Több mint száz éve tartanak már Velencében építészeti és képzőművészeti biennálékat, a hagyomány pedig nemhogy unalmassá vagy avíttá tenné a tavasztól őszig tartó művészeti eseményt, éppen ellenkezőleg: évről évre egyre nagyobb tömegeket vonz a globális összművészeti megmozdulás. A megnyitó napján az érdeklődés és az izgalom a tetőfokára hágott: a Giardini park ősfái, szecessziós épületei, régi szökőkútjai és hosszú parkjai mind a Biennále szolgálatába álltak. A vízi közlekedés minden eszköze megtelt az Arsenale és a Giardini területére tengeren igyekvő művészetrajongókkal: az egy vaporettóra jutó múzeumigazgatók és művészek száma enyhén szólva is igen nagy volt.
Az ember nem is tudta hova kapni a fejét ebben a hatalmas kavalkádban: folyamatosan nyíló pavilonok, beszédek, performanszok - és persze maguk a kiállítások, jóval tovább mint ameddig a szem ellát. Az idei év képzőművészeti biennáléjának a témája a világ jövője volt, amelyet minden ország nagyon sajátos szemszögből, az alapelgondolástól távolabb rugaszkodva interpretált.
A magyar pavilon megnyitója után, ahol Cseke Szilárd Fenntartható identitások című munkáját láthattuk, azonnal belefutottunk a szerb pavilon nyitóeseményébe: a robusztus fehér épület előtt tizenötféle kézműves sört adtak a művészeten kívül ízletes földi malátajavakra is szomjas közönségnek. Mielőtt beléptünk volna a Jugoslavia feliratú pavilonba, épp arról diskuráltunk, vajon a meg nem változtatott pavilonnév esetleg része lesz-e a jövő- és identitáskereső koncepciónak. És lőn: a szerb pavilon látványos kiállítása, a The United Dead Nations már megdőlt hatalmakat és birodalmakat dolgozott fel. Az Oszmán Birodalomtól kezdve az Osztrák-Magyar Monarchián át vagy tizenötféle megbukott birodalmat látunk mocskos, összegyűrt zászlókupacokon keresztül; azon nemzetek lobogói fekszenek a földön, amelyeket egybeolvasztott az adott uralom. Így láthattuk több helyen is a megtépázott magyar zászlót. A nonfiguratív foltokkal színesre festett földön rongyolódó zászlókupacok figyelmeztető üzenetet hordoznak: a már megbukott uniók bemutatásán át Ivan Grubanov erősen megkérdőjelezi a modern szövetségek legitimitását is.
A japán pavilonban Chiharu Shiota egyedülálló látványvilággal büszkélkedő projektjét, a The Key in the Handet csodálhatjuk meg. Végeláthatatlan kulcserdő függ a fejünk fölött vörös madzagok felhőgomolyagjaival átfűzve, benne két nagy csónakkal. A világ minden tájáról összegyűjtött, különböző kulcsok mágikus sokasága kivételes atmoszférát teremt: egyszerre szólít emlékezésre és emlékeztet arra, hogy mind össze vagyunk kötve - de egyiket sem vakolókanállal nyomja a szánkba, hanem meghitt meditálásra késztet.
Nem így az orosz pavilon, ahol már-már sértő egyértelműséggel jelenítik meg a háborút és a gonoszt: Irina Nakhova szobaméretű katonai sisakja, amiben egy-egy ablak méretű szempár mozog jobbra-balra, nagyon egyértelmű alkotás, nem kell sok interpretációs lehetőséget keresnünk.
A brazil pavilon börtönbe zárt fiatalok folyamatosan vetített videójával kezdődik, majd színes, áttört falakban folytatódik, ahol egy tévére csöpög a víz. Az alapvetően vidám falak áttörve, megrepedve állnak, a látogatónak a végén nem is kényelmes folyosón, hanem a kitört lyukakon kell eljutnia a legutolsó terembe, ahol pedig nem vár más, csak téglatörmelék és az elmúlás képe.
Céleste Boursier-Mougenot a francia pavilonban érdekes installációt állított fel: egy kinetikus erdőt, aminek hangja és fénye van, azonban egyvalamije nincs: erdeje. Egy szikár fa áll a tér közepén, gyökerével együtt egy földlabdában. A többi teremben pedig semmi(ttevés): elsőre betonnak kinéző, de igazából hihetetlenül kényelmes szivacslépcsőkre le lehet dőlni és akaratlanul is lecsukódó szemmel hallgatni a fák zenéjét. Szó szerint ugyanis Boursier-Mougenot erdeje a Giardini fáinak hangját és a hely fényeit adja vissza az installációban. A 'Rêvolutions' nevet viselő tárlat megnyugtató oázis, amelyben egyszerre relaxálhatunk csöndesen vagy reflektálhatunk a tárlat falevélsusogással feltett, környezettudatosságra vonatkozó kérdéseire.
De nem csupán a Biennále programjai miatt érdemes Velencébe látogatni ilyentájt: az egész városban úgy sorra nyílnak a kiállítások. Medici-korabeli, egész évben zárva tartó paloták nyitják meg kapuikat a Biennále uszályán, hogy mind több művészi édességeket adjanak az érdeklődőknek.
A European Cultural Centre lehengerlő tárlatot rendezett be a közvetlenül a Sóhajok hídja mellett tornyosuló Palazzo Bemboban. Több mint harminc teremben láthatunk műveket a világ minden tájáról: éjszakai gyémántcsillogásban pompázó varázserdőt ősi istenekkel egy dél-koreai művésztől, holland művésznő túlontúl élethű disznófej-trófeáit halott sellővel vagy épp ég-telen sötétségben végtelennek tetsző tükörtereket, tintával töltött papírkötegeket a könyvgyártás modern mementóiként és maori harcosok bámulatosan szépre tetovált testét, hogy csak néhányat emeljünk ki. De belefutottunk egy moha-sziget kiállítás megnyitóba is, élő performanszokba és természetesen végiglátogattuk az Arsenale irdatlan oszlopcsarnokai közt berendezett kiállításmaratont is.
A Biennálét és Velencét még egy lexikonnyi cikkben is képtelenség lenne összefoglalni, így mi sem próbálkozunk ezzel. A fenti keresztmetszettel igyekeztünk kedvet csinálni az őszig tartó eseményhez. A nemzetközi nyüzsgés, az összművészeti eseményfarsang és persze maga Velence "velencesége" mind-mind olyan faktorok, amelyek lehetetlenné teszik, hogy az ember egy percre is unatkozzon.
hírlevél
