A Faur Zsófi Galéria igazi hazai szenzációra csapott le, nemzetközileg elismert, díjazott művészként állítja ki az Ön tájképeit. Mit láthatunk a kiállításon?
Új művésze vagyok a galériának, ez a bemutatkozó kiállításom. Ez egy nagyszabású, többször díjnyertes projekt része, amiben
azzal foglalkozom, hogy a víz miként alakítja a bolygónkat, és milyen kölcsönhatásokban van az emberiséggel.
Elképesztően sok anyagot készítettem eddig, és ahhoz, hogy ez áttekinthető és rendszerezett legyen, sorozatokba szedtem. Amit most láthatunk a kiállításon, az a projekt egy fejezete, ami egyébként önálló lábon is megáll: spanyol, művészinek kinéző szántóföldeket mutat be légi perspektívából. Az ottani talaj és a víz által alakított területek olyan absztrakt formákat hoztak létre, amelyek elképesztően hasonlítanak azoknak a festőknek a munkáira, akik ott éltek és dolgoztak, nevezetesen Picasso, Dali vagy Miró alkotásaira. Bármelyikük ecsetvonásait vagy jellegzetes formáit megtaláljuk ezen a tájon. Ezeket a jeleneteket a műholdfelvételeken vettem észre, amikor olyan helyszíneket és tájegységeket kerestem, amiket megörökíthetek a projekt részeként. Tavaly év végén tehát végigutaztam Zaragóza és Madridtól délre Toledó környékét.
Igen fontos eleme ezeknek a fotóknak az ember környezetre gyakorolt hatása.
A fotóim egyébként sokrétűen olvashatóak. Beleférnek a projektembe, megmutatják, miként kényszeríti a szárazság az embereket arra, hogy minden egyes dombot és lankát megműveljenek. Érdekes volt arra is rájönni, hogy a szárazság annyira leszűkítette a termények választékát, hogy csak búzát és olivabogyót termesztenek itt. Az elsőt learatják a hőség előtt, a másik meg tűri a száraz, meleg éghajlatot. Egyébként semmi más nem terem meg a környéken. De nem szabad elfeledkezni a fotók esztétikai értékéről sem.
A kiállítás 18 képe különböző formákat, figurákat ad ki, mintha festmény lenne.
Nézhetjük a képeket mikroszkopikus közelséggel, és láthatjuk akár a traktorok nyomait vagy a pontoknak látszó bokrokat, de hátrébb is léphetünk eggyel, hogy az absztrakt formák festményszerű esztétikumát is élvezzük. De nemcsak művészi szempontból szemlélhetők ezek a munkák a festői szépségén túl, hiszen izgalmasak a felvételek geológiai, mezőgazdasági vagy akár bányászati szempontból is.
A képzőművészet értékét igen nehéz meghatározni, sokan csak próbálkozni mernek azzal, hogy a trendeket előre vetítsék. Hol áll ebben a helyzetben a fotóművészet?
Köszönhetően a nemzetközi trendeknek, itthon is felértékelődött a fotóművészet, picit túl vagyunk már azon a gondolaton, hogy festményből egy van, fotóból meg több. Megtanulták, hogy fotóból is lehet csupán egyetlen darabot készíteni. És
már azt is tudják, hogy nem ugyanaz, amikor valakit mi magunk fotózunk le a családi albumba, vagy a művész készíti ugyanezt.
Mindkettőt fotónak hívjuk, de az első dokumentum, a másik pedig egy művészi eszközzé, üzenethordozóvá válik. Azok a művek, amelyek ilyen céllal készülnek, azoknak van helyük a galériákban, szerkesztőségi anyagokban vagy éppen egy sajtófotópályázatokon.
A fotóművészek megélhetése is könnyebbé vált ezzel?
Kényes kérdés, mert én konkrétan úgy élek meg a fotózásból, hogy mellette van egy kreatív ügynökségem, ugyanakkor a fotókból már van annyi bevételem, hogy már önálló tevékenységként is megállja a helyét. De bízom abban, hogy a fotóim nagyobb múzeumokhoz, galériákhoz, nagy gyűjtőkhöz kerülnek a jövőben, addig is több szinten értékesítem őket: szerkesztőségeknek, képügynökségeknek adok el, esetleg megbízás alapján dolgozom, és egy-egy nagyítás eladásából is van bevételem. Sok fotós pedig alkalmazottként a szerkesztőségi fizetésből él és dolgozik, megint mások a fotózáshoz kapcsolódó egyéb tevékenységből élnek. Én egyébként már 20 éve fotózom, de 2 éve határoztam el, hogy a reklámügynökségi operatív munkából kivonulok, és kifejezetten a fotózásra fókuszálok.
Ez a mostani kiállítás egy következő lépcsőfok, a Faur Zsófi Galériával ugyanis az a célunk, hogy külföldi kiállításokra is elvigyük a fotókat,
miközben több nemzetközi publikáció is várható, és szerintem a következő 2-3 évben meglesz ennek a gyümölcse.
Radisics Milán
Magyarország ismert és sokszor díjazott fotósa, fotóriportere, dizájnere, művésze. Budapesten él 30 éve, az egykori Jugoszlávia területén, a Vajdaságban született 51 évvel ezelőtt, és ott nőtt fel.
Milán munkásságát nem lehet hagyományos határok közé szorítani. A grafikai tervezéstől a multimédia slide show-ig, a fotózás minden műfajától a nemzetközi reklámokban való felbukkanásig mindig igyekszik újítani, mást csinálni, kicsit másként látni a világot.
Munkáiban fontos szerepet kap a természet, rendszeresen kutatja az ember és a környezet kapcsolatát, egymásra való hatását. Szabadúszó, a National Geographic magazin külsős munkatársa, amely nemzeti kiadásaiban eddig tizenkét cikke látott napvilágot. A magyar szürke marháról szóló fotóesszéjével Magyarországon meghonosította a természetfotó-riport műfajt. 2006 és 2015 között a naturArt – Magyar Természetfotósok Szövetségének elnöke volt.
Az elmúlt 30 évben saját reklámügynökségében kreatív igazgatóként tevékenykedett. Vélhetően ez járult hozzá a kifinomult kompozíciós érzékének fejlődéséhez, a projektben való gondolkodáshoz és ezáltal tudja kombinálni az egyedi látásmódját a magas produktivitással.
Az utóbbi időben már a fotózás tölti ki az idejét. Az elmúlt két évben a légi fotózás került az érdeklődésének középpontjába, amellyel jelentős sikereket ért el. Díjazták az amerikai POYI-n, amivel a világ hat legjobb sorozata közé került, és a hazai Sajtófotó pályázaton az idén MÚOSZ-Nagydíjjal jutalmazták. A képei megjelentek több, mint 60 nemzetközi magazinban, többek közt a Daily Mail és Yahoo oldalain, a Fast Company is írt róla és a davosi World Economic Forum is használta őket a saját konferenciáján.
Folytatódik a jövőben a légifelvételekből álló sorozat?
Természetesen, hiszen ez a sorozat annyira izgalmas, miközben a darabjai szinte összeköthetetlenül különböznek. Vannak ezek a spanyol földön készültek, de születtek már fotóim a mocsarakról, az épített partokról, a víz szennyezéséről, vagy éppen a víz és az ember találkozásának pozitívumairól. Tulajdonképpen 23 fejezetet építettem fel így, amelynek mindegyike önállóan is megállja a helyét. Később aztán azt tervezem, hogy minden fejezetből kiválasztom a legjobbakat, és ebből az anyagból létrehozok egy vándorkiállítást, mint amilyen a Hősök terén volt légifotókból 20 évvel ezelőtt. Mert a cél nem csak az, hogy a képeim bekerüljenek gyűjteményekbe, vagy hogy sok ezer euróért üssék le azokat az aukciókon.
Nekem az is hatalmas örömet jelent, hogy megoszthatom az egyedi látásmódomat, úgymond, kölcsön adjam a vizualitásom, ami hihetetlen eufóriával tölt el.
Közben van magasabb cél is: megmutathatom azokat a tájakat, amelyeken föntről valóban látszik a víz eltűnése. Így mindig megjelenik a bennem rejlő dualitás. Egyrészt látszik a munkáimon a táj szépsége, másrészt a változás, a kiszáradás. Dokumentum és esztétikus absztrakció egyben. Éppen ezért kapta a kiállítás ezt a címet: SUR/REAL, hiszen egyszerre szürreális, festészeti és nagyon is reális, ami körülöttünk zajlik.
Hol tart most a fotósorozat, hova utazik legközelebb?
A 23 ciklus szinte elkészült, mindegyikben van már anyag, némelyikben 40 kép is, mint a spanyol földekről készültben, vagy például többszáz a mocsarakról. Az ember által gyakorolt hatások viszont kimeríthetetlen témakört jelentenek, sajnos; így ezen szeretnék még dolgozni. Minden egyes alkalommal jobb és jobb képek készülnek, így épül a projekt. A közeljövőben szeretnék olyan tájakra ellátogatni, ahol még nem voltam, a hétvégén utazom Lengyelországba, majd onnan Németországba, októberben pedig Törökország és Görögország jön. Lesznek őszi tájképek, de megjelennek a bányák, a vegyipari szennyezések nyomai is a fotókon. Tehát erősítem még az összes fejezetet, és az eddig bejárt 14 európai országon túl még szeretnék sokkal több helyre eljutni. Persze nem akarom végigjárni az összes országot, de a főbb tájegységeket célba vettem.
Miként indult útjára ez az izgalmas, egyáltalán nem hétköznapi munka?
Az egész munka egy németországi fotófesztiválra való felkészülés során kezdődött, ahol a lagúnák változatos világáról terveztem előadást tartani. Ekkor jöttem rá, hogy a lagúna nagyon szép, de csak egy része a nagy ökoszisztémának.
Ott találkozik az édesvíz a sóssal, és az is nagyon érdekesnek tűnt, hogy ezeken a területeken különösen látszik, hogyan alakul át a környezet a szárazság miatt.
Ebből jött az ötlet, hogy megmutassam, honnan is jön a víz, és miként tűnt el, elkezdtem megörökíteni a jeget, a glesccsereket, a patakokat, a lagúnán belül a sólepárlókat, a mezőgazdasági területeket, a mesterséges tavakat, a vízre rátelepült turizmust, így a lehetőségek széles tárháza nyílott meg. Bolygónk víz és vizes területeinek változatossága és evolúciója. Tulajdonképpen egy idősíkra fűztem a bolygónk millió éves evolúcióját. A Water.Shapes.Earth projektemben egyszerre láthatjuk a jégkorszaki gleccsereket és az elsivatagosodott tájakat. Persze, a közte lévő összes átmeneti fázist is megörökítettem, a legborzasztóbb fejezetekkel együtt amelyben az ember felelőtlen magatartását látjuk majd.
A fotóművészek megbecsülése az elkészült képek eladási árain is jól mérhető.
A nemzetközi gyakorlatnak megfelelően szinteket találunk az árazásban, amelyen belül egy ismert, de még nem befutott művész képeit 2000 euró környékén határozza meg a szakirodalom. Az én esetemben, Faur Zsófi galériájában 1600 és 3000 euró között vásárolható egy-egy műtárgy. Külföldi vásárokon ez az ár már a tízszeresére is növekedhet. Inkább magán emberek vásárolták eddig a műveimet, bár éppen a múlt hét végén keresett meg egy nagy nemzetközi beruházó cég, hogy egy egész sorozattal kívánja díszíteni az iroda falait. Érdekes, hogy az eddigi vevők mind gyűjtők, de építészek vagy építkezési beruházók voltak, mindenki olyan, aki ért a művészethez, a térhez és az esztétikához. Ugyanakkor kiemelném, hogy San Franciscóban egy környezetvédelmi iroda falait 20 képem díszíti: jó érzés viszont látni a műveimet más környezetben.
Azért az említettnél jóval magasabb áron is találunk fotókat. Hol húzódik a plafon?
Sokakat követek Instagramon, és látom, hogy többen 100-200 euróért árulják a plakátszerű nyomatokat. Ugyanakkor vannak olyan abszolút amatőrök, akik minden előzmény nélkül nem szégyenlik 12 ezer euróért kitenni a munkáikat.
Azt gondolják, hogy a kikiáltási ár határozza meg a mű értékét.
A másik véglet is érdekes. Az ismert berlini fotós, Andreas Gursky, akit a világ legdrágább fotósaként tartunk számon. Az ő egyik fotója 2011-ben 4,3 millió dollárért kelt el, miközben csupán a Rajnát fotózta le. Nincs benne semmi különös. Némi rosszindulattal olyan, hogy más még mobillal is jobbat készíthetne. Hogy akkor miért kerül ennyibe egy fotója? Sok az összetevő, de egzakt megfejtés nem igen fogalmazható meg. A szakma is csak próbálja fejtegetni.
De az elmúlt napok másik szenzációja is nagyon izgalmas, miszerint Banksy graffitiművész tíz évvel ezelőtt lefestette az angol parlamentet teli majmokkal, ami már akkor egy igen túlzásnak tűnt összegért, egymillió dollárért kelt el. Most a Brexitre reagálva, újra megfestette a képet, némi változtatással. Ezt 2,5 millió dollárért tervezik leütni.
Felfoghatatlan összegek ezek, miközben sokan még a kétezer eurón is csodálkoznak.
Pedig csak az a bekeretezett műtárgy, ami a Faur Zsófia Geléria falán lóg, az abban használt muzeális festék, a papír, a speciális technológia, majd az, hogy mindezt alumíniumlemezre savmentes ragasztóval kasírozzuk, hogy időtálló legyen, már közelíti az eladási árat. És akkor az utazási költségről, a kép feldolgozására és kidolgozására szánt effektív órákról nem is beszéltünk.
A fotóművésszel az Eleven Ősz programjain is találkozhatsz
Radisics Milánnal a Bartók Béla Boulevard fesztiválján, az Eleven Ősz keretében is találkozhatunk, szeptember 27-én ugyanis maga is tárlatvezetést tart a Faur Zsófi Galériában. Koncertekkel, családi, gasztro- és művészeti programokkal vár mindenkit az ELEVEN Ősz színes forgataga 2019. szeptember 27. és 28. között a Bartók Béla úton, vagy ahogy a szervezők nevezik, a Bartók Béla Boulevardon. Igazi szellemi közösséggé nőtte ki magát az elmúlt években a Kosztolányi és Karinthy által is kedvelt út, ahol ismét megrendezik a Kulturális Tizenegy Egyesület jóvoltából a már hagyománynak számító utcafesztivált, idén a digitális kultúrával a középpontban. Számos érdekes és színes programmal várja a fesztivál a kicsiket és a nagyokat egyaránt! „Ma már szinte bármit el tudunk intézni, ha nálunk van a telefonunk. A célunk, hogy a fesztiválon kicsit közelebbről is megvizsgáljuk az online-offline jelenlét arányait, és ezek pozitív és negatív aspektusokait.
Utánajárunk, hogyan változtak a képzőművészet, a költészet és a zeneművészet határai a digitalizáció következtében, hogyan reagáltak a 21. század változásaira, és milyen kihívásokkal néznek szembe a kortárs alkotók”
– mondja Ott Anna, az ELEVEN Ősz háziasszonya. „Hogyan kerülhetjük el a függőséget, és hogyan alakulnak át emberi kapcsolataink? Lehet-e még a virtuális tér helyett és mellett a jelenben lenni? Szeretnénk a digitális kultúra hasznos oldalát, a korlátozás helyett az előnyöket és a hátrányokat megfogalmazni” – tette hozzá a Hadik Kávéház művészeti vezetője.
Szerző: Takács Erzsébet