A Hardcore két kötetében a pályafutásod harminchárom évét mutatod be. Szép, szimbolikus szám, adja magát a krisztusi párhuzam, de gyanítom, hogy nem erről van szó.
Olyannyira nem, hogy valójában tavaly szerettem volna megjelentetni. Összegyűjtöttem a képeket, majd felvettem a kapcsolatot a tipográfussal, aki néhány hónappal később azzal hívott fel, hogy most tartunk háromszázhúsz oldalnál, de még csak a fotók fele fért a könyvbe. Megtehettem volna, hogy rengeteg felvételt kihagyok, de azt meg nem akartam. Ezért az lett a megoldás, hogy két könyvet készítünk, a megjelenést pedig eltoljuk. Vagyis eredetileg harminckét évre tekintettem volna vissza – ennyit a szimbólumokról.
A kérdés lényege továbbra is áll: miért éppen most?
Ez is egy meglehetősen profán sztori. Tavaly lett tízéves a honlapom, ami mostanra már eléggé elavult, régi sablonra gyártottuk le és egy csomó opció nem működött megfelelően. A srác, aki az oldalt fejlesztette, bizonyos képeket nagyobb felbontásban kért, mint amilyenben megvoltak, úgyhogy elkezdtem beszkennelni a filmre készült fotóimat – az archívum jelentős része ugyanis analóg negatívokból áll. És ha már elkezdtem csinálni, arra gondoltam, nyomtatásban is jól mutatnának.
Harminchárom év fotográfiáit gyűjti egybe Hegedűs Ákos morpho Hardcore című kétkötetes albuma (Fotó/Forrás: Morphoto)
Nem volt semmiféle szándékod? Összegzés, számvetés?
Inkább lezárásnak mondanám – ami nem azt jelenti, hogy holnaptól, teszem azt, bőrdíszmű-kereskedéssel akarok foglalkozni. A fotográfiai identitásom elmozdult egy másik irányba az idők során, és arra gondoltam, hogy az eddigi munkásságomat valamiképpen rendbe kellene tenni. Ennek a nagy része a sajtóban eltöltött éveimről szól, hiszen az eredeti elképzelésem az volt, hogy örökkön-örökké fotóriporter leszek. A könyvben jól dokumentálva van ez az időszak, ott van a punkokról készült sorozat, a koncertfotók, a klasszikus hírképek, a nagyvárosok, azok a felvételek, amik nem kiállításra készültek.
De amikor már mindent lefényképeztél, láttad az összes színpadot és valamennyi fontos zenekart, a világ minden táján jártál, akkor utána mi következik?
Hogyan tovább? Rájöttem, hogy mégsem fogom tudni örökkön-örökké ezt csinálni, a megoldás pedig az lett, hogy elengedtem a témát, annál is inkább, mert a képeimet már egyre kevésbé akarták lehozni az újságok.
Valahogy mintha a két könyv is ezt az ívet rajzolná meg, ahogy fokozatosan elmozdulsz a klasszikus sajtófotóktól a fine art irányába.
Ha valaki végiglapozza, pontosan láthatja, milyen irányba mozdultam el. Korábban az volt az alapállásom, hogy ha valamit lefényképezek, akkor abba az adott felvételbe a teljes témát próbáltam belesűríteni és megmutatni az embereknek. Most inkább ennek az ellenkezője érdekel: én magam szeretném a fejemben zanzásítani a világot, és ezt tárom a közönség elé. Ez persze nem új dolog, nem én találtam ki.
Hegedűs Ákos morpho (Fotó/Forrás: Móricz-Sabján Simon)
„A részletek mindig a háttérben zajlanak”
Utaltál rá a könyvbemutatón, hogy már az elejétől kezdve meggyűlt a bajod az újságok elvárásaival. Mondtál valamit, ami egyfajta ars poeticáként is felfogható. Ha például elküldtek tudósítani egy tüntetésre, téged nem az érdekelt, pontosan mi zajlik ott. Azt akartad lefotózni, hogy miért vonultak utcára az emberek. Ezt hogyan lehet megragadni?
Csak konkrét példával tudom levezetni. Kiküldtek például tudósítani a Parlament elé, ahol a tűzoltók tüntettek, mert nem kapták meg a bérkiegészítésüket. Ebben az esetben nem azt fényképeztem, amikor kövekkel dobálták meg az épületet, hanem kifejezetten az arcokra fókuszáltam. A tekintetükben ott volt az a rengeteg szomorúság, félelem és enerváltság, amit ez a helyzet okozott bennük.
Ha van egy pártkongresszus, ki kíváncsi arra, hogy egy figura kiáll a mikrofon elé, és ott szónokol a többi politikusnak?
Az érdekelt, mi zajlik a paraván mögött, amikor az adott ember éppen átveszi a nadrágját vagy az utolsó mondatot húzza ki a beszédéből. A részletek mindig a háttérben zajlanak.
Ez a szemlélet talán a legjobban azokon a sorozatokon érződik, amelyeket félig-meddig szociofotónak is nevezhetnénk: a detox, az Ügető, a Hajógyár, a punkok, a szénégetők vagy a Sziget-nemzedék. Tisztában voltál vele, hogy ezekkel a felvételekkel társadalmi-történelmi folyamatokat örökítesz meg?
Egyáltalán nem. A történelem egyébként sem olyan, hogy előre megírja magát, az mindig utólag történik. Ott van például Tutanhamon. Teljesen jelentéktelen fáraó volt, tízéves korában lett uralkodó, nyolc évvel később pedig meghalt. Senki nem tudott róla semmit, és senkit nem is érdekelt – egészen addig, amíg Howard Carter ki nem ásta a sírját. Háromezer évvel a halála után Tutanhamon világhírű lett. Vagyis amikor készítek egy képet, lehetetlen megmondani, hogy az néhány évtizeddel később fontos lesz-e, és ha igen, miért.
A lovis sorozatból két kép erősen megmaradt bennem: az egyiken fentről mutatod az embereket, körülöttük a porban ott virítanak a sikertelen fogadások cetlijei. A másikon pedig egy ajtókereten keresztül látunk egy mankóval közlekedő embert. Ezeken a képeken sokkal több van, mint egy puszta emberi történet.
A szocializmus csődje, igen. Amikor lefényképezek valamit, pontosan tudom, hogy az adott szituációban miért fontos – csak azt nem láthatom előre, hogy felértékelődik-e majd. Engem a lovin is csak az érdekelt, milyen emberek járnak oda, és miért. Persze, néha a lovakat is le kellett fényképezni, mert a háttérben beszaladtak ők is.
Volt olyan felvétel, ami az elkészültekor egy átlagos hírkép volt, és később felértékelődött?
1992-ben a Szőlő utcai javítóintézetben jártam, ami érdekes élmény volt már akkor is, hiszen az atmoszférája hasonlít egy börtönéhez, de közben mégsem az. Az ajtókon rácsok voltak, amiket folyton nyitottak-zártak, hiszen ezek a srácok nem azért voltak ott, mert úttörőtáborba küldték őket, hanem valamilyen bűncselekményt követtek el. Az intézményben egyébként oktatás is folyt, az egyik órán a felügyelő – aki tanár is volt egyben – éppen feleltette az egyik fiút. Lefotóztam hátulról ezt a srácot, ahogy felelés közben a háta mögött összetette a kezét.
Azt hiszem, ez az apró gesztus sokat elmond a félelemről. Pedig én akkor nem tudhattam, hogy az ottani vezetők milyen módon éltek vissza a hatalmukkal.
Ez eszembe sem jutott.
„Sting nem volt jó formában… hozzáteszem, én sem”
Nick Cave, Tina Turner, Iggy Pop, Michael Jackson, BB King, Mick Jagger, Bono, Sting, Robbie Williams, Lou Reed, David Bowie – felsorolni is nehéz, hány világsztárt fotóztál le koncerteken. Az elmúlt évtizedek legfontosabb popikonjai köszönnek vissza a könyv lapjairól.
Gyerekkoromban zenész szerettem volna lenni, csak volt egy kis bökkenő: egyáltalán nem tudtam énekelni. Illetve tudtam, csak iszonyú hamisan. Pedig apám az általános iskolában zenei tagozatra íratott be, de egy nap bejött az énektanár és kérte, hogy énekeljünk el neki valami egyszerű kis dalt. Elég hamar kiderült, hogy ez nekem nem megy. Szóval átpakoltak egy másik osztályba inkább. Hangszeren, persze, megtanulhattam volna még játszani, de valahogy sohasem kezdtem el, úgyhogy a zenei karriert elengedtem. Az érdeklődésem viszont megmaradt, gimnazista koromban beszereztem minden fontos lemezt, amit csak tudtam. Amikor később megtehettem, külföldre is elmentem koncertekre, mert kifejezetten célom volt, hogy ezeket az embereket lefotózzam. Nem is feltétlenül mindig azért, mert szerettem a zenéjüket, egyszerűen csak láttam, hogy hetek óta vezetik a toplistákat, én pedig kíváncsi voltam, mi ez az egész. Az archívumomban ebből kifolyólag sok olyan előadóról vannak képek, akikről ma már senki sem tudja, hogy kicsodák. Valójában arról volt szó, hogy
a fiatalkori, gimnazista álmaimat fényképeztem le.
Gyakran elmondtad, hogy a koncertfotózás közel sem örömteli munka: mostoha körülmények és rossz fényviszonyok között, furcsa látószögből, rövid idő alatt kell elkészülnöd, és közben még a kidobók is ott vannak…
Egyébként csak egyetlen alkalommal vertek meg, egy Earth, Wind & Fire-koncerten, de ott elég rendesen, ököllel ütöttek és le is zuhantam a földre. Az klassz volt.
…hogyan lehet, hogy ennek ellenére is sikerült nagyon sokszor megjelenítened azt, amit az adott rocksztár képvisel? Nemcsak a színpadi jelenlétét, hanem a kulturális jelentőségét. Ott van például, amikor Iggy Pop két kézzel bemutat a közönségnek – kevés kifejezőbb fotót lehetne róla csinálni.
Ezt egyébként Iggy Pop menedzsmentje is így gondolta, mivel megvették azt a képet. A koncertfotózás érdekessége, hogy töksötétben zajlik, de olyan gyors mozgást kell lefényképezni, mint egy focimeccsen. A szerencsefaktor ezért eléggé nagy szerepet kap. Kell, hogy az adott rocksztár pont akkor, éppen előtted csinálja azt a nagyon kifejező mozdulatot. A legtöbb koncertfotón mit látsz? Ott áll valaki egy mikrofon mögött. Na most, az én célom az volt, hogy ezt valahogy elkerüljem, amikor csak lehet – a legtöbbször sikerült is. Ezekre a koncertekre eléggé felkészültem: megnéztem, hogy az adott turné korábbi állomásain hogyan mozogtak a zenészek. Ne feledjük, hogy ezek színpadi show-k. Minimális eltérések lehetnek estéről estére, de a zenészek alapvetően jól bejáratott koreográfiával dolgoznak. Valamennyire meg lehet jósolni, hogy például az énekes melyik dalnál mozdul el a mikrofon mögül és teremt kapcsolatot a közönséggel. Hogy ott mit fog csinálni, az már a véletlen műve, de fel lehet rá készülni.
Meséltél egy történetet, amikor valami félrecsúszott. Hogy is volt ez?
1997-ben a Kisstadionban lépett fel Sting, aki egyébként szerintem nem igazán volt jó formában… hozzáteszem, én sem. Miután becsekkoltunk a koncertre, körülbelül két órát kellett várni, addig viszont a büfében kellemesen sörözgettünk. Maradjunk annyiban, hogy a kezdésre nem teljesen voltam szalonképes. Elindult a koncert, én pedig elkezdtem fotózni az egyik előadót, aki nagyon hasonlított Stingre. Fontos tudni, hogy Sting basszerozik, de hát akkor nem bajlódtam azzal, hogy a húrokat megszámoljam, szóval nagyon lelkesen fényképeztem egy másik gitárost. Egészen addig, amíg az egyik kollégám oda nem lépett hozzám,
és megkérdezte, hogy egyébként miért éppen azt a fickót fotózom, és miért nem Stinget?
Korábban előfordult már, hogy nagy világsztárok magukkal hoztak vendégzenészeket, akik szintén sztárok voltak, csak ezt rajtam kívül senki nem tudta a fotósok között.
Azt hitték, te tudod a titkokat?
Ezt gondolták, igen, csakhogy ebben az esetben ez a fickó egy ismeretlen session gitáros volt, senki sem tudta, hogy kicsoda. Én sem. Végül egyetlen utolsó dalra maradt időm, de Sting az istenért sem akart elmozdulni a mikrofon mögül, ezért egy borzalmasan rossz képet kellett leadnom az újságba. De ez talán engem zavart a legjobban.
Amikor a világ változni kezdett
Az elsők között kezdted dokumentálni a klímaváltozás folyamatait, és a blogodon is rendszeresen megszólalsz ebben az ügyben. Hogy találtál rá a témára?
2006-ban jelent meg Al Gore Kellemetlen igazság című könyve. Amikor elolvastam, egyszerűen nem akartam elhinni, amit írt. Hogy ez a jövőkép, amit felvázol, valóban megtörténhet. Elkezdett foglalkoztatni , és amikor láttam, hogy a folyamat valóban zajlik, úgy éreztem, tényleg itt az ideje elengedni a sajtófotózást. Nem akartam mást, csak felhívni az emberek figyelmét:
vegyük már észre, hogy mi történik a bolygóval!
Később, persze, ez a téma is kicsúszott alólam, idővel már mindenki a klímakrízist fotózta.
Ma már a kiszáradt tavakról, olvadó jégsapkákról készült képek rendesen vizuális klisének hatnak.
Amikor ezek a fotók elárasztották a világsajtót, már sokkal előrébb jártam, sőt már más dolgokkal is foglalkoztam. Akkor kezdték el fényképezni, hogy kiszáradt a tó, amikor én már réges-rég lefényképeztem, hogy kiszáradt a tó. Őszintén? Kicsit zavart is. Korábban miért nem jutott másoknak eszébe? Nyilvánvalóan nem én jöttem rá egyedül, de a mainstreambe akkor még nem került be. Talán ez a tapasztalat is arra ösztönzött, hogy elmozduljak a konceptuális fotográfia irányába.
Ennek az elmozdulásnak az egyik legizgalmasabb fejezete szerintem a Badacsony-sorozat. Engem is meglepett, hogy ez gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Tizenöt éven keresztül fotóztad a hegyet a nyaralódból. Miért?
Ha a Badacsonyra gondolsz, két dolog jut eszedbe: a hegy körvonala és a szürkebarát. Utóbbit elég nehéz fotózni, szóval maradt az előbbi. Tulajdonképpen ez is a klímakrízishez köthető. Gyerekkorom óta nézem ezt a hegyet, és évtizedeken keresztül ugyanolyan volt mindig, naplementekor éppúgy, mint viharok idején. 2010 környékén viszont valami megváltozott. Már nem volt többé ugyanolyan.
Feltűnt, hogy azokat a klasszikus fotókat, amiket képeslapokra csináltak a Badacsonyról, ma már nem tudnám elkészíteni, mert nincs meg az a fényviszonyrendszer.
Egry József is más képeket festene a Balatonról. Helyette viszont kialakult egy csomó más dolog. Ebben közrejátszik a klímaváltozás, de éppen az is, hogy a fapados járatok miatt megnövekedett a repülőgép-forgalom, a tájat pedig átfestették a kondenzcsíkok – lásd még: chemtrail –, illetve a NATO-tagság után rengeteg harcigép is repkedett a hegy felett. Hirtelen érdekessé vált a látvány.
Sokáig kerestem a könyvben, hogy vajon melyik sorozat képei mögött fedezem fel végre azt, hogy hol is vagy te ezeken a felvételeken. A leginkább a Badacsony-fotókban találtalak meg.
Elég nagy baj lenne, ha nem lennék bennük. A fényképekbe bele kell raknod a saját egyéniségedet, hogy valamiképpen rólad szóljanak.
Bonyolult empátia
Azt mondod, elkerülhetetlen, hogy benne legyél te is valahogy ezekben a képekben. Nekem mégis az tűnt fel, hogy bár meglehetősen cinikus embernek ismertelek meg – ehhez elég akár néhány blogbejegyzésedet elolvasni –, ez szinte egyáltalán nem köszön vissza a legtöbb felvételeden.
Nem gondolom, hogy a cinizmust feltétlenül a képeken kellene kifejezni. Valószínűleg ezért is kezdtem el blogot írni, hogy a felvételekhez tartozó háttérinformációkkal együtt érthetőbb legyen a teljes jelenség.
Máshogy kérdezem: ha a detoxos sorozatra gondolok, néhány fotó már szinte keresztényi szellemiségű, még ezen a borzalmas helyen is képes voltál felvillantani az emberi méltóságot. Vallási szimbólumok egyébként is gyakran köszönnek vissza nálad. Pedig büszke ateista vagy.
Amikor az ember fényképezni kezd egy témát, először mindig a felszín ragadja meg. A detoxban nem egy napot töltöttem el, hónapokig jártam oda. Eleinte engem is az izgatott, mi történik ott, az első pár alkalommal minden nagyon érdekes volt.
Amikor később, sokadszor tértem vissza, már nem a látványos dolgok foglalkoztattak, hanem megint csak – a részletek, a háttérben megbújó társadalmi hatások.
A detoxban lévő emberek többsége nem azért került oda, mert súlyos alkoholista volt, hanem mert éppen, mondjuk, egy legénybúcsúból hozta be őket a mentő. Nem az volt a lényeges, hogy ott van, hanem hogy miért van ott. Szerintem te itt látod a különbséget, a felszín és a mélység között, hiszen mindkettőről vannak képek. Előbbin megmutatom a detox nyers valóságát, és azt mondom: nézd meg, ember, mi történik ezen a helyen. Később pedig átlagos módon ábrázolom őket, hogy ha ugyanez a fotó a Parlamentben készülne, nem tűnne fel a különbség, mert az adott figura valóban véletlenül keveredett oda.
Szóval amit én valamiféle keresztényi gondolatnak éreztem, nem több, mint szimpla empátia?
Tulajdonképpen igen. De nem szimpla. Ez egy bonyolult empátia.
„Valaki nem ért hozzá”
Angol nyelven készítetted el a könyved. A bemutatón azt mondtad, a nemzetközi világnak szánod elsősorban, mivel úgy érzed, odakint jobban kedvelnek és ismernek, mint itthon.
Ez nem érzés, szerintem tény.
Ezt miből lehet tudni? És miért lehet így?
Lehet, hogy engem majd lefejeznek azért, amit mondok, de ha már rákérdeztél, válaszolok. Emlékszem, huszonegy-két éves koromban a Parlamentben az orrom előtt beszélte meg az akkori Sajtófotó zsűrielnöke a későbbi nyertessel, hogy majd ő lesz a későbbi nyertes. Elmondta, hogyan, milyen képeket adjon be, és akkor nem lesz gond. Hogy is mondjam… érdekes történet volt. Ez ma már nem így van, most a kilencvenes évekről beszélek. Ha megnézed, akkoriban kik nyertek díjakat, többnyire azok az újságok kapták, akiknek voltak tagjai a zsűriben. Akkoriban én koncertképekkel neveztem a Sajtófotóra, de sohasem nyertem velük. 1996-ban kaptam ugyan első díjat hírkategóriában, de akkor is csupán azért, mert a zsűri összeveszett, és én voltam a köztes megoldás. De mivel a fő témám a koncertek voltak, azokkal szerettem volna érvényesülni. Nem tudom, miért nem ismerték el sohasem. Az is lehet, hogy a zsűri tagjainak fogalma sem volt róla, kik láthatók a képeken, esetleg néhány felvételt túl erősnek éreztek… de hát a zenészek már csak ilyen öntörvényűek, nem igaz? Később az történt, hogy amikor lefotóztam olyan előadókat, mint például a Green Day, Iggy Pop vagy Bon Jovi, felkeresett a zenekarok menedzsmentje, hogy szeretnék megvásárolni a képemet. Tisztában vagyok vele, hogy ez egy szubjektív műfaj. Ha valami nekem tetszik, nem biztos, hogy másnak is fog. De akkor azért elgondolkodtam. Ők a világ összes fényképéből válogathatnak.
Most akkor ki látja rosszul? A nemzetközi menedzsmentek vagy a magyarországi zsűri?
Akárhogy is, de valaki nem ért hozzá. Valami nem stimmel.
Szóval ennek tudatosan hátat fordítottál?
Lényegében igen. Úgy érzem, nem feltétlenül van szükségem arra, hogy mások elmondják, amit csinálok, az jó-e vagy rossz – legalábbis ilyen fotópályázati keretek között. Máskülönben nyitott vagyok a visszajelzésekre.
Mit mondanál azoknak, akik azt gondolják majd, hogy a sértettség beszél belőled?
Sértett, irigy, persze, sok mindent mondtak már rám az idők során. Azt felelném, hogy nincs semmi okom rá. Ha olyan fotópályázatokon díjaznak, mint az International Photography Awards vagy a Tokyo International Foto Awards, és olyan helyeken állítják ki a képeid, mint a londoni Somerset House, akkor az ember nem érez sértettséget. A tapasztalatom azt mutatja, hogy nemzetközi pályázatokon inkább értékelik a munkámat, mint itthon. Ami azért is érdekes, mert odakint tízszer annyi fotó közül válogatnak, és a zsűriből senki sem ismer engem.
Ha kapnál itthon egy díjat, elfogadnád?
Persze, de nem hajtok rá.
Mégsem lezárás
A Hardcore-t lapozva egy dolog biztosan mindenkinek fel fog tűnni: akár a stílusokat, akár a témaválasztásaidat nézzük, egyszerűen bekategorizálhatatlan vagy.
Amikor fiatalkoromban megsejtettem, hogy a fotózással rátaláltam valamire, felvásároltam rengeteg könyvet a témában. Például Robert Frank The Americans című kötetét, ő volt a szubjektív dokumentarizmus úttörője. Rengeteg nagy művész merített ebből inspirációt akkoriban, hogy mást ne mondjak, Korniss Péter, Benkő Imre vagy épp Urbán Tamás. Korniss például évtizedeken keresztül fotózta az erdélyi kultúrát. Mellette még volt néhány projektje, de többnyire ugyanaz a téma érdekelte. Bennem viszont elég hamar kialakult, hogy nem szeretnék beleragadni egy stílusba.
Miért?
Képtelen lennék örökké ugyanazt fotózni.
A fotográfiában az a szép, hogy ha ráunsz egy témára, bármikor kereshetsz másikat.
Ezért van ennyiféle történet és stílus a Hardcore-ban. Ez volt a célom. Érdeklődő típus vagyok, rengeteg dolog képes magával ragadni.
Talán ez választ is ad arra a kérdésemre, hogy tulajdonképpen hol is vagy te ezekben a fotókban.
Változatlanul azt mondom, hogy mindegyikben megtalálsz valahol, csak azért érezheted problémásnak, mert időközben eltelt harminchárom év. Máshogy gondolkodtam a húszas, a harmincas és a negyvenes éveimben. Úgy látszik, ez érzékelhető a képeken is.
A könyvbemutatón azt mondtad, sokáig nem vetted komolyan magad. Ez mit jelent?
Az egész fotózásosdit csak egy jópofa játéknak tartottam, amivel nem mellesleg még pénzt is lehet keresni. Viszont nem gondoltam, hogy ha megjelenik egy munkám egy újságban, az valamiféle nagy dolog. Pláne napilapok esetében, ahol a kép egyetlen napig releváns, majd összegyűrik és kidobják. Ide tartozik az is, hogy ha a szerkesztőségben leadtam egy sztoriról öt fotót, abból csak egyet tettek be a lapba – de nekem volt öt felvételem, amiket igazán jónak tartottam. Szerettem volna, ha a munkám valahogyan maradandóbb lehetne, hogy megmutathassam a képeimet úgy, ahogyan én szeretném. Ezért kezdtem el könyvekben gondolkodni, valamikor az ezredforduló környékén.
És akkor hirtelen már komolyan vettem magam – előtérbe helyezhettem végre a saját nézőpontomat.
Ezt előtte egyáltalán nem tettem meg.
Magyary Ágnes a második kötet előszavában arról is értekezik, vajon fine artnak tekinthető-e a fotográfia. Valami olyasmire jut, hogy talán ez a kérdés nem is lényeges.
Ha az emberek valamilyen művészettel foglalkoznak, akkor nem így állnak a dolgokhoz. Csak úgy szeretnek rajzolni, fényképezni, festeni vagy szobrokat faragni. Ez volt mindvégig az én alapvetésem is. Nem a díjak és nem a könyvek miatt fogtam hozzá, az csak később jött. Azt hiszem, most kezdett el igazán foglalkoztatni a kérdés. Talán ezért is adtam ki a Hardcore-t, hogy valamiképpen összegezzem, hogyan mozdultam el a fine art irányába.
Akkor mégsem lezárás?
Lehetséges. Igen. Úgy tűnik, mégsem lezárás.
A képre kattintva galéria nyílik meg
A cikk létrejöttéhez az Alrite beszédfelismerő (speech-to-text) programját használtuk.
Fejléckép: Hegedűs Ákos morpho New Yorkban (Fotó: Szerepi Hella)
hírlevél
