Hogy került a látóterébe a Márffy Ödön-kép?
Egy jelentős gyűjteményt ellenőrzött a tulajdonosa. Azokat a képeket, amelyekhez nem volt a tárgy előéletét bizonyító hiteles dokumentum, megvizsgáltatta egy szakértővel, történetesen velem. Ezek közt volt a Márffyként aláírt kép. Erről bizonyosodott be, hogy nem eredeti.
Mi adott okot a gyanakvásra?
Már első látásra is kvalitásbeli problémák voltak a képpel. Amikor átnéztem a Márffy életművet, gyorsan elém kerültek azok a festmények, amelyek részleteiből összeállították. Jellemző hamisítási mód, amikor eredeti képek jellegzetes elemeiből épít egy új kompozíciót valaki. Kizárható volt, hogy ez eredeti mű lenne, mivel két eredeti Márffy festményből szolgaian másolták át a vizsgált kép egyik és másik felét.
A hamis Márffy Ödön-csendélet (Fotó/Forrás: Einspach Gábor)
A véletlen is segített, hogy teljesen biztos lehessen benne, hamisítvánnyal áll szemben.
Az már csak hab volt a tortán, hogy elém került az a gyümölcstál, amit Márffy több csendéletén is megfestett. Azon a napon, amikor a szakvéleményen dolgoztam, más ügyből kifolyólag ellátogattam a Veres Pálné utcai Ady Emlékmúzeumba és az egyik asztalon ott állt a festményről ismerős porcelán tál. Valamikor Ady Endre és Csinszka háztartásának része volt, aztán Csinszka továbbvitte a Márffy Ödönnel kötött házasságába. Az eredeti képeken ez a tál hullámos szélű, ahogy a valóságban is.
A vizsgált képen – mivel a hamisító soha nem látta a tálat – teljesen simára festette a szélét
Más esete is akadt, amikor ilyen kézzelfogható bizonyítékot talált?
Most vizsgáltam egy hamis Rippl-Rónai József művet. Sok esetben a hamisítók kiállítási cédulát, gyűjteményre való utalást tartalmazó cédulát helyeznek el a festmény hátulján, csak hogy rásegítsenek arra az illúzióra, hogy ez eredeti alkotás lehet. A Rippl-Rónain például egy 1920-ból származó, írógéppel írt felirat szerepelt, hogy ez a Műcsarnokban volt kiállítva és kitől lehet információt kérni a képpel kapcsolatban. A szöveget Times New Roman betűtípussal gépelték – ezt pedig csak 1931-ben fejlesztették ki. Ez is olyan szép, egzakt bizonyíték, ami ritkán kerül a szakértő útjába.
Einspach Gábor igazságügyi szakértő (Fotó/Forrás: Venczel Photography)
Létezik nyilvántartás a hamisítványokról?
Ami elém kerül, azt archiválom, ahogy azt a magukat komolyan vevő aukciós házak és galériák is teszik. A Magyarországi Műkereskedők és Galériák Országos Szövetségének van egy adatbázisa, ahova bekerülnek az ilyen képek, de nagy központi nyilvántartás nincs.
Ami nagyobb probléma, hogy nincs arra semmilyen metódus, hogy mit kellene kezdeni azokkal a hamisítványokkal, amelyek mégis bekerültek már egyszer a műkereskedelembe, az ne kerülhessen vissza újra a körforgásba.
Nyugat-Európában találkoztam olyan gyakorlattal, hogy az aukciós ház aláírat egy nyilatkozatot a kép tulajdonosával, mielőtt visszaadja neki a beadott hamisítványt. Az aláírásával a beadó tudomásul veszi, hogy a kép hamisítvány és garantálja, hogy soha nem kerül a kép kereskedelmi forgalomba. Ez nem kényszerítő erejű, de fontos, hogy legyen egy dokumentum arról, hogy a kép már volt szakértők szeme előtt.
Nem kizárt, hogy aki lebukik egy hamis képpel, pár évig pihenteti az ügyet és újra megpróbálkozik vele egy másik galériánál?
Még az sem, hogy másnap próbálkozik. A kép tejességéhez tartozik, hogy meg kell különböztetni az attribúció és a hamisítás problémáját. Attribúció, amikor egy műről nem állapítható meg egyértelműen, melyik festő műve. Eredeti, hiteles alkotás, de nem tudjuk biztosan, hogy az a festő festette-e, akinek tulajdonítjuk. Ez jellemzően régi mestereknél előforduló probléma. Változhat is a kutatások függvényében. Magyar festőknél is előfordul, hogy amikor a kutatás a festő teljes életművét feldolgozza, annak alapján beilleszthető a sokáig ismeretlenként számon tartott kép. Nemcsak kevéssé ismert, de jelentős festők életművénél is megesik, hogy addig kérdésesnek vagy hamisnak tartott képekről is bebizonyosodik, hogy részei az adott életműnek.
Czóbel Béla: Szentendrei Vénusz (1968) (Fotó/Forrás: Ferenczy Múzeum)
A magyar festészetben találjuk erre talán a legjobb példákat, hiszen a művek annyira szétszóródtak a világban a különböző történelmi korszakokban, hogy sok esetben életművek egész fejezetei tűntek el a kutatók szeme elől. Czóbel Béla esetében például, aki pedig az egyik legfontosabb alakja a modern magyar festészetnek, kulcsfontosságú műveket, egész korszakokat keresünk, amelyek nemcsak az egész Czóbel életművet rendeznék, de azok alapján a 20. század elejének magyar művészetéről is teljesen új képet alkothatnánk.
Akadnak olyan évek, amikor tudjuk, hogy Czóbel legalább száz képet festett és alig ismerünk belőlük néhányat.
Mi segíti az azonosítást?
Az elmúlt időszakban nagyon sok dokumentum került elő nemzetközi múzeumok raktárából. Sokkal kutathatóbb a világ, könnyebben hozzáférhetőek az adatok, illetve sok fekete-fehér reprodukció előkerült az elmúlt időszakban, például a Czóbel-életmű korai képeiről. Ezek alapján egyértelműen azonosíthatóak lennének a festmények, ha előkerülnek. Ez persze nagyon érdekes a hamisítóknak is. Ilyen lappangó műveket előszeretettel festenek meg és próbálnak eredetiként eladni. A látványt lehet hamisítani, amit nehéz reprodukálni, az a tárgynak a története, az idő lenyomata, mondjuk az elmúlt 115 év történelme egy 1905-ben festett Czóbel-festmény esetében.
Ezt próbálják kijátszani a hamisítók azzal, hogy egy korban megfelelő, silányabb képet festenek felül?
Hogy legalább a vászon kora meglegyen. De egy tárgy története nagyon sokféleképpen rárakódhat: kosz, sérülések, repedésekben formájában vagy a hátulján feliratok, cédulák képében. A tárgyak ugyanúgy amortizálódnak, ahogy mi, emberek. Áteshetnek közben restauráláson, állagjavításon, de akár csonkításon is.
A jó hamisítványok azok, amik nemcsak a látványt adják vissza, nemcsak a kornak megfelelő anyagokkal készülnek, hanem a tárgy történetét is hitelesen sugallják.
Csók István: Alvó sokác parasztasszony (1907) (Fotó/Forrás: Magyar Nemzeti Galéria)
Léteznek ennyire profi hamisítók?
Abszolút. Léteznek nagyon szofisztikált hamisítók és kitűnő hamisítványok. Amikor azt mondjuk, hogy nagyon szennyezett a magyar műkincspiac és ömlenek a hamisítványok, akkor hozzá kell tennünk, hogy ezeknek a 95 százaléka silány, könnyen kiszűrhető. Sokkal nehezebb azokat a hamisítványokat megtalálni, amelyeket a festő korában készítettek hamisítási szándékkal, vagy amiket egy másik festő készített szintén az eredeti alkotóval egy időben és utána azt valamilyen módon manipulálták.
Ez utóbbi mit jelent?
Amikor Jancsek Antal készített egy Csók István-hamisítványt – ugyanakkor, ugyanazokkal az anyagokkal és eszközökkel dolgozott, amikkel Csók. Egészen más azoknak a hamisítványoknak a köre, amikor egy kis festő, mondjuk Fáy Dezső –, aki egy műteremben dolgozott Gulácsy Lajossal, sőt, hasonló szellemben, azonos anyagokkal és palettával alkotott – aláírta a saját képét Fáy Dezsőként. Utólag egy hamisító, levéve az eredeti aláírást, ellátta egy Gulácsy-szignóval és ezt megerősítendő a kép hátuljára olyan feliratokat tett, amelyek arra utaltak, hogy ez Gulácsy Lajos eredeti műve és így hozta forgalomba. Az első esetben egy kifejezetten hamisítási szándékkal létrehozott művel állunk szemben, a második példa pedig egy meghamisított, manipulált képről szól.
(A címlapképen a hamis festmény)
hírlevél
