Néhány percre szinte minden látogató megáll a zalaegerszegi Göcseji Falumúzeum előtti téren felállított szobornál. Vannak, akik fotográfiákat készítenek, a gyerekek meg magától értetődő természetességgel telepednek le a keskeny lócára az "agyagba formált öregek" mellé. A szoborkompozíció ugyanis egy idős emberpárt ábrázol: a fejkendős parasztasszony válla kicsit meggörnyed, mellette a hetykebajszú, kalapos öregember egyenes derékkal üldögél. Aprólékosan kidolgozott arcukon fáradság tükröződik, tekintetük mégis nyugalmat áraszt. A szobor címe Király és királyné, alkotója Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész, aki idén ünnepli 70. születésnapját. Kisplasztikáiból, reliefjeiből mintegy 150 alkalommal nyílt kiállítás szerte Európában, több mint hatvan köztéri szobra díszíti a városok tereit.

Szabolcs Pétert műtermében, a város másik végén, a Páterdomb egyik ódon épületében kerestem fel. A Király és királyné című szoborkompozíció mindjárt a beszélgetésünk elején szóba kerül. Az öregemberpár harminc év alatt készült el - idézi fel. - Egy évvel az ország első falumúzeumának alapítása előtt, 1967-ben kerültem Zalaegerszegre. Ahogy láttam felépülni a göcseji falut reprezentáló skanzent, elgondolkoztam: ha emlékeket állítunk a tárgyaknak, akkor meg kell tisztelni azokat az embereket is, akik ezeket a házakat felépítették, a tárgyakat megalkották. Évtizedeken át foglalkoztatott a téma, rengeteg formában, méretben készítettem el, volt, mikor hegesztett vörös lemezt, volt, mikor agyagot, bronzot használtam, mire aztán készen lett a mű.

Találkozás a vonaton

A beszélgetésbe bekapcsolódik Ágnes asszony, a művész felesége is, aki azokban az években restaurátorként dolgozott a múzeumban. Budapesti lány volt, a fővárosban ismerte meg a művészt, és követte Zalaegerszegre. - Szabolccsal egy vonaton találkoztunk először... - említi nosztalgiázva. - Az idő tájt még szigorúak voltak az ismerkedés szabályai, édesanyámmal utaztam, nem állhattam szóba idegenekkel. Szabolcs viszont kifigyelte, hogy hova megyünk, és pár nap múlva megjelent a házunk előtt. Akkoriban még én is szobrász szerettem volna lenni, szakkörökbe jártam, így aztán rengeteg közös témánk volt. Amikor Szabolcs végzett a főiskolán, nekem még két évem volt hátra az középiskolából, de miután leérettségiztem, összeházasodtunk, és jöttem utána Zalaegerszegre.

A család történetét Szabolcs Péter meséli el. Nagyapja Krakkóból telepedett át Magyarországra. Tót lányt vett feleségül, a művész róla mintázta az öregpár "királynéját". A család Diósgyőrbe került, a nagyapa a gyárban kapott munkát, a kohó mellett dolgozott. Hét gyermekük született, közülük Szabolcs Péter édesapja volt a legidősebb. - Édesapám tehetséges volt, de mivel a testvérek közül ő volt a legidősebb, amikor elérte a munkaképes kort, azonnal dolgoznia kellett - mondja. - Én beteges gyermek voltam, a szanatóriumból csak hetedikes koromban kerültem vissza Miskolcra. A rajztanárom a tudtom nélkül küldte el a felvételi lapomat a budapesti művészeti gimnázium szobrász szakára. A felvételire papír, ceruza és rajztábla nélkül állítottam be, mindent úgy adtak kölcsön, de sikerült a felvételim. Több ezer jelentkező közül húszan kerültünk be az évfolyamba, így 1957-ben Budapestre kerültem, kollégista lettem.

Az első ember, aki szembejött velem, köszönt

A főiskola után sem a szülővárosában, sem Budapesten nem tudott elhelyezkedni, de Zalaegerszegen adódott egy művésztanári állás. Hét esztendőn át tanított művészettörténetet, rajzot és ábrázoló geometriát a középiskolákban. - A térképen kerestem meg Zalaegerszeget, és amikor leszálltam a vonatról, az első ember, aki szembejött velem, köszönt - emlékszik vissza a legelső benyomására. Szinte azonnal megkedvelte a várost, de mint fogalmaz, azért nem volt ennyire romantikus és szép a kezdet. Két évig a Zrínyi Gimnázium tantermében lakott, oda "nősült". A pincéből a diákokkal közösen rakták ki a szenet, átalakították műteremmé, és ott alkotott. Az első gyermekük megszületése után szoba-konyhás lakásban éltek egy másik művészházaspárral együtt. Néhány év múlva a páterdombi műteremlakásba költöztek, amely ma a második otthonuknak számít. A szobrászkellékekkel, kisplasztikákkal zsúfolt műterem alacsony mennyezetére mutatva szemlélteti, hogy a Százhalombattán álló Szent István négy méter magas bronzszobrának csak a részleteit tudta itt elkészíteni, az elemeket már a színház díszletezőjében kellett összeraknia.

Megoldást keresett, míg végül Zalacsében, a Zala parton rátalált arra a romos malomra, amelyet aztán felújítottak és kibővítettek. - A faluban akkor kezdtek el köszönni, amikor kimeszeltük az épületet, és látták, hogy képesek vagyunk időt és energiát áldozni arra, hogy széppé varázsoljuk - közli. - A zalacsébi malom számomra azóta is szent hely. Úgy készült el, mint egy szobor, aprólékos munkával, kijavítgatva a hibákat lépésről lépésre haladtunk. Itt nőttek fel a gyermekeink, de a barátaink, ismerőseink is szívesen járnak ide. A Malom-Tanya Panzió ma már családi vállalkozásként működik. Mint hozzáfűzi, gyakran érkeznek gyermekcsoportok is. A nagyvárosi gyerekeknek először furcsa a vidék, de hamar beilleszkednek a természetes környezetbe. - Egy hajnalon római kori érmeket szórtam a Zalába, amelyeket én készítettem - meséli. - Egyet megmutattam gyermekeknek, és azt mondtam, hogy a folyóban találtam. Azonnal kincskereső túrára indultak, a Zala folyó sekély vizében mindenki talált érmet, mindenki más-más formát, amire külön büszkék voltak. A nyaralás utolsó napjaira valamennyi előkerült.

Alkotásai témája az élete

- Néha elcsodálkozom azon, hogy milyen nagynak tartanak az emberek, pedig csak a dolgomat teszem - mondja, miközben a kisplasztikákat nézegetjük. - Azért ad az isten talentumot, hogy a művész saját eszközeivel meg tudja fogalmazni a gondolatait. Az alkotásaim témája az életem: az emberi kapcsolatok, a gyermek, a barátság, a magány, a születés, a halál, a szerelem. Ezek mind-mind ősi témák, de az emberek sokféle utat járnak be, ettől válik a művészet sokszínűvé. Amikor első portréját elkészítette, elégedett volt magával, és azt hitte, hogy a mű tökéletes lett. Aztán a mestere, miután megnézte, csak annyit kérdezett tőle: "megengeded, hogy hozzányúljak?" - Bólintottam, mire "bajonettel, huszárkarddal" tönkretette a munkámat. És én egyetlen másodperc alatt rájöttem, hogy tulajdonképpen semmit sem csináltam - ismeri be. - A mester nem bántott meg, nem mondta, hogy tehetségtelen vagyok. Nekem kellett rájönnöm, hogy mi a hiba. Egy portré sokszor nüánszokon múlik. Most is gyakran megesik, hogy "úszik" rajta minden, valahogy nem akar jó lenni, de ha sikerül egyetlen pontot megtalálni, ami a helyén van, magától összerendeződik az alkotás.

- A reneszánsz idején még ki volt találva a különböző szakmák helye - jegyzi meg elgondolkozva. - A leggyönyörűbb nonfiguratív alkotás a reneszánsz palota, amely maga a matematika, maga a csoda. Az épületekben mindig volt a szobrok számára egy fülke, hogy Donatello, Raffaello, Michelangelo alkotásaival "lelket leheljen" a palotákba. Ezzel szemben a XXI. századi épületekbe utólag már nagyon nehéz műalkotást készíteni. Van azért ellenpélda is: a zalaegerszegi Zrínyi Gimnázium klasszicista jellegű épületét ugyan jó 300-400 évvel a reneszánszt követően (1897. augusztus 26-án) adták át, de a homlokzatán kialakítottak két szoborfülkét is, amely 112 esztendőn át üresen állt. Szabolcs Péter hófehér carrarai márványból, Művészet és a Tudomány címmel - lantot tartó nő-, illetve könyvet tartó férfialakot - készített a szoborfülkékbe.

Az igazságot kereste

- A dolgok ma sokszor nincsenek a helyükön - vált témát. - Például általános szokássá vált, hogy ha szobrot avatnak, a meghívón az alkotást létrehozó művész neve nincs feltüntetve. Aztán arról beszél, hogy egész életében az igazságot kereste, ami sokszor nagyon nehéz volt, de mindig volt benne annyi empátia és szeretet, hogy az alkotásain keresztül át tudja adni, meg tudja mutatni. - Az életben a tradíció az egyik legfontosabb dolog. Az idős pár mögött a kerítés lécei olyanok, mint a fejfák, mintha ősök sora állna mögöttük. Van köztük kicsi, nagy, alacsony, magas, gyerek és felnőtt - utal a Király és Királyné című kompozícióra. - Az őseink által válunk azzá, akik vagyunk, de nem a külsejük, a ruhájuk a fontos, hanem a mentalitásuk, és az, ahogy a világhoz viszonyultak.

Szabolcs Péter Munkácsy-díjas szobrászművész jubileumi kiállítása a Múzeumok Éjszakáján nyílt meg Keszthelyen, a Balatoni Múzeumban. A tárlat szeptember másodikáig tekinthető meg a Balaton fővárosában, az életművét bemutató kiállítás pedig a hetvenedik születésnapja előtt három nappal, szeptember 19-én nyílik meg Zalaegerszegen, a Göcseji Múzeumban.