A Magyar Nemzeti Múzeum Történeti Fényképtárával együttműködésben indul új sorozatunk a Fidelión.
A Nemzeti Múzeum látogatható termei mögött húzódik a folyosók és irodák labirintusa, ahol egy filmbe illő, faburkolatú könyvtárfolyosó után találjuk a Fényképtárat. A muzeológusok szobáján túl, a hűtött raktárban három szűkös szinten sorakoznak a szürke fémszekrények, -polcok és fiókos dobozok a múzeum fotókincseivel.
Egy találomra kihúzott fiókban négy, Erzsébet királynét ábrázoló fénykép bújik meg. A képek, amelyek bejárták Kínát a nagy sikerű „Sissi és Magyarország című kiállítással, egy darabig nem kerülnek vissza végleges helyükre, mert kiállítás utáni ellenőrző megfigyelés alatt vannak. A királyné fényképével békés egyetértésben lapul egy Kossuth-fotó ugyanebben a szekrényben.
300 ezer képünket tartjuk egyedileg nyilván – 30-40 ezer között mozog azoknak a száma, amiket már digitálisan is rögzítettünk.
Több, mint egymilliós állományunk van, főként negatívok, amelyek különféle listák szerint kutathatók, vagyis valamilyen tematika szerint lehet keresni az adott anyagban” – vázolja számokban a szürke szekrények tartalmát Lengyel Beatrix.
A gyakorlatban a Fényképtár anyaga nyolc gyűjteményre oszlik: a portré, a viselet, a várostörténeti és a nemzetközi anyagot, illetve a magyar eseménytörténetit tartalmazó részekre. Utóbbi négy korszakra bomlik: az 1919 előtti, az 1919 és 1945 közötti, majd a világháborútól 1956-ig húzódó és végül az 1956-tól máig tartó egységekre. Emellett még külön gyűjtemények és további egyedileg kezelt anyagok is akadnak. Minden gyűjteményt külön muzeológus gondoz, aki így 30-40 ezer leltározott képet kezel, a továbbiakat pedig attól függően, hogy mennyi, listák alapján nyilvántartott egyéb gyűjtemény tartozik még hozzá.
Ilyen külön gyűjtemény például a Képzőművészeti Alap 100 ezres gyűjteménye, ami fokozatosan kerül be a múzeum gyűjteményeinek vérkeringésébe, illetve az ELTE Földrajzi Tanszékéé is. A professzorok fotói, illetve az oktatási célra vásárolt képek továbbra is a tanszék tulajdonában vannak, a múzeum egy nagy egységként kezeli, s letétként őrzi őket, így a kutatók használhatják az anyagot. A Kádárnak és Rákosinak ajándékozott albumok is egy-egy egységben a gyűjteményben találhatók.
Az évtizedek során kialakuló történeti fotógyűjteményben a magyar történelem eseményképeit témák és kronológia szerint csoportosították. A digitalizálás és a számítógépes nyilvántartás azonban ezt a rendet is átalakítja majd, ahogy fokozatosan számítógépen tartják majd nyilván az újonnan érkező és a régi anyagot is.
A magyar eseményanyag gyűjtése egészen napjainkig folytatódik.
Problémát a 2000 körüli technikai változás okoz, mert nagyjából ekkortájt átállt a magyar sajtó és az amatőr fényképezők is a digitális fényképezésre.
Vannak digitális állományaink, de mi alapvetően analóg fotográfiát gyűjtünk. Terveink között szerepel, hogy ez a gyűjtemény bölcsője legyen egy digitális fotógyűjteménynek, ahogy annak idején a grafikai- és festménygyűjtemény a fotógyűjteménynek” – magyarázza a tárvezető a technika okozta kihívásokat. Lengyel Beatrix szerint
a digitális fényképezés miatt a véletlenül, nem határozott céllal elkattintott képek hiányoznak majd a digitális korszak gyűjteményeiből.
„Az a családi fotózás vagy az a típusú MTI-fotózás, ami korábban létezett és, ami ma a kutatás szempontjából is fontos, már nincs. Régen az MTI-fotós leadta az anyagát és esetleg az utolsó három kockán olyasmiket is megörökített, ami nem is a témához tartozott – és amit senki más nem fotózott le. Ma már válogatnak, pedig nem lehet tudni, hogy amit szelektálunk, aközött nem lenne-e sok olyasmi, ami a következő generációknak érdekes.”
A digitalizálás mellett a fizikailag meglévő állomány kezelésére is gondot fordítanak például modern csomagolóanyagok beszerezésével, amelyek nemcsak védik a fotót, de átlátszóak is. Így a kivétel során nem keletkeznek finom karcok a fotón. Főleg a nagyon gyakran használt portrégyűjtemény darabjainál fontos szempont ez. Ebben az állományban közel 20 ezer magyar és külföldi személy arcképét őrzik. A portré gyűjteményhez tartoznak a régen divatosnak számító portréalbumok is.
Érdekes sorozat köztük a vadászíró Széchenyi Zsigmond szüleinek és nagyszüleinek gyűjteménye, amelyben lelkiismeretesen vezették az 1860-as évekbeli családtagokat és ismerősöket.
Izgalmas lehet az egyes gyűjteményeket összevetése egymással. A IV. Károly koronázásáról készült filmfelvételen például a portrégyűjtemény nyújtott segítséget a résztvevők azonosításához.
Külön csoportot alkotnak a csoportképek is. Ahol pedig alapvetően ismeretlen személyek, vagyis nem neves politikusok, közéleti személyek, kutatók, írók vannak, hanem gyerekek, katonák, nők, egyszerű hétköznapi emberek szerepelnek a felvételeken, azok a viseletgyűjteménybe kerülnek. Ezeken az adott korszak tipikus viseleteit – legyen az haj, kiegészítő vagy ruha – lehet tanulmányozni.
Tomsics Emőkéhez tartoznak a korai magyar eseménytörténeti képek. A legrégebbiek jelentős része a Vasárnapi Újság (1854-1921) szerkesztőjének hagyatékából származik. Lapja a legnagyobb példányszámú és nagyhatású, első képes családi magazin volt, amely elsőként alkalmazott állandó fotóriportert Jelfy Gyula és Balogh Rudolf személyében.
Tomsics Emőke kedvelt témája az, hogyan került az emberekhez a vizuális információ. „Létezik egy fényképsorozat, ami Tisza Kálmán lemondását ábrázolja 1890-ből. Andreánszky Gábor képviselő készítette, aki egyben amatőr fényképész is volt. Mivel a patkóban ült, nagyon jó képeket sikerült készítenie.
Ez volt az első alkalom azonban, amikor beengedtek egy hivatásos fényképészt, Ellinger Edét is a Parlamentbe, ezért ezt az eseményt tekinthetjük a magyar parlamenti riport kezdetének, ez az első képes országgyűlési tudósítás”
– terít ki két felvételt a muzeológus. Neki nem sikerült olyan jó helyet találni az újságírói karzaton. Mindkét kép megjelent az újságban, az utóbbihoz a lap rajzolója átfestette az alakokat, hogy kiemelje a részleteket. Andreánszky képe lavinát indított el, és a pillanatfényképezésnek köszönhetően az emberek olyan mozdulatokat, olyan arckifejezéseket kezdtek látni a politikusokról, amit korábban soha, hiszen addig csak műteremben készített, beállított fotó jelent meg róluk.”- meséli.
Ehhez a gyűjteményhez tartozik az Érdekes Újság sajtóarchívuma, köztük a lap I. világháborús harctéri pályázatára érkezett képek. A bárki számára nyitott felhívásra jelentkező amatőrök közül később néhányan hivatásos fényképészek lettek, mint Bálint János, aki később az Élet című lapnál dolgozott fotóriporterként. Egy Galíciában halászó katonákról készült sorozatot Kozma Miklós huszárszázados küldött be, aki aztán belügyminiszter, majd a Magyar Távirati Iroda megalapítója és elnökigazgatója lett.
Ahogy az emberek és a lapok érdeklődése nőtt a fényképek iránt, úgy kezdtek el egyre többen foglalkozni a riportszerű fényképezéssel – műtermi fotográfusok is, akik meglátták benne az üzletet. Az újságírók felfedezték, hogy a fényképpel elmondott sztori könnyebben emészthető, könnyebben olvasható az átlagember számára. A 1910-es évektől egyre többen kezdtek riportszerű fényképezéssel foglalkozni.
A fotográfia a családi kapcsolattartás egyik legfontosabb eszközét is jelentette pl. az amerikai emigrációban vagy a háború idején.
Az emberek fényképeket küldtek haza az Újvilágból, hogy megmutassák, milyen a házuk, a boltjuk, hogy néz ki a család, a katona pedig zubbonya zsebében őrizte felesége és gyermeke képét.
A gyűjtemény fontos forrásai a családi gyűjtemények, az onnan bekerült műtermi, illetve amatőr képek. Utóbbiak a Kodak gyártotta fényképezőgépek megjelenése után, főleg az 1890-es évektől egyre jobban elterjedtek. „a polgári középosztály életére, életmódjára vonatkozó források ezek. Nagyon fontos velük kapcsolatban a forráskritika” – hívja fel a figyelmet Tomsics Emőke. „Tudnunk kell, hogy az amatőr képek sokkal lazábbak, üdébbek, viccesebbek, mint a műtermiek és sokszor különleges alkalomból készültek. Utóbbiak öntudatos komolyságot igyekeztek sugározni.
Az, hogy a hétköznapok valósága hol található a műtermi képek és az amatőr képek közötti sávban azt nagyon gondosan, különböző források figyelembe vételével lehet megpróbálni rekonstruálni.”
A muzeológushoz tartozik az ABC-sorrendben katalogizált városkép-gyűjtemény, amely főként a történelmi Magyarország településeit mutatja be. Megtalálható benne a „Divald és Monostori” cég hagyatéka, amelyik képes levelezőlap kiadással foglalkozott és gyönyörű celloidin papírra készítették a képeiket. De vannak kihajtható több méteres panoráma felvételek Brassóról és Budapestről is, melyek közül az előbbit a millenniumi emlékművek helyének tervezéséhez használták.
Baji Etelka a viseletgyűjtemény és a két világháború közti Magyarország eseményanyaga mellett a különleges technikával készült felvételeket is gondozza.
A múzeum 300 dagerrotípiáját speciális sav- és ragasztóanyag-mentes dobozokba csomagolják, amelyeket a restaurátor készít, minden egyes darabnak külön. Közöttük van például Kertbeny Károly portréja, csatos tokban, amely 1874-ben került a Nemzeti Múzeum gyűjteményébe. A szekrényükben olyan különlegesség is akad, mint a dagerrotípiával díszített aranykarkötő.
„30 éve még minden dagerrotípiát megvettünk, mert akkor még múzeumi szinten is újdonságnak számított. A fotópiac kinyílása előtt olyan ritkaságokat is beszereztünk, amiket most már nem tudnánk megvenni semmi szín alatt.
1984-86-ban például több színes sztereoakt dagerrotípiát vásároltunk, amelyek alulöltözött hölgyeket ábrázoltak”
– vázolja a fotópiac kinyílásával megváltozott helyzetet a muzeológus. „Budapesten először Marastoni Jakab nyitott műtermet és több száz dagerrotípiát készített. 2000 előtt azonban nem találtunk egyet sem, majd adományként kaptunk egy nyolctagú családot ábrázolót, amin az ajándékozó állítása szerint a Bethlen-család látható.”
A múzeumban őriznek chromotípiákat, talbotípiákat, ambrotípiákat és ferrotípiákat is. „Utóbbiakat vaslemezre készítették” – ismerteti a technikát Baji Etelka. „A XIX-XX. század fordulóján használt technikával előszeretettel települtek ki a fényképészek kirándulóhelyekre, sétálóhelyekre például a Városligetbe. Séta előtt fényképezkedtek, majd a séta végén visszakanyarodtak és megkapták a kész képet.
1896-ban már automatával is tudtak ferrotípiát készíteni. Pont az volt a módszer, mint ma: az illető beült a fülkébe és lefényképezték. A millenniumi kiállításon is működtek ilyen masinák, amiket Németországból kölcsönöztek az esemény idejére.”
Fisli Éva a nagyjából 100 ezer fotóból álló nemzetközi gyűjteményt gondozza, amely részben magyar fotográfusok külföldön készített képeiből áll. Hozzá tartozik a két világháború közötti magyar folyóiratok, illetve képes magyar sajtó archívuma is. Ezek press printekből állnak, vagyis előhívott egykorú fotók, amelyeknek többnyire a hátulja is nagyon informatív. Szerepel rajtuk a fotóügynökség pecsétje, az eredeti hír, amihez kiadták őket, de követni lehet az is, milyen utat jártak be a képek, míg Budapestre értek. Sokszor látszik rajtuk a retusálás, a vágás. Van, hogy a különféle nemzetközi sajtóügynökségek az ugyanarról a felvételről készült press printet más szöveggel is terjesztették a világban. De a felhasználás (a sajtómegjelenés) során biztosan változott a felvétel: más az újságpapír tónusa, más a képaláírás, sokszor a kontextus, amelyben az olvasó elé kerültek a sajtóillusztrációk.
„Meghatározó élményem volt, amikor a londoni Hulton Archive-ban egyebek közt Robert Capa normandiai képeinek egyik press printjét vettem a kezembe: ennek a hátulján például – hiszen háborús sajtófotóról beszélünk – ott látható a pecsét, hogy Átment a cenzúrán.” – mesél a kurátor tapasztalatairól. A képet aztán be is mutattuk – a hátoldalával – a Játékos című kiállításunkban, ahol a különböző színű fiókok oldalára épp a londoni archívumban látottak hatására került: cenzurázva, átment a cenzúrán és csak szerkesztőségi felhasználásra felirat.„Összehasonlítva az egykorú felvételeket a lapokban megjelent képekkel, megfigyelhető, hogy hová kerülnek a hangsúlyok. Izgalmas ezt történészként felfejteni, mert hozzátartozik a sajtótörténethez, a háborús propaganda és a cenzúra történetéhez is.”
„Ha történeti forrásként akarjuk a képet használni, akkor ezeknek a körülményeknek a tudatában kell lenni.
Meg kell érteni, hogy aki ezt a képet 50, 100, vagy 160 éve készítette, és aki látta, az nem ugyanazzal a tekintettel nézte, ahogy mi ma.
Figyelembe kell venni, mire képes egy adott kor fényképészete, de ha ma régi fotókból kiállításokat készítünk, fontos, hogy mindezt a mi kortársainknak is át tudjuk fordítani.
hírlevél
