Az intézmény munkatársai szerették volna azt is megmutatni a látogatóknak, milyen bonyolult folyamat során válik a múzeumban egy egyszerű, hétköznapi tárgy műtárggyá. A tizenegy lépésből álló procedúrát egy grafikai panellel is modellezik.
„Amikor felajánlás érkezik, az adományozók nem is sejtik, milyen komoly szakmai vitát folytatunk arról, mit és miért fogadunk be, hiszen utána
a múzeum felelőssége az adott tárgy tárolása, raktározása, megőrzése és állagvédelme”
– mondja a tárlat egyik vezető kurátora, Bodnár Katalin.
A divatvilág fővárosában, Párizsban, ecseri menyecske viseletben lépett színpadra a hetvenes években Döményi Irén, az Állami Népi Együttes énekkarának egykori tagja. Tette mindezt azután, hogy 1957-ben kilépett a kórusból, majd Franciaországban telepedett le, és kötött házasságot Michel Archawski francia üzletemberrel. A férfi rajongásig szerette feleségét, mert Párizsban és környékén önálló esteket szervezett számára, ahol Döményi Irén énekelt és táncolt: az Állami Népi Együttes 1950-es évekbeli repertoárjának sikerdarabjaiból adott elő részleteket, köztük a Háromugrós, a Barcsay szeretője és az Ecseri lakodalmas című táncjátékokból. A házaspár rendszeresen hazalátogatott Magyarországra és Erdélybe. Körútjaikon néprajzi tárgyakat és hagyományos, falusi öltözeteket gyűjtöttek. Michel Archawski Döményi Irén hagyatékát, egy 258 darabból álló ruhakollekciót ajándékozott a Néprajzi Múzeumnak 2022-ben, amelyből két jellegzetes darabot a Zárvatermő című kiállításon is láthatunk.
Dömény Irén ruhái (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)
„Döményi Irén fellépő- és hétköznap is hordható ruhákat varratott magának. A vitrinben kiállított piros darab az Állami Népi Együttes első bemutatójából, az Ecseri lakodalmas című táncjátékából való új menyecske öltözet. A mellette álló pedig egy sokác ingekből varratott miniruha, amelyet Irén a hétköznapokban is használt. A saját, magyar identitását képviselte a párizsi forgatagban, ahol biztosan kitűnt különleges öltözékével” – jegyzi meg Bodnár Katalin.
Szimbolikus az a bonyhádi tárgyegyüttes, amelynek hatvanhét tárgyát a múzeum egy idős, bukovinai székely házaspártól vásárolta meg 2019-ben. Őket 1941-ben – még gyerekkorukban – áttelepítették Bukovinából Bácskába, ahonnan 1944-ben menekülniük kellett, így kerültek Tolna megyébe, az onnan kitelepített sváb családok házaiba, megörökölve azok bútorait.
A gyűjtésben így egyaránt megtaláljuk a sváb hagyatékot, valamint a bukovinai székely identitást kifejező tárgyakat.
A kiállításban a két szék jellegzetes sváb tárgy, míg az új készítésű, de régi mintára szabott női mellény és fejkendő, valamint a régi, jellegzetes tarisznya a bukovinai székely identitás kifejezője.
„Aki a virágot szereti, a lányomat feleségül veheti” – olvassuk a feliratot egy, a vajdasági Gombosról, az 1940-es évekből származó falvédőn. A csipkével szegett falvédő és a hasonlóan díszített, hímzett párnahuzatok már a polgárosodó paraszti világra utalnak. A gombosi háztartásokban jellegzetesen két konyha volt, ezek a darabok a „tisztakonyha” díszei voltak.
A kiállítás egyik fókuszában a Román József és felesége, Román Panni által gyűjtött, főként 18-19. századi üvegképek, kerámiák és szenteltvíztartók állnak.
A múzeum csaknem 1400 darabot vásárolt Panni nénitől, aki férjével a 70-es évektől kezdve gyűjtött népi tárgyakat
Magyarországon és Erdélyben egyaránt: abban az időszakban, amikor a hagyományos értelemben vett paraszti kultúra teljesen átalakult. Rendületlenül járták a vidéket, de a BÁV-tól és az Ecseri Piacról is szereztek be értékes tárgyakat. A kiállításban megjelenített enteriőr azt a családi otthont kívánta érzékeltetni, amelyet a házaspár fél évszázados gyűjtőmunkával „lakható múzeummá” alakított.
Zárvatermő kiállítás, enteriőrkép (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)
Knopp János kerámiái is jelentős színfoltjai a tárlatnak, az elmúlt hetven évben ugyanis nem gyarapodott ilyen mértékeben a kerámiagyűjtemény: a múzeum több mint hatszáz kerámiát vásárolt a népi emlékek elhivatott gyűjtőjétől, azonban ebből csupán egy szűk válogatást, harmincnyolc darabot mutatnak be a kiállításon. Knopp János kedvencei, ahogyan a vele készült interjúban is elmeséli, elsősorban használati kerámiák. Múzeumi szempontból ezek az egyszerűbb edények azért is érdekesek, mert általános tendencia volt a gyűjtések során, hogy az igényesebb, szebb kivitelű, gyakran ünnepi tárgyak nagyobb népszerűségnek örvendtek a gyűjtők körében.
Verebélyi Kincső kollekciója ugyancsak különleges a kiállításon. Az ELTE egykori oktatója generációk néprajzosait készítette fel a népi díszített tárgyak elemzésére. 2020-ban százötven, 1870 és 1945 között készült mintakendőt, iskolai kézimunkát adományozott az intézménynek.
„Az 1800-as évek végén a nőegyletek nagy erőfeszítések árán próbáltak a lányok számára is megfelelő szakképzéseket kiharcolni, így hazánkban is növekedett a szakmai képzést nyújtó iskolák száma. A demográfiai kutatások szerint abban az időszakban több nő élt, mint férfi, ezért nem mindenki tudott férjhez menni, sok nőnek el kellett tartania magát valamilyen munkából. Az egyre inkább polgárosodó életmódból is fakadt, hogy
az ipariskolák és tanfolyamok, ahol kézi és gépi varrást, hímzést, kötést, horgolást tanulhattak, lehetséges kiutat jelentettek a nőknek a megélhetésre,
hiszen például varrónőként el tudták magukat tartani” – mondja Bodnár Katalin.
A bemutatott mintakendőkön sok fajta technika jelenik meg, a különböző tájegységek hímzéstípusai, lyukhímzések, keresztszemes öltések. Egy-egy mintakendő szépen mutatja, hogy a tanulókat arra is megtanították, hogyan készíthetik el és díszíthetik a hozományukat, az ágyneműhuzatokat, párnahuzatokat és a fehérneműket kézi varrással és a 20. század elejétől varrógéppel is, megkönnyítve a munkát.
Szintén a Verebélyi-kollekcióból való az a két olajnyomat, amely Az élet lépcsői címet viseli. A 19. századból származó képeken a férfi és női életút fontosabb szakaszait lépcsőszerűen ábrázolják. A nyomatokon olyan feliratokat lehet például olvasni, minthogy: „A szerelmi harcz lecsendesül, ha anya ölében kisgyermek ül” (30 év). Az ábrából egyértelműen kiderül, hogy egy nőnek negyvenévesen is a fia körül kellett, hogy forogjon az élete, pláne, hogy az akkori idők szerint negyven felett egy nőnek már leáldozott: „Büszke a felnőtt fiára, bár már szürke lett a haja” (40 év). Sőt, egy nő ötvenévesen sem számolhatott mással a tanulságok szerint: „50 évvel az anya jutalma, nézi mily derék lett fia.” Ezzel szemben egy férfi negyvenévesen „az élet delén még erősen áll a helyén”, sőt „50 évvel is megjárja, míg ép erőben várja” – legalábbis az olajnyomaton olvasható versikék szerint.
A múzeum bútorgyűjteményéből két nem mindennapi összeállítást láthatunk: az egyik egy népies nyaralóbútor Jászágóról, a másik egy körösfői bútoregyüttes Péntek György „Gyugyi” műhelyéből, ahonnan Bartók Béla és Kodály Zoltán is rendelt bútorokat.
Zárvatermő kiállítás, enteriőrkép (Fotó/Forrás: Incze László / Néprajzi Múzeum)
Különös látványt nyújt a tárlat afrikai szekciójában szereplő egyik festmény: egy fehér bőrű sellő megragadja egy vízben lévő fekete férfi kezét, amely egy kést tart, rajta pedig egy kígyó tekeredik. A naiv festmény maga egy talány, nem lehet tudni, hogy a sellő valójában a kígyót akarja megmenteni a férfitól, hogy az le ne szúrja, vagy éppen a férfit a kígyótól. A posztkolonikus zsánerkép Szombati Ilona 172 darabos kongói festménygyűjteményéből való, amely 2022 év végén került Amszterdamból a Néprajzi Múzeumba. Szombati Ilona a férjével, Johannes Fabian afrikanista professzorral a hetvenes évek elején folytatott kutatásokat a mai Kongói Demokratikus Köztársaság területén található, egykori belga gyarmatvárosban, Lubumbashiban. A festmények között olyan témák szerepelnek, mint a gyarmatosítás alatti és utáni időszakról készült erőszakos jelenetek, a falusi élet mindennapjai és
a fehér sellő, amely különös módon visszatérő motívuma a kongói zsánerképeknek:
a csodás lényt mindig fehér nőként ábrázolják, és a hirtelen meggazdagodást jelképezi. Szombati Ilona olyan bensőséges viszonyt alakított ki a festőkkel, hogy jó néhány képen ő maga is megjelenik, a kiállításon bemutatott sellős alkotás is őt ábrázolja.
Noha a múzeum új, 2024. március 30-ig látható időszaki tárlata szűk keresztmetszetét mutatja meg a gyűjteménybe újonnan került, többezer tárgynak és dokumentumnak, jó látni, hogy ennyire jól megfér egy helyen, egymás mellett az afrikai, fehér bőrű sellő, a bukovinai székely tarisznya és akár egy sokác népviselet, amely megjárta Párizst.
Támogatott tartalom.
Fejléckép: Néprajzi Múzeum (Fotó/Forrás: Incze László/Néprajzi Múzeum)
hírlevél
