Nemes Jeles László harmadik nagyjátékfilmjében ismét a történelmi traumák felé fordul, az Oscar-díjas alkotó új rendezésében ezúttal egy nemzedék, vagy még inkább egy nemzet elárvulásáról, apahiányáról beszél. Hol húzódik a határ egyéni és kollektív sorsok között? Tekinthető-e bűnösnek az áldozat, és megmentőnek a bűnös?

Az ’56-os forradalom után játszódó történet főhőse a fiatal Andor (Barabás Bojtorján). Édesanyja (Waskovics Andrea) zsidó származása miatt a háború idején kénytelen volt árvaházba adni a fiút, hogy legalább őt megmentse. Később mégis egymásra találnak, és nehéz körülmények között ugyan, ha nem is meghitten, de élnek. Bár az anya egyre kevésbé, Andor még bízik a lehetetlenben: hogy a lágerből mégiscsak hazatér a háború alatt eltűnt édesapja. Különböző tárgyi emlékeken és ismerősök elbeszélésein keresztül lassacskán felépíti magában, milyen is lehetett az ő apja, Hirsch, aki már afféle mitikus alakká hatalmasodott benne. Ez a vágykép azonban hamar összeomlik, amikor egy napon betoppan az életükbe egy ismeretlen vidéki hentes (Grégory Gadebois), aki valamiért úgy gondolja, Andor valójában az ő gyermeke. A gyermek azonban képtelen elismerni apjának Berendet, ezt a visszataszító, agresszív férfit.

Jelenet az Árva című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Az Árva a rendező korábbi alkotásaihoz képest sokkal hagyományosabb filmnyelvet használ: az alkotók nem kísérleteznek, nem csábítják elemzésre a nézőt, sokkal inkább egy személyes történetet próbálnak elmesélni, ami így vagy úgy, de mindannyiunkat érint. A soha nem látott, de a gyermek fejében élő apaideál, majd a betoppanó zsarnok közti feszültség értelmezhető akár vallási, de még inkább politikai-történelmi metaforaként is. A világháború következményeit nyögő ország még tett egy utolsó, erőn felüli kísérletet arra, hogy kezébe vegye sorsát, de a forradalom leverésével minden illúziója szertefoszlott. Andor lelki válságában a társadalom kollektív összeroppanására, elárvulására ismerhetünk rá. Ebben az állapotban pedig két választás maradt:

A forgatókönyv elsősorban ezt a személyes és kollektív lelki válságot próbálja kifejezni újra és újra. Andor például esténként a lakóház pincéjébe szökik, a kazánhoz térdel, egy rémisztő, csendesen búgó, kormos vasszerkezethez, amit apjának szólít, vallásos tisztelettel beszél hozzá és megosztja vele gondolatait. Talán a film legmeghökkentőbb és legeredetibb megoldása ez, amely kissé groteszk, ugyanakkor kifejező szimbóluma egy hitétől megfosztott, az önnön titkaitól és reménytelenségétől fulladozó társadalomnak.

Jelenet az Árva című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

Az Árva legfőbb ereje a vizualitásában rejlik: kellemesen recseg-ropog a 35 mm-es filmszalag, a romos Budapestet és a korhű ruházatot látva könnyű elhinni, hogy az ötvenes években járunk, a szépia tónusaiba borult jelenetek pedig olyan erővel hatnak, mintha maga a rozsdásodó kollektív emlékezet elevenedne meg a vásznon. Erdély Mátyás operatőr ezúttal is ragyogó munkát végzett, nemcsak ahhoz ért kiválóan, hogy autentikusan jelenítsen meg egy letűnt kort, de bizonyos helyzetekben rémisztően jól játszik a fényekkel és az árnyékokkal. Berendről például a cselekmény egy pontjáig nem tudunk sokat, de már első megjelenéseinél az operatőri megoldásoknak köszönhetően érezzük, hogy a titokzatos férfi felbukkanása nem kecsegtet sok jóval.

Annak ellenére, hogy egy érthető és a magyar történelemről érvényesen beszélő történetről van szó, az Árvából érzésem szerint hiányzik az átütő erő. Nem motoszkál benne az a delejes művészi mélyáram, ami megvolt a Saul fiában. Konvencionális alkotásnak készült, és az ilyen filmek esetében különösen fontos, hogy átgondolt, feszes, koherens legyen a forgatókönyv, ami nem engedélyez üresjáratokat vagy kiforratlan párbeszédeket. Márpedig az Árvában túl sokszor tűnik úgy, hogy valami hiányzik. Egy-egy kulcsjelentben nem hangzanak el erejű mondatok, a szereplők nem mondanak semmit akkor, amikor kellene.

Persze, vannak filmek, amelyek a hallgatással operálnak, de azt hiszem, ebben az esetben a karakterek gyakran akkor is csendben maradnak, amikor a film megkövetelné azt, hogy valami elhangozzék. Helyette viszont csak Erdély Mátyás képeiben gyönyörködhetünk – az beszél helyettük.

Jelenet az Árva című filmből (Fotó/Forrás: Mozinet)

A főszereplő meglehetősen nehéz karakter, aki rengeteg jelenetben szerepel, és nagyon gyakran nem tudunk mást róla az adott pillanatban, mint hogy frusztrált, míg máskor rendkívül heves érzelmeket él át. Az őt megformáló Barabás Bojtorján sokszor eszköztelennek tűnt ahhoz, hogy ezekben a komoly kihívást jelentő momentumokban valódi életet csempésszen a karakterébe. Klára, az édesanya története és tragédiája legalább olyan fájdalmas és tipikusan 20. századi sors, mint a főszereplőé,

Míg Grégory Gadebois valóban hátborzongató és visszataszító Berendként, az ember még a kissé félrecsúszó utószinkron ellenére is hajlamos elhinni, hogy egy tőről metszett magyar hentest lát, aki valahol, egy elfeledett vidéki faluban ezekben a pillanatokban is épp a felkampózott disznókat hasítja ketté hózentrógerben, fehér köpenyben.

Nemes Jeles László új filmje összességében egy jó történelmi film, de lehetett volna még jobb. Hiányosságai főként annak fényében tűnnek hangsúlyosnak, hogy Magyarország idén az Árvát nevezte az Oscar legjobb nemzetközi film kategóriájába. Egy olyan kategóriába, ahol jellemzően nagyobb esélye van a globális témákat feldolgozó, illetve a kísérletező alkotásoknak. Tartok tőle, hogy kevés eséllyel indul, de azért szívesen venném, ha az amerikai filmakadémia erre rácáfolna.

Fejléckép: Jelenet az Árva című filmből (Forrás: Mozinet)