Olvasóink közül már biztosan sokan hallottak A szoba című filmről – most azonban nem Lenny Abrahamson 2015-ös, Oscar-díjas drámájára gondolunk, hanem Tommy Wiseau jóval korábbi, 2003-as, műfajilag és minden más szempontból is igen nehezen behatárolható alkotására, amelyre jobbára csak úgy szokás hivatkozni mint a világ legrosszabb filmje.
Túlzásnak tűnik a kijelentés? Aki megnézi, valószínűleg egyetért majd a lesújtó ítélettel, ugyanakkor könnyen azon kaphatja magát, hogy lényegében egyáltalán nem utálta ezt a bő másfél órát.
Mi több, élvezte, talán még szerette is.
A szoba hivatalos szinopszisa így szól: „Johnny egy sikeres bankár, aki boldogan él egy San Franciscó-i sorházban menyasszonyával, Lisával. A lány azonban egy nap megmagyarázhatatlan módon megunja a férfit, és úgy dönt, elcsábítja Johnny legjobb barátját, Markot. Ezután pedig már semmi sem lesz többé ugyanolyan.” Semmi különös, igaz? Ennél jóval kevésbé izgalmas szinopszisokkal is gyakran találkozhatunk egyébként jó filmek esetében. Valami azonban nem stimmel ezzel a produkcióval – egész pontosan sok minden, de erről majd később.
A szoba – mi a baj vele?
Tom Bissel – aki saját bevallása szerint több mint százszor látta A szobát – a Vox videójában nagyon találó jellemzést ad:
olyan, mintha egy földönkívüli készítette volna, aki még soha egyetlen filmet sem látott, de nagyon alaposan elmagyarázták neki, milyen egy film.
A cselekmény teljességgel követhetetlen, rengeteg értelmetlen párbeszéd hangzik el, bizonyos karakterekről nehéz megmondani, pontosan kik ők, és mit keresnek a történetben, és akkor még nem beszéltünk a zöld háttér botrányos használatáról, a szörnyű utószinkronról, a fantáziátlan operatőri munkáról, valamint A szoba legviccesebb eleméről: magukról a színészekről. A főszerepeket maga Tommy Wiseau és barátja, Greg Sestero alakítja, bár az alakítás szó igencsak megengedő kifejezés ebben az esetben. Ne legyünk igazságtalanok, a szereplőgárda valamennyi tagja felelős egy-egy rendkívül bizarr pillanatért, talán a legeslegviccesebb mind közül Carolyn Minnott, aki egy eleve szürreális párbeszéd során
olyan szenvtelenül közli, hogy haldoklik, ahogy mások az időjárásról panaszkodnak.
Az csak hab a tortán, hogy a film ezzel az információval semmit sem kezd később.
Egy film létrehozása során az alkotóknak az írástól kezdve a vágószobáig sok száz – ha nem több – kreatív döntést kell meghoznia, és valószínűleg A szoba az egyetlen, amiről elmondhatjuk, hogy ezen döntések közül kivétel nélkül mindegyik rossz volt. Egy jelenetben például a nappali díszletei között a háttérben valami nehezen megmagyarázható dolog bukkan fel:
az asztalon sorakozó képkeretekben nem családi fotók, hanem kanalakat ábrázoló fényképek vannak.
Miért jó mégis?
A szoba tulajdonképpen izgalmas esztétikai kérdést vet fel, hiszen adott egy film, amely szakmai és laikus szemmel is egyértelműen, minden hagyományos mérce szerint rossz, a minimális elvárásoknak nem felel meg, és mégis élvezhető. És ez nem az a furcsa, ambivalens érzés, amit az angol cringe szó olyan találóan leír, és amit időnként mindenki tapasztalt már különböző B-kategóriás produkciók kapcsán, amikor valami annyira amatőr vagy primitív, hogy kínunkban nevetünk rajta. Itt többről van szó.
A legtöbb rossz film nem akar rossz lenni. Legyen szó egy délutáni Chuck Norris-tévéfilmről, egy verekedős Jean Claude Van Damme-moziról, az Álom.netről vagy a Halálos iramban 9-ről, ahol már az űrben (!!!) vezetnek autókat, egy dolog közös ezekben: a stáblista legördülése után úgy érezzük, hogy végső soron filmet láttunk. Elfogadjuk a műfaj szabályait, értjük a cselekményt és a karakterek motivációit, megkönnyebbülünk, amikor felismerjük a jól bejáratott dramaturgiai mintákat. Ezt azonban nehéz volna elmondani A szoba kapcsán.
Wiseau puszta hozzá-nem-értésből tökéletesen felszámolt minden műfaji, dramaturgiai és narratív hagyományt
– ez pedig olyasmi, amire még a legszélsőségesebb kísérletező művészfilmesek is csak csettintenének. Hiszen a cinefilek nagyon hasonló okokból szeretik általában az avantgárd alkotásokat is. Ahogy a Vox fentebb hivatkozott videója rámutat: azok, akik az Amazonon megvásárolták A szobát, a hasonló trashfilmek mellett olyan rendezők DVD-it is megvették, mint Lars von Trier vagy Alejandro Jodorowsky.
Persze, ettől még A szoba rossz marad, de valami fontosat elmond rólunk és a művészethez való viszonyunkról.
Szeretjük a furcsa dolgokat, és szeretjük az újdonság élményét is, csak máshogy reagálunk rá.
Már csak emiatt is érdemes lenne mindenkinek látnia, hiszen izgalmas önismereti játék nyomon követni, mit vált ki belőlünk.
Egy kultuszfilm születése
A filmet több rejtély is övezi: máig nem tudni, hogy a film mögött álló Tommy Wiseau – maga is igazán különleges karakter, mint aki valóban egy másik bolygóról pottyant ide – honnan származik, furcsa akcentusából csak arra lehet következtetni, hogy valahonnan Európából. Emellett nem hajlandó elárulni, hány éves, ahogy az is titok, honnan volt pénze finanszírozni a produkciót.
Wiseau ugyanis mintegy hatmillió dollárt költött a filmre.
(Csak összehasonlításként: Sofia Coppola kiváló, Oscar-díjas Elveszett jelentését szintén 2003-ban mutatták be, és csupán négymillió dollárból forgatták le.) Wiseau valóban szórta a pénzt: nem csupán bérelte, hanem egyenesen megvásárolta a kamerákat, ráadásul A szobát egyszerre HD-ra és 35 mm-es tekercsre is leforgatta, ami példátlan volt, ilyen pazarlást még a nagy stúdiók sem engednek meg maguknak. A film kultuszához tehát nagyban hozzájárult a rendező személyisége és titokzatossága is.
A szoba a premierje idején természetesen megbukott, összesen 1900 dollárt hozott a kasszára. Már a díszbemutatón a közönség nagy része inkább röhögött rajta, és többen a pénzüket követelték vissza. Wiseau azonban nem egészen látta reálisan a helyzetet:
két mozinak is fizetett, hogy legalább két hétig műsoron tartsák a filmet, mivel csak így válhatott nevezhetővé az Oscarra…
Később a rendező számos levelet kapott, amiben a nézők arról számoltak be, hogy rendkívül élvezték az alkotást. Wiseau elkezdett éjszakai vetítéseket szervezni, és néhány éven belül A szobának hatalmas rajongótábora lett, hamarosan pedig már világszerte szerveztek vetítéseket. Egy kanadai filmszínházban például nyolcvan hónapon keresztül tartották műsoron. A szoba a becslések szerint mára mintegy harmincmillió dollár bevételt hozott az alkotóknak, az éjszakai vetítésein pedig olyan hangulat uralkodik, mint például a Rocky Horror Picture Show esetében: valódi moziünnep, ahol a nézők együtt kiabálják a szállóigéket a főszereplőkkel, amikor pedig megjelennek a már említett képkeretek a háttérben, a közönség nem ritkán kanalakat dobál a vászonra.
Wiseau a premier után hamarosan már azt állította, valójában feketekomédiának szánta a történetet, de abban nagyjából mindenki egyetért, hogy ez egy félresikerült dráma. De ez talán nem is számít.
A szoba keletkezéséről A katasztrófaművész címmel 2017-ben filmet is forgatott James Franco. Érdemes megnézni, nem csupán Franco emlékezetes alakítása és a kulisszatitkok miatt, hanem mert igazán szívmelengető, kedves történet a barátságról. Jó eséllyel csak még jobban fogjuk utána szeretni ezt a megmagyarázhatatlan alkotást.
Fejléckép: Jelenet A szoba című filmből (Forrás: Youtube)
hírlevél
