Oppenheimer is egy ízig-vérig morális történet, amely valósággal ránehezedik az ember mellkasára. Nem érdemes többet fecsegni róla, ez egy fontos film, és jó, hogy elkészült. Remélhetőleg az amerikai akadémia is felismeri ezt, mert ez az alkotás számtalan kategóriában megérdemelné a jelölést. Most már tényleg ideje volna Nolannek oda is adni azt az arany szobrot.

Fejléckép: Jelenet az Oppenheimer című filmből