„Szurcsik József képzőművész a klasszikus grafikai és festői technikákat és formákat felhasználva saját képi világot alakított ki műveiben. Fő témája az ember. A kezdetektől foglalkoztatják társadalmi és pszichológiai kérdések, az egyén és belső világa, gyötrelmei, az egyén viszonya a hatalomhoz, a társadalomhoz, környezetéhez, a múltjához” – írta a Munkácsy Mihály-díjas alkotóról Rieder Gábor.
A Műcsarnok kiállításának címadó festménye, A varázsló kertje 1995-ben készült. A gúla két szélén két arc türemkedik ki, Szurcsik kilencvenes évek elején festett műveire jellemző módon. Ez a kis mérete ellenére monumentális hatású festmény az életmű emblematikus alkotása; a művész közlése szerint megalkotása során „a belső világ felé való fordulás, a nyers valóságtól távoli misztikus világ megidézése” mozgatta. Közel harminc évvel később egy összegző és visszatekintő kiállítás címeként további jelentésrétegeket fedezhetünk fel.
Szurcsik József: A varázsló kertje, 1995 (Fotó/Forrás: Műcsarnok)
A tárlat bemutatja a legfontosabb alkotói korszakok jellegzetes műcsoportjait, sajátos tematikus elrendezésben.
A Rendszerváltó panoptikum című teremben Kondor-Szilágyi Mária kurátor vezetésével a korai grafikákat és ceruzarajzokat, lemezborítókat és azokat a festményeket válogatták ki, amelyeken leghangsúlyosabban szerepelnek Szurcsiknak a 80-as, 90-es évek fordulóján bekövetkezett társadalmi változásokra, az egyén hatalomhoz és környezetéhez való viszonyának megnyilvánulásaira született reflexiói.
A lélek geometriája című csoportban azok a festmények szerepelnek, amelyeken Szurcsik jellegzetes motívumai jelennek meg, mint a csapda, a hiány, a falak, illetve a formázott mitológiai kompozíciók. A geometrikus formák dominanciája, a fokozott absztrakció egyfajta befelé fordulást mutat, a magány, az elidegenedés lelki állapotának tükre.
Szurcsik József: Két bajnok, 2013 (Fotó/Forrás: Műcsarnok)
A Fekete-fehér kor című teremben a fekete-fehér képeket és a Bestiarium Humanum lapjait állítják ki. Itt látható egy válogatás a művész szobraiból is. Pár évtized után ismét a társadalmi kérdések, a hatalom befolyása és a lélek békéje foglalkoztatják.
Különös hangsúlyt kapnak mára a művész legutóbbi időszakban készült, Nyugtalan idők cím alatt kiállított alkotásai, mint az égi jelekkel, füsttel, tüzekkel teli tájképek, a danse macabre-képek, valamint a legfrissebb, kisméretű, kartonra festett szürreális víziók.
Szurcsik József: Égi jelek – Tájkép hat holddal (Fotó/Forrás: Műcsarnok)
Mint a kiállítás ismertetője fogalmaz, fontos meglátnunk, hogy bár a művészt az egyén viszonyrendszerei foglalkoztatják leginkább, a lépték, amiben gondolkodik, egyáltalán nem egyéni: sokkal inkább egy felülemelkedett helyzetből tekint rá az egyéni lehetőségekre, hibákra, rossz döntésekre.
Archetipikus, ismétlődő, már-már kozmikus léptékű ez a figyelem.
A megmutatás, a figyelemfelkeltés az a gesztus, amivel segíteni akar, hogy az egyéni, önző gondolatok helyett nagyvonalúan, egymásra fókuszálva hozzuk meg döntéseinket. Ez az ő mágikus képessége.
Fejléckép: Szurcsik József: Az ostobaság evolúciója, 1991 (forrás: Műcsarnok)
hírlevél
