A Faur Zsófi Galéria igazi hazai szenzációra csapott le, nemzetközileg elismert, díjazott művészként állítja ki az Ön tájképeit. Mit láthatunk a kiállításon?

Új művésze vagyok a galériának, ez a bemutatkozó kiállításom. Ez egy nagyszabású, többször díjnyertes projekt része, amiben

Elképesztően sok anyagot készítettem eddig, és ahhoz, hogy ez áttekinthető és rendszerezett legyen, sorozatokba szedtem. Amit most láthatunk a kiállításon, az a projekt egy fejezete, ami egyébként önálló lábon is megáll: spanyol, művészinek kinéző szántóföldeket mutat be légi perspektívából. Az ottani talaj és a víz által alakított területek olyan absztrakt formákat hoztak létre, amelyek elképesztően hasonlítanak azoknak a festőknek a munkáira, akik ott éltek és dolgoztak, nevezetesen Picasso, Dali vagy Miró alkotásaira. Bármelyikük ecsetvonásait vagy jellegzetes formáit megtaláljuk ezen a tájon. Ezeket a jeleneteket a műholdfelvételeken vettem észre, amikor olyan helyszíneket és tájegységeket kerestem, amiket megörökíthetek a projekt részeként. Tavaly év végén tehát végigutaztam Zaragóza és Madridtól délre Toledó környékét.

Valde San Jorge (Fotó/Forrás: Radisics Milán)

Igen fontos eleme ezeknek a fotóknak az ember környezetre gyakorolt hatása.

A fotóim egyébként sokrétűen olvashatóak. Beleférnek a projektembe, megmutatják, miként kényszeríti a szárazság az embereket arra, hogy minden egyes dombot és lankát megműveljenek. Érdekes volt arra is rájönni, hogy a szárazság annyira leszűkítette a termények választékát, hogy csak búzát és olivabogyót termesztenek itt. Az elsőt learatják a hőség előtt, a másik meg tűri a száraz, meleg éghajlatot. Egyébként semmi más nem terem meg a környéken. De nem szabad elfeledkezni a fotók esztétikai értékéről sem.

Nézhetjük a képeket mikroszkopikus közelséggel, és láthatjuk akár a traktorok nyomait vagy a pontoknak látszó bokrokat, de hátrébb is léphetünk eggyel, hogy az absztrakt formák festményszerű esztétikumát is élvezzük. De nemcsak művészi szempontból szemlélhetők ezek a munkák a festői szépségén túl, hiszen izgalmasak a felvételek geológiai, mezőgazdasági vagy akár bányászati szempontból is.

A képzőművészet értékét igen nehéz meghatározni, sokan csak próbálkozni mernek azzal, hogy a trendeket előre vetítsék. Hol áll ebben a helyzetben a fotóművészet?

Köszönhetően a nemzetközi trendeknek, itthon is felértékelődött a fotóművészet, picit túl vagyunk már azon a gondolaton, hogy festményből egy van, fotóból meg több. Megtanulták, hogy fotóból is lehet csupán egyetlen darabot készíteni. És

Mindkettőt fotónak hívjuk, de az első dokumentum, a másik pedig egy művészi eszközzé, üzenethordozóvá válik. Azok a művek, amelyek ilyen céllal készülnek, azoknak van helyük a galériákban, szerkesztőségi anyagokban vagy éppen egy sajtófotópályázatokon.

A fotóművészek megélhetése is könnyebbé vált ezzel?

Kényes kérdés, mert én konkrétan úgy élek meg a fotózásból, hogy mellette van egy kreatív ügynökségem, ugyanakkor a fotókból már van annyi bevételem, hogy már önálló tevékenységként is megállja a helyét. De bízom abban, hogy a fotóim nagyobb múzeumokhoz, galériákhoz, nagy gyűjtőkhöz kerülnek a jövőben, addig is több szinten értékesítem őket: szerkesztőségeknek, képügynökségeknek adok el, esetleg megbízás alapján dolgozom, és egy-egy nagyítás eladásából is van bevételem. Sok fotós pedig alkalmazottként a szerkesztőségi fizetésből él és dolgozik, megint mások a fotózáshoz kapcsolódó egyéb tevékenységből élnek. Én egyébként már 20 éve fotózom, de 2 éve határoztam el, hogy a reklámügynökségi operatív munkából kivonulok, és kifejezetten a fotózásra fókuszálok.

miközben több nemzetközi publikáció is várható, és szerintem a következő 2-3 évben meglesz ennek a gyümölcse.

Radisics Milán (Fotó/Forrás: Radisics Milán)

Folytatódik a jövőben a légifelvételekből álló sorozat?

Természetesen, hiszen ez a sorozat annyira izgalmas, miközben a darabjai szinte összeköthetetlenül különböznek. Vannak ezek a spanyol földön készültek, de születtek már fotóim a mocsarakról, az épített partokról, a víz szennyezéséről, vagy éppen a víz és az ember találkozásának pozitívumairól. Tulajdonképpen 23 fejezetet építettem fel így, amelynek mindegyike önállóan is megállja a helyét. Később aztán azt tervezem, hogy minden fejezetből kiválasztom a legjobbakat, és ebből az anyagból létrehozok egy vándorkiállítást, mint amilyen a Hősök terén volt légifotókból 20 évvel ezelőtt. Mert a cél nem csak az, hogy a képeim bekerüljenek gyűjteményekbe, vagy hogy sok ezer euróért üssék le azokat az aukciókon.

Közben van magasabb cél is: megmutathatom azokat a tájakat, amelyeken föntről valóban látszik a víz eltűnése. Így mindig megjelenik a bennem rejlő dualitás. Egyrészt látszik a munkáimon a táj szépsége, másrészt a változás, a kiszáradás. Dokumentum és esztétikus absztrakció egyben. Éppen ezért kapta a kiállítás ezt a címet: SUR/REAL, hiszen egyszerre szürreális, festészeti és nagyon is reális, ami körülöttünk zajlik.

Hol tart most a fotósorozat, hova utazik legközelebb?

A 23 ciklus szinte elkészült, mindegyikben van már anyag, némelyikben 40 kép is, mint a spanyol földekről készültben, vagy például többszáz a mocsarakról. Az ember által gyakorolt hatások viszont kimeríthetetlen témakört jelentenek, sajnos; így ezen szeretnék még dolgozni. Minden egyes alkalommal jobb és jobb képek készülnek, így épül a projekt. A közeljövőben szeretnék olyan tájakra ellátogatni, ahol még nem voltam, a hétvégén utazom Lengyelországba, majd onnan Németországba, októberben pedig Törökország és Görögország jön. Lesznek őszi tájképek, de megjelennek a bányák, a vegyipari szennyezések nyomai is a fotókon. Tehát erősítem még az összes fejezetet, és az eddig bejárt 14 európai országon túl még szeretnék sokkal több helyre eljutni. Persze nem akarom végigjárni az összes országot, de a főbb tájegységeket célba vettem.

Valdecelada (Fotó/Forrás: Radisics Milán)

Miként indult útjára ez az izgalmas, egyáltalán nem hétköznapi munka?

Az egész munka egy németországi fotófesztiválra való felkészülés során kezdődött, ahol a lagúnák változatos világáról terveztem előadást tartani. Ekkor jöttem rá, hogy a lagúna nagyon szép, de csak egy része a nagy ökoszisztémának.

Ebből jött az ötlet, hogy megmutassam, honnan is jön a víz, és miként tűnt el, elkezdtem megörökíteni a jeget, a glesccsereket, a patakokat, a lagúnán belül a sólepárlókat, a mezőgazdasági területeket, a mesterséges tavakat, a vízre rátelepült turizmust, így a lehetőségek széles tárháza nyílott meg.  Bolygónk víz és vizes területeinek változatossága és evolúciója. Tulajdonképpen egy idősíkra fűztem a bolygónk millió éves evolúcióját. A Water.Shapes.Earth projektemben egyszerre láthatjuk a jégkorszaki gleccsereket és az elsivatagosodott tájakat. Persze, a közte lévő összes átmeneti fázist is megörökítettem, a legborzasztóbb fejezetekkel együtt amelyben az ember felelőtlen magatartását látjuk majd.

A fotóművészek megbecsülése az elkészült képek eladási árain is jól mérhető.

A nemzetközi gyakorlatnak megfelelően szinteket találunk az árazásban, amelyen belül egy ismert, de még nem befutott művész képeit 2000 euró környékén határozza meg a szakirodalom. Az én esetemben, Faur Zsófi galériájában 1600 és 3000 euró között vásárolható egy-egy műtárgy. Külföldi vásárokon ez az ár már a tízszeresére is növekedhet. Inkább magán emberek vásárolták eddig a műveimet, bár éppen a múlt hét végén keresett meg egy nagy nemzetközi beruházó cég, hogy egy egész sorozattal kívánja díszíteni az iroda falait. Érdekes, hogy az eddigi vevők mind gyűjtők, de építészek vagy építkezési beruházók voltak, mindenki olyan, aki ért a művészethez, a térhez és az esztétikához. Ugyanakkor kiemelném, hogy San Franciscóban egy környezetvédelmi iroda falait 20 képem díszíti: jó érzés viszont látni a műveimet más környezetben.

Azért az említettnél jóval magasabb áron is találunk fotókat. Hol húzódik a plafon?

Sokakat követek Instagramon, és látom, hogy többen 100-200 euróért árulják a plakátszerű nyomatokat. Ugyanakkor vannak olyan abszolút amatőrök, akik minden előzmény nélkül nem szégyenlik 12 ezer euróért kitenni a munkáikat.

A másik véglet is érdekes. Az ismert berlini fotós, Andreas Gursky, akit a világ legdrágább fotósaként tartunk számon. Az ő egyik fotója 2011-ben 4,3 millió dollárért kelt el, miközben csupán a Rajnát fotózta le. Nincs benne semmi különös. Némi rosszindulattal olyan, hogy más még mobillal is jobbat készíthetne. Hogy akkor miért kerül ennyibe egy fotója? Sok az összetevő, de egzakt megfejtés nem igen fogalmazható meg. A szakma is csak próbálja fejtegetni.

Valdecarabanos (Fotó/Forrás: Radisics Milán)

De az elmúlt napok másik szenzációja is nagyon izgalmas, miszerint Banksy graffitiművész tíz évvel ezelőtt lefestette az angol parlamentet teli majmokkal, ami már akkor egy igen túlzásnak tűnt összegért, egymillió dollárért kelt el. Most a Brexitre reagálva, újra megfestette a képet, némi változtatással. Ezt 2,5 millió dollárért tervezik leütni.

Pedig csak az a bekeretezett műtárgy, ami a Faur Zsófia Geléria falán lóg, az abban használt muzeális festék, a papír, a speciális technológia, majd az, hogy mindezt alumíniumlemezre savmentes ragasztóval kasírozzuk, hogy időtálló legyen, már közelíti az eladási árat. És akkor az utazási költségről, a kép feldolgozására és kidolgozására szánt effektív órákról nem is beszéltünk.

Szerző: Takács Erzsébet